Víz alatt

Fekszem a kádban. A hab körülvesz, kicsit elrejt a külvilág elől, mint valami gyorsan foszló védőburok. A telefonom a kezemben, ez az egyetlen kapcsolat a külvilággal. Üzenetek jönnek-mennek, lapozom a híreket, online, face, insta és egyéb helyeken. Közben lüktet az agyam. A fájdalom beleég a homlokomba. A két gyógyszer nem segített korábban, pedig ettem, ittam. Most sem segít még, lehet hogy már aludnom kellene, de félek az álomtól. Korábban rémálmok gyötörtek. Futok álmomban, menekülök a filmbéli ellenfél elől. A predator most nem az alient akarja elkapni, hanem engem. Folyamatosan újabb és újabb akadály, amit leküzdök, de mindig jön egy újabb. Nincs megállás, fogytán az erőm, a levegőt kapkodom, az izmaim fájnak, a csontok sajognak a zúzódások mentén. De a tudat a legrosszabb. Minden álom végén eddig mindig elkapott. Most is el fog. A kádban fekszem és most mégsem ez az álom zavar. Már régen nem álmodtam ilyet. Inkább az aggaszt, ha megint túl jót álmodok. Na nem vele, nem azzal, aki valamikor fontos volt, hiszen az ő emléke már kopik, már nem akarom megállítani a tudatot, hogy használja a képzeletbeli radírt az agyam legmélyén és törölje a vágyat arra, hogy ne akarjam elfelejteni. Már csak a vállrándítás marad, mint mozdulat. Attól tartok, hogy maga az élmény fog beleégni a reggel eszmélő arcom elé, a tudat, hogy az álomban boldog voltam vele, pontosabban, valakivel, aki nem ismert általam, de egy dolgot tesz csak. Boldoggá tesz. A halántékom már lüktetve tudatja velem, hogy elég a fájdalomból. Leteszem a telefont és elmerülök a vízben. Valahogy kizárva más érzékszervi tapasztalást, kevésbé fáj a fejem. Visszatartom a levegőt és becsukott szemmel élvezem a másodperceket. Aztán valami kiránt a víz alól. A törölköző fel perc múlva vizesen csöpög a hátam mögött, a tükörben szembenéz velem egy állat. Vérben forog a szeme, vicsorognak a fogai, szarvak nőttek a fején és vörös az egész arca. Csak a szem, ami ismerős. Csak a lelkem maradt a régi.