Pluvia

Teljes mű / Kész

Tűnődve sétálok, bármerről jövök s bárhová megyek,

pirkadnak rám néha jégleptéből tavaszi reggelek -

valahány ízével táncra hív az élet körforgása,

hűvös utcák sarában a sors egy fáját nekem szánta:

érted, ha sziklákat kell mozgatni, hát mindet elbírom,

az univerzum összes erejét ádáz dühvel hívom,

vajon miért találkoztunk, sosem küldtek tündért elém,

már tudom, mit kívánok, ha hullócsillag zuhan felém,

te drága mirha, lángom te adtad és te is oltod el,

kihunyok, vagy lidércek tűi alól lényed oldoz fel.

 

Tudd, ha kell, miattad átvergődök keresztül az esőn,

vajha gyengén, megfázva is ápolnál s kezeim fognád,

majd fölépülve, szellős tavaszon vígan bújva hozzád

friss kálák tövében puszilhatnám homlokod szeretőn.

 

Petrám, a közeli, zenélő harangok értünk szólnak,

lelkem pár darabjával tiédhez ámulatom zengem,

bár, talán csak most, talán örökre jövőnk híján engem

a messzi, fagyos tájon eltakar függönye a hónak…!