Béla bácsi és Hajni néni már akkor is szerették egymást, amikor még nem voltak bácsi és néni. Hatéves korukban ismerkedtek meg, amikor padtársak lettek a sárréti kis falu iskolájának első osztályában. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltak.
Béla bácsi, a derék kisöreg hosszú évtizedeken keresztül úgy mesélte, hogy az első pillanatban szerelmes lett a kis fruskába, és ez azóta sem változott. Hajni néni sokkal szemérmesebb volt, ő csak annyit mondott ilyenkor: „Már akkor is elvonta a figyelmemet ez a vén kujon.” A család mindig nevetett, amikor ezt hallotta, mert nagyon nehéz volt a hatéves Béla bácsit vén kujonként elképzelni.
1940-ben házasodtak össze Nagyváradon. A nagyhatalmak nemrég adták vissza Magyarországnak Észak-Erdélyt, a határrevízióba Nagyvárad is beleesett, Béla bácsi pedig ott talált munkát magának. És mivel munkát talált, úgy gondolta, hogy éppen ideje feleségül vennie Hajnalkát, mind a ketten benne vannak már a korban, hiszen húszévesek, mire kéne várni?
Hajni néni már akkor is követte Nagyváradra Béla bácsit, amikor még nem sejtette, hogy hamarosan egybekelnek. De mindig azt mondta: „ahol te vagy, ott a helyem nekem is”.
A front egyre közeledett a határhoz. Béla bácsi nemsokára behívót kapott, és pár nap múlva már úton is volt a Keleti-Kárpátok felé, hogy a hazáját védje. Hajni néni nagyon nehezen engedte el, hiszen még a fülében csengett a saját ígérete, amit nem is olyan régen mondott ki az urának: ahol te vagy, ott a helyem nekem is.
A románok átállása után a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul nyomult előre Magyarország belseje felé. Már nem volt miért védekezni a Keleti-Kárpátokban. Béla bácsi megszökött a századtól, már ami megmaradt az alakulatból, és Nagyvárad felé vette az irányt, hogy megvédhesse az asszonyát. „Ahol te vagy, ott a helyem nekem is.” Amikor hazaért, akkor tudta meg, hogy Hajnalka már a szíve alatt hordja első gyermeküket.
Hátrahagyták Nagyváradot, és a muszka horda elől visszamenekültek a sárréti kis faluba, a rokonokhoz. Amikor átvonult a fejük fölött a front, akkor született meg a kis Béluska. A következő évben pedig a Kicsi Hajni.
A nehéz túlélés évei még nem értek véget. Béla bácsi édesapjának aprócska vegyesboltját államosították, Hajni néni szüleit pedig minden jószágukkal együtt beterelték a téeszbe. Közben megszületett a kis Ferkó is, a harmadik gyerek. Béla bácsi Debrecenben beállt vagongyári munkásnak. Hajni néni persze az urával tartott, és vitte magával a három gyereket is. „Ahol te vagy, ott a helyem nekem is.”
Az élet semmivel sem volt könnyebb a nagyvárosban; embert próbáló, nehéz évek következtek. Aztán kitört az ötvenhatos forradalom. Béla bácsi a felvonulók közé állt, és Hajni néni megint csak a kezét tördelhette, főleg akkor, amikor hírt kapott a Kossuth utcai sortűzről. Megkönnyebbülve ölelte magához az urát, amikor az csapzottan, kimerülten hazaért aznap este a külvárosi kicsiny házikóba.
A kis Béluska időközben szépen felcseperedett, és hamarosan Kicsi Hajni is eladósorba került. Nemsokára unokákkal ajándékozták meg a szüleiket, úgyhogy Béla bácsi és Hajni néni az ezüstlakodalmukon már népes családot tudhattak maguk körül, és nem is értették, hogyan tudott ilyen gyorsan eltelni ez a huszonöt év.
Három esztendővel később Béla bácsi újból behívót kapott a seregből. Ezúttal tartalékos behívót. Hajni néni szíve újra csak görcsösen szorult össze, mert élénken éltek még az emlékezetében a háború és a forradalom vészterhes napjai. De Béla bácsit nem vitték el a csehszlovákiai bevonuláskor, egy debreceni laktanyában teljesített őrszolgálatot 1968 nyarának ama emlékezetes napjaiban. Hajni néni mindennap ebédet vitt neki. „Ahol te vagy, ott a helyem nekem is.”
A kisebbik fiú, Ferkó is családot alapított. Az ő első gyermeke már a hatodik unoka volt a családban. Békés évek következtek, egyedül Hajni néni féltékenysége pacázta össze kissé a családi kalendárium lapjait a hetvenes évek elején. Hajni néni, amióta az eszét tudta, mindig is féltékeny volt az emberére. Pedig Isten a megmondhatója, hogy erre sohasem volt oka, Béla bácsi mindig is hűséges volt hozzá. De hát ilyen a nő; ha kicsit is veszélyeztetve érzi, ami az övé, akkor vérszomjas anyatigrissé változik.
Béla bácsi elnézően mosolyogva vette tudomásul a történteket, és kissé hízelgett is férfiúi önbecsülésének, hogy a kikapós Cservenkánéval hozták hírbe. „Ötven éves elmúltam, asszony. Legyen már eszed! Ha eddig kibírtam, majd pont most fogok az aszfaltbetyárok meg a szoknyapecérek pályájára lépni?”
Hajni nénit azonban nem lehetett ilyen egyszerű, ám zengzetes szólamokkal megnyugtatni. És ekkor lépett közbe a sors, mégpedig egy munkaajánlat formájában. Béla bácsinak a MÁV egy sokkal jobban fizető állást kínált, mintegy előléptetés gyanánt, a dolog egyetlen szépséghibája volt, hogy Püspökladányba kellett volna költözniük.
– Most persze azt gondolod, hogy nem fogom elfogadni ezt az állást, mert nem akarom itt hagyni a kikapós Cservenkánét – szólt egy este hamiskásan mosolyogva Béla bácsi. – Hát én pedig bebizonyítom, hogy Cservenkáné nekem soha nem volt senkim, és most sem jelent nekem semmit. Vedd tudomásul, asszony, hogy elfogadtam az állást, és a jövő hónapban már költözhetünk is a szolgálati lakásba. Ha velem jössz, hát jó. Ha nem, úgy is jó.
Hajni néni persze az urával tartott Püspökladányba. „Ahol te vagy, ott a helyem nekem is.” És persze az sem igaz, hogy Béla bácsi számára mindegy lett volna, ha vele tart az asszony, vagy ha nem. De a szíve mélyén tudta, hogy ők nem élhetnek már egymás nélkül sohasem.
Amikor Béla bácsi nyugdíjba ment, visszaköltöztek a debreceni kis házikóba, a családi fészekbe. Az aranylakodalmuk a rendszerváltás évére esett, és bár csak a szűk család volt jelen, meg néhány igazán közeli barát, így is annyian zsibongtak az étterem hosszú asztalai körül, hogy senki sem hitte volna, ezek az emberek itt csaknem mind közeli rokonai egymásnak.
Akkor már az unokák közül is felcseperedett jó néhány, egyesek családalapítás előtt álltak, mások meg egyetemi felvételi előtt. Béla bácsi és Hajni néni pedig még mindig nem értették, hogyan tudott ilyen gyorsan elillanni az az ötven év. Egy fél évszázad.
1991-ben született meg az első dédunoka. És aztán követte még négy abban az évtizedben. Úgyhogy mire a kétezredik évben a gyémántlakodalmat tervezték, már egész népes sereglettel kellett számolniuk. Kicsi Ferkó ugyan lefoglalt egy szép kis termet az egyik jó nevű étteremben, de Béla bácsi ragaszkodott hozzá, hogy az ő kis házuk udvarán tartassék meg az esemény. És tényleg csak a családtagok vegyenek részt rajta. Sem az ő, sem a Hajni néni egészségi állapota nem kívánt semmiféle különös hajcihőt. Csak a szeretteik közelségére vágytak, és a család meghitt ünneplésére.
– Én itthon fogok gyémántlakodalmat ülni, asszony – közölte határozottan Béla bácsi a külvárosi kis házikó tisztaszobájának mélyén az egyik este, villanyoltás után. – Ha akarsz, te elmehetsz abba a puccos étterembe, de én nem megyek.
– Ahol te vagy, ott a helyem nekem is – suttogta Hajni néni, és odabújt az urához.
Kicsi Ferkó persze így is meg akarta adni a módját. Zenekart rendelt, mindenféle hidegtálakat, feldíszíttette a kerti lugast már pénteken, és izgatottan várta a másnapot. Imádta a nagyszüleit, és sikeres vállalkozóként csöppet sem sajnálta a pénzt, amit a jeles rendezvényre költött.
Azon a péntek éjszakán halt meg Hajni néni. Álmában. Csöndesen, ahogy élt.
A rendezvényt már nem lehetett lemondani. Egyedül a zenekarvezetőnek szólt Kicsi Ferkó, hogy sajnos már nem lesz szükség a közreműködésükre. De a családtagok összegyűltek a megye minden pontjáról, és Budapestről is, ahová egyesek elszármaztak.
Halotti torrá változott a gyémántlakodalom azon a nyári napon. A rokonok sokáig ültek csöndesen és gyászba borulva a megterített asztalok mellett a lugasban. De aztán valaki megszólalt, és remegő hangon elmesélt egy történetet, amely számára a legemlékezetesebb volt Hajni néni hosszú életéből. És utána sorban csatlakoztak hozzá a többiek is. Mindenkinek volt valami szép és megható emléke Hajni néniről.
Kicsi Ferkó egyszer felállt az asztaltól, bement a házba, és egy nagy doboz fényképpel tért vissza. Körbeadogatták a megsárgult fotográfiákat az asztal körül. Béla bácsinak csak ekkor jött meg a hangja. Annakelőtte csak üldögélt a székén, hamuszínű arccal, a távolba révedve. De amikor a körbeadogatás során a kezébe került egy régi fénykép, szép lassan megeredt a nyelve, és aztán egyik története a másikat követte. Fiak, lányok és unokák elcsöndesülve hallgatták, kivéve Kicsi Hajnit, aki a dédunokákkal játszott odébb, egy terebélyes birsalmafa alatt.
– Tudjátok, egészen mostanáig haragudtam Istenre, amiért ilyen csúnyán elrontotta az ünnepségünket – mondta végül Béla bácsi. – De aztán el is szégyelltem magam. Nincs miért haragudnom rá, igazán szép és hosszú életet adott nekem a szeretteim körében. Ennél nincs több, amire az ember vágyhat az életében.
Hosszú csönd keletkezett megint az asztalsor körül, csak a bokrok között rendetlenkedő rigók nem hallgatták teljes odaadással a kisöreg szavait.
– Én most már bemegyek, nagyon elfáradtam – próbált felemelkedni a székéről Béla bácsi. Kicsi Ferkó gyorsan odaugrott mellé, és feltámogatta a nagyapját. – De azért ti még beszélgessetek. És egyetek is végre valamit, ne menjen kárba ez a sok finom étel. Meg vigyetek is haza belőle, anyátok is így szeretné. Tudjátok, hogy milyen volt mindig. Sosem szerette, ha pocsékolunk.
Kicsi Ferkó karon fogta Béla bácsit, és lassan betipegtek a házba. A kisöreg a tisztaszobában levetette a zakóját, és felakasztotta egy vállfára.
– Nagyanyád is így szeretné – mondta az unokájának. – Sosem tűrte, ha rendetlenül bánok a ruháimmal.
Kicsi Ferkó szeretett volna mondani valami okosat, megnyugtatót vagy vigasztalót, de nem jöttek a szavak a szájára. Végül felé fordult a nagyapja, megcsókolta a homlokát, és így szólt:
– Most már menj ki te is. Köszönöm, hogy bekísértél. Meg hogy ezt a családi összejövetelt megszervezted. Nagyon büszke vagyok rád, és tudom, hogy nagyanyád is az. Menj, és vigyázz a családra, ne szenvedjenek hiányt semmiben. Én most lefekszem, mert nagyon elfáradtam.
Béla bácsi hanyatt dőlt az ágyon. Még hallotta, ahogy az unokája után becsukódik az ajtó, de aztán lehunyta a szemét. Hosszú, nehéz, boldogító és felszabadító álmot látott. És aztán reggelre meghalt, álmában és csöndesen, ahogy a felesége.
„Ahol te vagy, ott a helyem nekem is.”
