Valentina

1
A parkban váratlanul csend lett. Fél órája még nagy volt a hangzavar. Csecsemők hangoskodtak, gyermekek. Kutyák ugattak. Férfiak danoltak, valószínűleg nem könyvtárból vagy múzeumból jöttek. A lányok a tegnap esti elmaradt vagy sikertelen találkozásról csiviteltek. Az asszonyok pletykákon osztoztak, nem is vették észre, hogy körülöttük a madarak is egymással perlekednek.
Az író semmit nem értett. Eddig a zaj miatt nem tudott írni, most meg a hatalmas csend zavarta. Úgy látszik, mindegy volt. Nem megy se így, se úgy- gondolta. A szerkesztő már szinte óránként csörgetett, pittyent az újabb üzenete. Két napja volt már csak, de nem ment az írás. Vagy nem volt ötlete, miről írjon, ha meg volt, arról nem tudott írni.
Egy hete ment ez így. Akkor találkozott Valentinával. Tizenévesen megközelíthetetlennek gondolta, aztán mire megtudta, hogy Valentina ugyanezt hitte róla, s csak a szemébe nézés, egy érintés hiányzott… már késő volt. Tina, ahogy akkor hívta mindenki (kivéve az akkor még csak az íróságról fantáziáló későbbi írót) egy távolabbi egyetemre ment.
De most negyven év után újra látta őt, és a másnapi rántottás reggeli óta csak arra az elveszített negyven évre tudott gondolni. Először ezt akarta megírni, ezt a negyven évet. De sehogy sem sikerült. Bejárt minden zugot, ahol akkoriban egy helyen jártak, nem együtt, tette hozzá fanyarul. Utána jöttek azok a gyönyörködtető, titkos helyek, ahol egy hete bolyonganak együtt. Nem ugyanazon a helyen.
De ahogy az első mogorva őszi fuvallatok módszeresen kisöprik a napjainkból a simogató nyári lelket, ugyanúgy az író fejéből is kiveszett minden. Rátört a kétségbeesés, a veszteség érzése, amit Valentina elvesztése jelentett abban a kitalált emlékekkel teli valamikorban. Milyen elvesztésről is beszélek, gondolta az író, hiszen nem is volt soha az enyém.
A szerkesztő már nem is telefonált, csak türelmetlen üzeneteket írogatott, rengeteg témával, ötlettel. Az írónak egyik sem tetszett. Végül ráállt az egyikre. Menj ki a parkba, írta a szerkesztő. Ne csinálj semmi mást, csak ülj le egy padra, hallgasd végig a melletted elhaladó titkos beszélgetéseket, figyeld a kutyák ritmusos csaholását, szuszogását, írd le, mi történik, már kész is a novella. Három oldal csak összejön.
Megunta az üldögélést. Elsétált a játszótér mellett, kis ideig elnézegette a labdát rugdosó gyerekeket, észrevett egy mókust. Megpróbálta követni a mozgását, de az hamar eltűnt a fák között. Megszomjazott. A bokrok közt váratlanul előtűnt egy forrás. Nem értette, hogy az előbb miért nem vette észre.
Megmosta az arcát, ivott a tenyeréből, aztán visszament a padhoz. Még szabad volt. Leült, kényelmesen elhelyezkedett, kezébe vette a tollát. Nem tudott hozzászokni az elektronikához, mindent hagyományosan, tollal írt. Úgy érezte, ez az igazi alkotás. Előhúzta a táskájából a jegyzetfüzetét. Kis válltáskát hordott, ebbe minden belefért, iratok, íróeszközök, egyebek, egy szóval, minden fontos dolog. A jegyzetfüzetet a térdére fektette, gondosan megigazította, aztán írni kezdett:
„Valentina a parkban sétálgatott, odament a forráshoz…” Mire a Nap az ágyába szédült, kész volt a három oldal.

2
Valentina egy rozoga padon ült a parkban. Nincs túl jó napom- járt a fejében. Egy madárcsapat repült el felette. Észre sem vette. A gondolataiba merült. A lelkifurdalás nem hagyta nyugodni, de egyben boldog is volt. Sok mindent nem értett. Más is így éli meg, hogy hosszú idő után teljesül a vágya? Nem értette, miért van lelkifurdalása? Semmi rosszat nem tett. Inkább boldognak kellene lennem – gondolta. Ez lenne a normális. Vagy már én sem vagyok az. Teljesen összezavart ez az egész történet.
Nem volt álmodozó típus, amit néha bánt is egy kicsit, de most azt vette észre magán, hogy álmodozni kezdett! Összevissza mindenféléről. Ez a találkozás teljesen összezavarta. 40 év után…Hiszen 16 évesen erről ábrándozott. Hirtelen megdöbbent. Most, hogy felidézte önmagát tizenévesen, rájött, hogy életének mégis csak volt egy időszaka, amikor nem volt még annyira realista, mint az utóbbi évtizedekben. 
Vajon mikor tűnt el az életéből az álmodozás, a vágyakozás? Hiába próbált visszaemlékezni, az emlékek valahogy nem segítettek neki. Nem lelt rá. De mióta találkoztak, azon kapja magát szinte egyfolytában, hogy folyamatosan álmodozik, ábrándozik. Egy találkozás hirtelen ennyire megváltoztatta az életét? Szinte mindennapossá vált. Vagy mindenórássá- kuncogott magában.
Egy madárcsapat repült el a park felett. Valentinának sosem tűnt fel, hogy madarak repülnek felette. Most hosszasan figyelte őket. Mintha párosával repültek volna. Vagy csak képzelte? Teljesen összezavarodott. Nem tudta, hogy a valóságot látja-e, vagy csak képzelődik. 
Először nem tudott igent mondani az írónak, amikor az azt kérte tőle, hogy találkozzanak újra valamikor. Pontosabban azt válaszolta: igen, lehet, talán. Most ezek a szavak jártak folyamatosan a fejében. Mikor kimondta a három szót, hirtelen megijedt: hátha elriasztotta a férfit. Szerencsére nem így történt. Az újabb kérdésre már határozott igennel felelt.
Végigjárta vele a régi helyeket, ahol mindketten sokat jártak, persze akkoriban egyedül. Kedvenc helyük a park volt régen is, most meg még inkább azzá vált. Mintha új élete kezdődött volna. Ahogy a park teljesen megváltozott az azóta eltelt évek alatt, belőle is szinte teljesen más ember lett.
De most végre újra boldognak érezhette magát. Újra…Elgondolkodott a szón. Mikor is voltam boldog legutóbb? Feleségként Zsolt mellett biztosan nem – idézte fel három és fél évig tartó házasságát. Zsolt jó ember volt néhány rossz szokásától eltekintve, de hát ez mindenkire igaz lehet, senki sem él rossz szokások nélkül, csak legfeljebb valakinek több van, valakinek kevesebb. A férfi azt kérte tőle, hogy titokban házasodjanak össze. Valentinának furcsa volt ez, de aztán ráállt. Most már bánta. Pedig még az esküvő előtti héten is úgy érezte, hogy nem szabadna összekötnie az életét Zsolttal. Aztán valahogy mégsem szólt neki. Kapott is elég szemrehányást. Azért is, hogy végül mégis igent mondott, aztán azért is, hogy titokban ment férjhez. Nem tudtak osztozni vele a boldogságában. Újra csak a boldogság…gondolta elkeseredetten. Milyen boldogság volt az? Ha boldog is volt, nem tarthatott túl sokáig, mert nem emlékezett rá. Zsolt sokat volt távol, sokat utazott a munkája miatt. Ha meg otthon volt, akkor sem volt meg az igazi felelőtlen egymásra találás vele. Így visszaemlékezve, úgy rémlett, hogy nagyon sokat szomorkodott. 
Hirtelen egy döbbent gondolat hasított belé. Hiszen akkor én még sosem voltam boldog? – tette fel magának a kérdést. Nem lepődött meg azon, hogy nemmel válaszolt.
Már közel volt a buszmegállóhoz. Bánatára elkezdett esni az eső. Kénytelen volt felhúzni az ernyőjét, bár nem szerette. De nem akart ázottan érni a buszmegállóhoz. A végső boldogságával készült találkozni. Nem akart előnytelenül megjelenni.
3
A kopaszodó fák gyorsan elmaradtak a rohanó távolsági busz mellett. Az író gondolataiba merülve üldögélt a leghátsó ülésen. Valentinához ment. El szerette volna újságolni neki, milyen sikere lett a parkban kiszenvedett novellájának. Bizonytalan volt. Még mindig nem volt biztos benne, hogy elmondhatja neki. Nem mondta Valentinának, hogy író, ő meg nem is kérdezte, mivel foglalkozik, miből él. Lehet, hogy tudta, azért nem kérdezte. Talán jobb lenne nem is elmondani, hiszen abból kiderülne, hogy éppen miatta nem tudott írni. Ez még soha nem fordult elő vele. Könnyen írt. Ráadásul jól. Legalább is mindenkinek ez volt a véleménye a műveiről, legyen az novella vagy regény. Verseket nem írt. Az túl rövid, nem tudom rendesen kifejezni benne a rengeteg gondolatot, ami az agyamban bóklászik – mondta hamiskás mosollyal, ha valaki a versírásról kérdezte.
Most boldogan bámult ki a busz ablakából, bár elég keveset láthatott, mert az elég koszos volt. Inkább csak a legyek és egyéb bogarak nyomai látszottak rajta. De ez az író jókedvén semmit se változtatott: kész a novella, egész jól is sikerült, ráadásul újra találkozhat Valentinával. Még mindig alig akarta elhinni. Ő és Valentina, Valentina és ő…Mindig csak távolról csodálta. 
Mindennek oka van. Ezt már sokszor hallotta, de valahogy soha nem tudta összeállítani az események láncolatát. Az ok-okozat mindig sántított. De most elgondolkodott, vajon miért találkozott Valentinával annyi idő után. Az akkori vágya miért pont most teljesedett be, miért nem korábban, és egyáltalán: miért teljesedett be. Ebből valami következni fog, ha lehet hinni a mondásnak, hogy mindennek oka van, vagy másképp fogalmazva: semmi nem történik ok nélkül.
Hirtelen megszakadtak a gondolatai. Heves beszélgetésre lett figyelmes. Tőle két ülésnyire három nő beszélgetett. Nem vitatkoztak tulajdonképpen, de valamiről nagyon feldúltan folyt a társalgás, hogy miről, azt nem tudta kivenni. A nők egymás szavába vágva pocskondiáztak valamit. Vagy valakit?
Egyikük hangja felülmúlta a másik kettőét: riasztó, durva hangon nyerített, seszínű, fakó szőkésbe hajló haja szinkronban volt vele. Másikuk hangja néha kivált a beszédből: az írót leginkább csirke vagy veréb hangjára emlékeztette. A harmadik kevesebbet beszélt, neki vékony, hápogós hangja volt. Nem akart rájuk figyelni, de kénytelen volt: annyira különleges hangokat hallott.
Gondolatban bocsánatot kért tőlük, kicsit szégyellte magát.
Ezt a következő novellámban azért megírom – gondolta. Valami történetet összeeszkábálok, aztán kész is. Most kezdte igazán értékelni a szerkesztő tanácsát, hogy menjen ki a parkba, ott majd biztosan talál valami témát. Most pedig itt a buszon a három nő. Úgy döntött, mostantól jobban fog figyelni az őt körülvevő dolgokra is.
A következő megállónál leszállt. Nyálkás, esős idő volt. A megállótól nem messze meglátta Valentinát egy pöttyös esernyő alatt álldogálni. Egy kedves mosollyal benézett az esernyő alá. Belekarolt a nőbe, aztán csuromvizesen hozzábújt. Vágyát szerencsére nem kellett soká tartóztatnia: Valentina a buszmegálló melletti kis házban lakott. A rózsák kíváncsian bámultak be a szobájuk ablakán.