Évmilliók etűdje

Részlet / Kész

A neonfények és az erőszakosan magasodó paloták tövében rongyos öregember botorkál egy szatyorral. Senki nem figyel rá. Az erős szél belekap ruhájába, keze már most vörös a hidegtől. Lassan baktat, céltalan útján meg-megáll, gondolkodik. A pályaudvar előtt álló férfiakhoz lép, könyörgő testtartása magáért beszél. Hajlong, magyaráz. Az egyik a kocsijához lép és valamit kivesz, majd az öregnek adja. Nevetnek közben. Közömbösen, a jóllakottság nevetésével, a biztonság és önelégültség fölényével.

Hideg és rideg a város. Nem kell nekem. Hazamegyek mert az Otthon az maga a Feledés és a Boldogság. Gyógyítanom kell a lelkem, mert belészakad a hideg közönybe, a dermedt város kőszívébe. Beleszakad boldog gyermekéveim elvesztésébe és a rongyos öreg görnyedő, hajlott hátába. Éjeken át sétáltam - akkor régen – a ligeti fák között szerelmes suttogások között és hirtelen felszálló boldog sóhaj hagyta el ajkam egy boldog ember láttán.