Transformatio

Teljes mű / Kész

Azt hittem, hogy eljött az utolsó,

mégis, a belső csermely folydogál,

kőfal sem volt hirtelen leomló,

csak mikor téged megismertelek.

 

Téglákat emeltem magam köré,

de muszáj őket visszabontanom,

hisz lettem szinte a zord ördögé,

kötéltáncot jártam, ám túléltem.

 

Tücsök ciripel s az ég mennydörög,

szikrázó villám ökle csap belém,

hideg zivatar borzaszt és zörög,

midőn utólér a feltámadás.

 

Szívem kitartón tiedért dobog,

hegem kötözöd s életben tartasz,

mint a Hold tengelye körül forog,

örök mozgása sosem fárad el.

 

Isten, mikor a régit földeli,

világra hoz szebb, izmosabb újat,

virulnak feléd arcom gödrei,

ép szárnyaim neked köszönhetem.

 

Tisztellek, mint tervező a formát,

te szavakba nem önthető rózsa,

szeretlek, mint fóka őrzi borját,

nálad lenni a bizalom frigye.

 

Szeretlek, ahogy magam gyűlöltem,

már tudom, lelkileg bőség vagyok,

a sors hidat épít közted s köztem:

szeretlek, mint általad önmagam!