– Hogy a jó édes…! – nyelte le a szitkot Dolján, amikor belelépett az első húgytócsába.
Nem illő ordítozni, mégiscsak reggelre járt. Bő egy órával korábbra állította az ébresztőt, mint mindig, ha az államot képviselte, így most maradt ideje felmérni a terepet. Jól ismerte már a mozihoz vezető átjárót, amelynek szürke térkövén ilyentájt önfeledten csordogált a vizelet. Ha nem szennyezte szar az elhagyott telefonfülkét és az öreg falakat, szerencsésnek mondhatta magát az arra járó.
Nézzük csak, melyik utcával indítok, mormolta. Betonból, műmárványból vagy tudja isten, miből készült modern ülőalkalmatosságok sorakoztak az épület fala mentén. Kiválasztott egy tisztának tűnőt, és leült. Megvan. Práter utca. Harminc éve omladozó homlokzatok szabálytalan, lövedék harapta lyukakkal, késdobálók, állandó mocsokszag. Dolján rövidet sóhajtott. Csak a szokásos.
Az előző hónapban kezdett az új iktató. Tejfelesszájú kölyök, nem ért semmihez, de hát mindannyian tejfelesszájú kölykök voltak egykor. Mindjárt a szárnyai alá vette. Miután a héten harmadszor marasztotta estig az irodában, a főnök úgy gondolta, jót tenne nekik a friss levegő.
Friss levegő, haha, gondolta Dolján. A Práter páratlan oldalán indult el, 1/A-nál, de egészen a 9/B-ig kellett kutyagolnia, mire nyitott ajtóra talált. A 15-ös egyik ablakából öblös férfihang bömbölte: „Takarodj a kurva anyádba, te pribék!” És így tovább. Ahová csak bejutott, gondosan kikérdezte az otthon tartózkodókat, sorról sorra, egyetlen kérdésről sem feledkezett meg. („Neme?” „Szerinted?!” „Milyen jogcímen lakik itt? Tulajdonos vagy rokona, haszonélvező?” „Tudja a faszom… én csak úgy itt lakok.”)
27/B. Dohos kapualj, a bejárattól balra sárgára vénült kapucsengők sora. Többségük nem működött, de a kilincs engedett.
Terjedelmes cigányasszony döcögött ki az egyik udvari lakásból.
– Mit akarsz? – förmedt rá, és széles mozdulattal csípőre tette a kezét.
– Jó napot kívánok – köszönt Dolján. Mindig udvariasnak kell lenni, hiszen az Államot képviseled, nagybetűvel, mondja majd a kölyöknek. – Közvélemény-kutatást végzek. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának nevében járok el, és…
– Jól van má'. Gyere!
Dolján elbizonytalanodott egy pillanatra, de az évtizedes rutin továbblendítette. Beléptek a félhomályos lakásba. Egyetlen nagyobb helyiség, minden roskatag, de tiszta. Az asszonyság nyögve leereszkedett egy székre, Dolján inkább állva maradt.
– Hogy hívják?
– Baba. Az uram a Joka Farkas János.
– Milyen jogcímen lakik itt? Tulajdonos vagy rokona… – kezdte, de Baba arckifejezése láttán átfogalmazta a kérdést. – Itt él?
– Ova.
– Hogyan?
– Igen!
– Rendben. – Ebből ugyan meg nem tudja, milyen jogcímen lakik az ingatlanban, de úgyis benne van a nyilvántartásban. – Térjünk rá a demográfiai kérdésekre. Tudja, mi az? Nem baj. Élve született gyermekeinek száma?
– Élve született? – visszhangozta az asszony. – Tu sako dilo! Hogy a rákba' születtek volna, ha nem élve?
– Nos, ööö, itt az áll, hogy rá kell kérdeznem a meglévő gyermekeinek a számára. Érti, hogy hányszor esett teherbe, és hányat tudott kihordani.
Az asszony fújtatott egyet.
– Mindet! Mind a hatot kihordtam. Nem ám, mint a fehér gadzhi. Azt' neked van-e?
– Mim? – hökkent meg.
– Hát pulyád. Asszonyod.
Annyira meglepte a szerepcsere, hogy válaszolt:
– Nincsen. Sose voltam túl szerencsés a szerelemben.
– Sajnálhatod. A familja maga a boldogság, én mondom neked! Bár a nagyja már fölnőtt.
– Ezek szerint nem itt laknak?
– De. A négy rajkó.
Dolján ezt feljegyezte. Ha kicsúszik a kezedből az irányítás, hagyatkozz a rutinra, mondja majd a kölyöknek.
– És a két lány? – kérdezte, de Baba meg sem hallotta.
– Szóval se kutyád, se macskád, mi? Hány éves is vagy? – Fürkészőn nézte a férfi deresedő haját. – Testvér?
– Nincs testvérem – mondta halkan Dolján.
– Mért, tyi dej* se bírt szülni?
– Nem mondtam… nem mondtam, hogy sose volt, csak hogy nincs. Nem kellettem nekik, ha tudni akarja! Tizennyolc se voltam, amikor elküldtek a háztól, ilyennek itt nincs helye, mehetsz, amerre látsz, ezt mondta az apám, bassza meg!
Az asszony hátrahőkölt.
– Csss! Jól van már! Nem akartam én semmi rosszat az úrnak. Csak diskuráltunk kicsit!
– Csak diskuráltunk – ismételte Dolján kábán, aztán megrázta magát. Ne adj ki magadról semmi személyeset, mondja majd a kölyöknek. – Igen. Bocsánatát kérem. Nem hivatalos személyhez méltó, ahogy viselkedtem. Folytathatnánk? A lányoknál tartottunk. Azt mondta, a fiai még itt laknak. És a két lány?
– Ja? Azok már rég a Manushende**. Az egyik visszaszökött, de hazazavartam. Mindig mondtam nekik, az a gadzhi dóga, hogy kiszolgálja a manust.
– És a manus dolga micsoda? – ocsúdott fel Dolján. – Hogy eltartsa a családot?
– Hát, a manus azt csinál, amit akar – vágta rá az asszony, és fogatlanul ránevetett. Aztán gyengéden hozzátette:
– Tudod, egész shukar vagy te még… Kéne neked egy romnyi.
Amikor kifelé menet Dolján a kilincsre tette a kezét, néhány pillanatig minden nemlétezőnek tetszett; meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy helyre billenjen a világ.
Mire az utolsó kijelölt utcával is végzett, az épületek piszkosszürke ködbe öltöztek, és egyre hűlt a levegő.
Szigorú sorrendbe szedte az iratokat. Paksaméták vezetéknév, az egyes kérdőívek oldalszám szerint. Másnap az irodában gondosan lefűzi őket a megfelelő színű mappába. Ahogy kell. Először nem akarta elmesélni az új fiúnak a Práter utcai fiaskót, de meggondolta magát; a kínos részt persze kihagyja. Végtére is, visszanyerte az önuralmát, elvégezte a munkáját, talán meg is dicsérik érte.
Lelkiismeretesség, alázat és egy kis pszichológia, mondja majd a kölyöknek.
*(édes)anyád
**férjüknél
