Homlokom a kaputelefon hideg, műanyag táblájához szorítottam, és csukott szemmel nyomtam rá az ujjam a fehér gombra. Az éles hang betöltötte a késő délután kihalt csendjébe burkolózó utcát, majd egy hirtelen kattanás után egy idősebb női hang váltotta fel a kellemetlen sípolást.
- Igen, tessék!
Egy pillanat tört része volt csupán, hogy elengedtem a gombot, és úgy döntöttem, inkább hagyom az egészet a francba. Mielőtt azonban végiggondoltam volna, az ujjam szinte önkéntelenül visszatért az egyetlen kapocsra, ami jelenleg az anyámmal összekötött. A torkomban ezerrel dobogó szívem alatt a gyomrom úgy összeszorult, hogy hirtelen émelyegni kezdtem, de erőt vettem magamon.
- Jó estét! - remegő hangom én is alig hallottam, így nem csoda, hogy a női hang, kissé türelmetlenül újra megszólalt:
- Igen, ki az?
Nagy levegőt véve határozottabbra váltottam.
- Jó estét! Az önkormányzattól jöttem. Egy felmérést végzünk a lakások energiafogyasztásának csökkentése érdekében, és szükségünk van minden egyes lakó véleményére, hogy ebben a körzetben is felmérjük az energiatakarékos lehetőségeket.
Ezt nemrég találtam ki, amikor megláttam egy erről szóló szórólapot a postaládámban. Csak ott arra buzdítottak, hogy keressük fel az önkormányzat online felületét, és ott töltsük ki a kérdőívet. Tudtam, hogy erre mindenki fogékony, ezzel könnyen bejuthatok hozzá.
- Oh, szóval… nem is tudom… - motyogta a nő. Hangja bizonytalanságot tükrözött.
- Épp itt van nálam valaki. Itt akar kérdezősködni, vagy fel akar jönni?
- Ha megengedi, akkor felmennék - válaszoltam - Úgy mégis könnyebb lenne. De ha zavarok, majd inkább máskor.
Néhány másodperc csend után válaszolt:
- Nem zavar. Jöjjön fel nyugodtan. Harmadik emelet, négy.
Újabb kattanás jelezte, hogy a kapcsolat megszűnt, majd berregni kezdett a kapunyitó szerkezet. Betoltam a nehéz üvegajtót, és beléptem a százéves ház belső udvarába.
Dehogy akartam én idejönni! Egy hónappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy az anyám nem a szülőanyám. Mindaddig, amíg egy reggel, munkába menet beleszaladt a robogójába egy személyautó, ő pedig tehetetlenül bucskázott le a járgányról, hogy aztán a forgalmas út közepére essen. Koponyaalapi törés, nyílt combcsont törés, és sok egyéb sérüléssel került kórházba, és azonnal műtőbe vitték. Sok vért vesztett, így kézenfekvő volt, hogy a hozzá berohanó családtagok legyenek az elsők, akiknek felteszik a kérdést, hogy adnának-e vért. Apának RH negatív a vércsoportja, ezt tudta is, ezért azonnal közölte a dokikkal, hogy tudja, a feleségének pozitív a vércsoportja. Az orvos ekkor hozzám fordult, mire az apám, akit huszonhárom évig az édesapámnak tekintettem, rémülten terelte el őt a közelemből, és elkezdett összevissza hebegni-habogni arról, hogy nincs értelme engem is bevonni a dologba. Ekkor odaléptem, és erősködni kezdtem, hogy de, igenis van értelme, hiszen nagyon valószínű, hogy ugyanaz a vércsoportunk anyával, talán nincs is szükség külön vizsgálatra. Ekkor falfehéren közölte, hogy kevés a valószínűsége az azonosságnak, mivel nem a vérszerinti gyermekük vagyok. Úgy bukott ki belőle, mintha nem is ő mondta volna, mert azonnal a szájához kapott, és hitetlenkedve nézett rám. Aztán milliószor bocsánatot kért, hogy ezt így és most kell, de nem akarja, hogy felesleges vizsgálatokkal elnyújtsák a segítségnyújtásra szánt időt, inkább keressenek valakit, akivel azonos a vércsoportja anyámnak. A döbbenettől megszólalni sem tudtam, de akkor fontosabb volt az, hogy anya túl legyen az életveszélyen.
Apa azóta szomorú spániel szemekkel néz rám, ahányszor csak meglát, és hiába mondom, hogy nem kell bocsánatot kérnie, ő csak egyre hajtogatja, hogy igenis el kellett volna mondani már előbb, de valahogy mindig lebeszélték magukat a dologról, hiszen olyan érzékeny gyerek voltam, és nem akarták, hogy még ez a súly is rám nehezedjen. Anyának persze nem említettem, hiszen most a legfontosabb, hogy felépüljön.
Néhány napig megpróbáltam elbagatellizálni a dolgot, hiszen már úgyis mindegy. Felnőttem, mindent megkaptam a szüleimtől ami csak tőlük tellett. De valahol mégis ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon milyen lehet az anyám? Mi lehet a története születésemnek? Apám annyit mesélt el csupán, hogy hat hónaposan fogadtak örökbe - nem kis protekciónak köszönhetően - és azonnal egy nagyobb városba költöztek velem, hogy még véletlenül se derüljön ki, nem a saját gyerekük vagyok. Hogy ez miért volt olyan fontos, nem firtattam.
Eszembe jutott az anyakönyvi hivatalban dolgozó barátnőm, akitől végül segítséget kértem. Egy kis nyomozás után két nap se kellett, kezemben volt a pontos név és cím. Egy hétbe tellett, hogy eldöntsem elmenjek hozzá, vagy hagyjam a fenébe az egészet. A fészbukon próbáltam rákeresni a nevére, de a százhuszonötödik ötven éves Kovács Ilonánál feladtam, mert hiába néztem a profilképeket, egyik sem hasonlított rám. Pedig először azt gondoltam, biztos kiköpött anyám vagyok, és azonnal rá fogok ismerni, ha meglátom.
Egy percig sem gondoltam, hogy odamegyek, és bejelentem, én vagyok a lányod, akit eldobtál. Egyetlen vágyam volt csupán, hogy megismerjem ezt a részét is az életemnek, kik a vérszerinti felmenőim, vagy legalábbis nagyjából tisztában legyek vele, hogy honnan származom. Senkinek az életét nem akartam felbolygatni ezzel, sem felelősségre vonni, vagy magyarázatot kérni azzal kapcsolatban, miért történt úgy, ahogy. Pusztán a kíváncsiság vezérelt.
Aztán ma látogatás után elköszöntem tőlük, majd hirtelen ötlettől vezérelve az autópálya felé vettem az irányt. A telefonom navigációjába bepötyögtem a hetven kilométerre lévő címet. Reméltem, végre találkozom ezzel a titokzatos nővel, akinek a méhében növekedtem. Pontosan kiterveltem, hogy jutok be hozzá, mit fogok mondani. Számára én úgyis csak egy idegen leszek. Viszont rengeteg dolgot megtudhatok róla. Talán még képek is lesznek a falon, vagy a polcokon. Lehet, a másik családjáról, gyerekekről, unokákról, ha vannak.
Harmadik emelet, négy. A fehérre festett ajtó közepén, a díszrácsos üvegen keresztül egy alak bontakozott ki lassan, mikor becsöngettem.
- Hagyd anya, majd én nyitom! - kiabált, miközben szélesre tárta az ajtót.
A köszönés elakadt valahol félúton nála is, nálam is, amikor a körfolyosón állva, az esti szürkületben egymásra tekintettünk. A lakásból kiszűrődő gyér fény még kísértetiesebbé tette a dolgot.
Ott állt velem szemben a tükörképem, csak rövid, vörös hajú változatban, szemben az én hosszú, barna hajammal. De ezen kívül minden pontosan úgy nézett ki a lányon, mint rajtam. Még az a fránya anyajegy is, az álla jobb szegletében, ahogy nekem.
Nem tudom mennyi ideig néztük egymást döbbent némaságban, mikor egy tolószék gördült ki a szobából a széles előszoba folyosóra.
- Engedd be a hölgyet Ági, az önkormányzattól jött! - gurult közelebb az ajtóhoz, én pedig hátrálni kezdtem.
Nem akartam, hogy meglásson. Miért? Nem tudom. Féltem attól, hogy sikoltozni kezd, vagy esetleg elájul. De már késő volt.
- Szentséges isten… - kapta döbbenten szájához a kezét.
- Elnézést - motyogtam, majd sarkonfordulva lerohantam a lépcsőn, magam mögött hagyva ezt a furcsa, zavarodott, de mégis kézzelfoghatóan valóságos álmot.
Kirobbantam a kapun, az utca végéig futottam. Fülemben dobolt a vérem, úgy éreztem, körhintában ülök, és nem tudok kiszállni. Eszembe jutott hirtelen, hogy a háztól nem messze parkolok, és visszafordultam.
“Mi ez? Miért történik ez velem? Ki vagyok én egyáltalán?” cikáztak a kérdések, és egyikre sem tudtam a választ. Azt az egyet viszont biztosan tudtam, hogy van egy ikertestvérem.
Az autóhoz érve idegesen kotorásztam a táskámban, kulcsomat keresve, mikor lépteket hallottam a hátam mögül. Nem fordultam meg. Tudtam, éreztem, hogy az a lány áll ott, aki pontosan úgy néz ki, mint én. A körhinta lelassult, kitisztult körülöttem az elmosódott világ. Csak akkor fordultam meg, mikor megérintette a vállam. Arca falfehér volt, de a szeme fénylett. Az én szemem… a mi szemünk. Néhány pillanatig egymás arcát fürkésztük, majd magához húzott, úgy karolta át a nyakam, hogy szinte alig kaptam levegőt. Tétován fogtam át én is a derekát, és magamhoz szorítottam.
Forró könnyek gurultak végig az arcomon, le a nyakáig. Tudtam, egyszer ugyanígy egymáshoz simultunk egy szűk, és meleg helyen, összeölelkezve.
