A decemberi napocska gyenge sugarai kifésülték az erdő kócos, lombtalan haját. Lassan ébredt minden. Halkan zörrent az avar, ahogy megnyíltak az apró odúajtók, s mint parányi fekete pontok, bepöttyözték a fák törzsét a szimatoló orrocskák. Épeszű erdőlakó ilyenkor kezdi meg a korai lustálkodást, amit aztán az ebéd utáni déli heverészés vált fel, még mielőtt belekezd a délutáni csendes pihenőbe, hogy mielőtt eljön a vacsora utáni alvás, teljesen kipihent legyen. Morgilla, a lusta vaddisznó épeszű erdőlakónak vallotta magát, s mint ilyen, egész nap készen állt… illetve készen ült a semmittevésre. Értetlenkedő röfögéssel nyugtázta, hogy reggelente Ugrilla, a közeli nyúlodú lakója nem átalkodik szökdelni és kocogni. A nyúl viszont a folyamatos tespedést és ásítozást nem értette. „ Ép testben ép lélek” – vallotta, s jól karbantartotta ugróizmait.
- Nézni sem bírom a tohonyaságot – vetette oda két térdemelés között a malacnak. – Semmi testmozgás! Semmi testedzés! Én minden reggel megmozgatom izmaimat, csontjaimat, ezért vagyok ilyen mozgékony és gyors. Ellentétben veled, drága barátom, aki már azt sem tudja, ébren van, vagy álmodik.
Szidta és korholta erdei lakótársát a tapsi füles; ahogy testgyakorlatokból, úgy a szóból sem fogyott ki. Oktatta a renyhe vadmalacot, de hiába. Mikor már több zsáknyi jó tanácsot rázúdított, akkor vette észre, hogy a lomha állat, már megint horpaszt. Elszundított a csiklandozó reggeli napsütésben.
- Na, tessék! Már álomba is merült. Csak horkol, eszik, és megint horkol – vette észre Ugrilla, hogy az oktatása süket fülekre talált. – azt hiszem, itt az idő, hogy megleckéztessem ezt a hétalvót. Van is egy ötletem.
Ugrilla tudta, hogy van valami hadicsel, amivel futásra lehet bírni ezt a lustaságot. Kálmán Kálmán orvvadászati főlövésztől, vagy fővadászati orvlövésztől minden erdőlakó rettegett. Mikor eldördült az acélos puska, még Morgilla is úgy szokott szaladni, mint versenyló az ügetőn. Ugrilla letört hát egy száraz akácágat, a szuszogó vaddisznó mögé lopakodott, s hirtelen a bot végét Morgilla hátához szorította. Rekedtes, elmélyült hangon beszélt:
- Fel a kezekkel lusta disznó! Most végre megfogtalak. Én vagyok az, Kálmán Kálmán fővadászati orvlövész. Reszkess!
- Jaj, nekem! – Riadt fel, mint egy rémálomból Morgilla. – Ne tessék bántani orrvadászati főlövész úr! Ne tessék a puskacsövet úgy a hátamhoz nyomni, nem csináltam én semmi rosszat.
- Nem? – kételkedett a tréfamester. – És amikor kicsented a turisták sátraiból az elemózsiát; vagy amikor megkergetted a számháborúzó iskolásokat? Nincs kegyelem! Most meglakolsz mindenért!
Ugrillát teljesen magvával ragadta a színjáték. Alig bírta visszafogni a torkát kaparó kacajt. Keményen és kíméletlenül utasította elhízott barátját a reggeli tornára. Előbb egy kis helyben futás, aztán egy sor fekvőtámasz, lábemelés, törzskörzés. Ugrilla annyira belefeledkezett az edzéstervbe, hogy bukfencre utasította Morgillát. Az meg, ahogy lehajolt, a hátsó lábai között megpillantotta a szőrös nyúl tappancsokat, az akácvesszőt, s a kaján vigyort.
- Most inkább birkózni fogunk! – mordult fel veszett haraggal.
- Bo-bo-bocsáss meg drága barátom! – Dadogott a leleplezett. – Én csak a Te érdekedben… Látod milyen üde lettél és friss… és milyen ideges!
Fogta is a nyúlcipőt Ugrilla, s úgy szlalomozott a fák között, hogy a nyomában vágtató, prüszkölő vadmalac csaknem kidöntötte a fiatal facsemetéket. Fröcsögött a sár, szétszóródott az avar, vijjogó madarak rebbentek fel az aljnövényzetből, a szédült kergetőzésre. Aztán a csörtető, zúgó hangok távolodni kezdtek, s kis időre elnémult az erdei tisztás. Egy fertály órába sem telet és lihegve, zilálva, visszatért Morgilla, s egy tuskóra roskadt. Nem szokott Ő hozzá, ehhez az önhajszoláshoz. Pihen egy kicsit – gondolta. Már éppen az igazak álma köszöntötte volna újra, mikor:
- Föl a kezekkel lusta disznó! Most végre megfogtalak. Én vagyok az Kálmán Kálmán…
- Tudom, – szakította félbe most már fölényesen a dübörgő hangot Morgilla – te vagy az a rágófogú, lapátfülű, tappancs lábú, nagyra nőtt ugróegér. Ötig számolok, s ha nem hordod el magad a göcsörtös fapálcáddal együtt, felöklellek! Egy. Kettő. Há…
- Szia Morgilla! – Ugrott elébe a nyúl.
- Szia Ugrilla! – köszönt vissza Morgilla, s nyugodtan számolt tovább. – Három. Négy.
- Öt – szólt a hang a háta mögül.
- Várjunk csak! – eszmélt végre az agyaras. – Ha előttem áll Ugrilla, akkor ki áll mögöttem?
- Hát nem én- rebegte oda a nyuszi.
- Akkor viszont – vett nagy levegőt Morgilla – futás!
És újra fröcskölt a sár, zúgott az avar, recsegtek a faágak. Nyelvet kiöltve loholt a nyúl és a vadmalac, nyomukban a vadászcsizmával, dörrenő puskával a vadász. Megint egyre messzebb és messzebb, s az árnyékos rét újra elcsöndesült. Mikulás jelent meg a tisztáson. Görnyedt háta sajgott, fáradt lába meg-megbicsaklott. December ötödike volt, és még egy szem hópihe, annyi sem esett. Kénytelen volt szán híján, gyalog átkelni az erdei úton. Meglátta az ülőtuskót, melyen az imént még Morgilla próbálta kifújni magát, s leült. Ajándékkal teli puttonyát maga mellé emelte, s érezte, hogy végre megkönnyebbül. Feszült izmai elernyedtek, háta kiegyenesedett. Vagy tíz percet pihent így. Magába szívta az erdő csendjét, kacsintott a cinegéknek, s megcirógatott egy odatévedt őzikét.
- Most már tovább kell mennem – mondta, s lassan újra elnyelte az árnyas ösvény.
Ugrilla és Morgilla nagy szerencsére sérülések nélkül tértek vissza. Fújtattak, prüszköltek és lihegtek, mert nagyon kimerültek a meneküléstől.
- Annyira kikészültem, hogy most én is szívesen horpasztanék egyet – roskadt a földre a nagyfülű.
- Mondtam én, ugye?!- Okoskodott a vaddisznó. – A sok futkosástól csak tönkremegy a szervezetünk. Viszont egy kellemes déli horkolástól teljesen kicserélődöm.
- Na, azt adná az ég – szólt vissza Ugrilla.
- Mit?
- Hát, hogy Te teljesen kicserélődj.
- Ne szájalj, - röffent fel Morgilla -, mert feltúrlak!
S ahogy rábökött volna orrával a nyúl hátsójára, megpillantott valamit a tuskó mellett. Mikulás puttony volt az.
