Réges-régen, az ősi Japánban, abban a korban, amikor a szamurájok fénykorukat élték, az emberek a sintó vallás isteneihez imádkoztak, és a rókaszellemek szabadon jártak-keltek, élt egy Kazuo nevű kicune. Neki akkoriban még csak két farka volt, így volt még mit tanulnia az emberekről, azok átveréséről. Mestere különböző feladatokat talált ki neki, így készítve fel tanítványát arra, hogy belőle is bölcs, kilencfarkú róka váljon. Egy szellemnek a legfőbb képessége az alakváltozás, így mindig más ember bőrébe kellett bújnia, személyiségét felvennie, beilleszkedni a közösségbe, majd valamilyen trükkel átverni őket. Minden vizsga egyre nehezebb, bonyolultabb és összetettebb lett. Kezdetben elég volt megtartania egy nő alakját, és végigsétálnia a falun, majd férfiakat kellett az erdőbe csábítania, ahol feleségük bőrébe bújva büntette meg hűtlenségükért. Egyik alkalommal gyerekekre ijesztett rá, akik éppen lopott árut cserélgettek egymás között. Kazuo, sintó isten lévén, azokat az embereket leckéztette meg, akik valamilyen bűnt követtek el.
A következő feladata egy Gjouszei nevű szamuráj megtréfálása volt úgy, hogy átveszi a helyét. A férfi rettegett harcos volt, aki a hűbérura parancsára százakat ölt meg.
A rókaszellemek első és legfontosabb törvénye: „Szellem sosem válhat teljesen emberré!” Suttogta magában Kazuo, amint figyelte kiszemeltjét.
„Ismerd meg áldozatodat! Ismerd öltözetét, kinézetét, járását! Ismerd családját, barátait! Ismerd mindennapjait, szokásait!”
Kazuo így is tett. Éjjel nappal Gjouszeit figyelte. Látta, amint reggelente meditációval, majd kardforgatással kezdi a napot, s ahogyan szolgáival keményen bánik. Követte, amikor a daimjo parancsára csatába vonult, és könyörületet nem ismerve sok ember életét vette el. Ám minden harc után, amikor hazaért, szorosan és szeretetteljesen ölelte magához feleségét és fiát. Nagyon szerette egyedüli gyermekét. Minden szabad idejét vele töltötte, ilyenkor pedig eltűnt az a véreskezű szamuráj, akit mindenki ismert.
A hűbérúrnál heti szinten kötelező volt megjelennie az összes szamurájnak, ahol megtárgyalták a gazdasági helyzetet, és a szomszédos daimjók elleni védelmet. Egyik ilyen alkalommal sürgős hírt kapott Gjouszei, a házukat felgyújtotta egy fiú, aki bosszút akart állni meggyilkolt családjáért. A férfi mindenkit otthagyva vágtatott haza, de mire odaért már késő volt. A falusiak és a szolgák már csak a leégett házból válogatták ki azokat a tárgyakat, amiket még meg lehetett menteni. A legnagyobb veszteség viszont a fia volt, aki a tűz kigyulladásakor bújócskázott, ezért nem tudták kimenteni őt.
A tragédia után lassan teltek a hetek. Eltemették a fiút, és újraépítették a házat, azonban Gjouszei már nem volt a régi önmaga. Sokkal több időt töltött feleségével, szolgáival és a falubeliekkel kedvesen és odaadóan bánt. Szíve tele volt bánattal és ürességgel, amit eddigi hibái jóvátételével próbált meg kitölteni.
Kazuo ahogy figyelte Gjouszei átalakulását azon kapta magát, hogy megkedvelte. Bátor és erős volt, szoros kötelék fűzte családjához, ami a tragédia után még erősebb lett. Vonzódni kezdett ehhez az élethez és már nem is volt kedve megtréfálnia. Ő is szamuráj akart lenni.
Tudta, hogy mestere ellenezni fogja a dolgot, így hát nem is avatta be terveibe. Mivel már jól ismerte Gjouszeit, ezért a szívére próbált hatni azzal, hogy árva fiúként kért menedéket. Birtokuk hatalmas kapuja előtt állt, könnyeket festve arcára kopogtatott be, ám az őröket nem sikerült meglágyítania, egyből el is kergették. A következő éjjel elhunyt fia arcát öltötte magára, hátha el tudja hitetni vele, hogy mégsem halt meg. A férfi azonban szellemnek hitte, és egyből imára tette kezeit, kérve az isteneket, hogy segítsenek gyermekének megtalálnia az örök nyugalmat.
A második sikertelen próbálkozás után egy útszéli kövön ülve azon gondolkodott, milyen más módja lehet a szamurájjá válásnak. Ekkor lovagolt el mellette Gjouszei, akinek lelkiismerete nem engedte, hogy ott hagyjon egy szegény, árva fiút, egyetlen szó nélkül. Leszállt lováról, és Kazuo vállát megfogva letérdelt elé.
- Hát veled meg mi történt? – kérdezte szelíden. A kis róka annyira meglepődött, hogy majdnem előbujt mindkét farka a háta mögül.
- Eltévedtem… - próbált szomorúságot erőltetni arcára.
- Kik a szüleid?
- Nincsenek, egyedül vagyok. – felelte, és még egy könnycseppet is kifacsart a szeméből.
A férfi felállt, és bátorító tekintettel Kazuo felé nyújtotta a kezét, aki mosolyogva megragadta. Felszálltak a lóra és hazaügettek.
Gjouszei befogadta a kicune-t, hogy betöltse azt a hatalmas űrt, ami fia halála után tátongott benne. Feleségét nem kellett győzködnie sokáig, ő is halott gyermeküket látta benne, és egyből szívébe zárta. A daimjo sem ellenezte a dolgot, annak ellenére, hogy csak nemesi vérből származók válhatnak szamurájjá, vissza akarta kapni azt az erős és bátor harcost, aki annak idején Gjouszei volt. Így hamar megkezdődött Kazuo taníttatása a Busidó régi és szent szabályai szerint.
A fiú minden reggel együtt meditált, és gyakorolta a kardforgatást apjával, délutánonként anyjának segített be a ház körüli munkákba. A rókaszellemek szabályait felváltotta a Busidó íratlan intelmei, melyeket apja minden nap ismételt. Ám Kazuo, szellem lévén, igen nehezen tudta betartani a szigorú szabályokat.
Lassan teltek az évek, és a kicune kezdte teljesen embernek érezni magát. Egyik éjjel azonban megjelent neki mestere.
- Helytelenül döntöttél! – szólalt meg a hatalmas, kilencfarkú róka.
- Tévedsz! Befogadtak, nem is sejtik, hogy ki vagyok valójában, és végre szamuráj lehetek.
- Eljön az idő, amikor nem tudod elrejteni igazi valódat.
- Ismernek és szeretnek. Ha le is lepleződöm, nem fognak elűzni.
Az öreg szellem megrázta a fejét. – Egy szellem sosem válhat emberré, ahogyan az emberek sem fogadják be a szellemeket. Ezt jól jegyezd meg!
A mester egy pillanat alatt eltűnt. Kazuo nem fogadta meg a tanácsát, és továbbra is Gjouszeiel maradt.
Az évek alatt Kazuo mindent megtanult apjától. Gyorsan, és ügyesen sajátította el a kardforgatás minden mozdulatát, a Busidó szavait kívülről fújta, ám betartásuk nehezebben ment. Meggondolatlan és kissé önző volt, leginkább csak azzal foglalkozott, hogy minél erősebb legyen. Ám ettől függetlenül hamar híre ment a fiú bátorságának és vakmerőségének, már-már azt rebesgették, hogy ő lesz a következő daimjo.
Hét év elteltével, Kazuo hűséget esküdött, teljes értékű szamurájjá válva, aki hűbéruráért él és harcol. A kicune rettentően büszke volt magára. Hatalmas elégedettséggel vette fel a szamurájok páncélját, majd felakasztotta oldalára az újonnan kovácsolt katanáját. Legszívesebben mestere orra alá dörgölte volna, hogy mégsem volt igaza a vén rókának, ám azóta az este óta egyszer sem látta őt.
Az örömteli idő viszont gyorsan véget ért, mivel egy újabb háború kezdett kialakulni a szomszédos daimjo ellen.
Kazuo bátran állt be a hadseregbe, édesapja mellé.
- Fiam… - nyelt egy nagyot Gjouszei. – Te voltál a legjobb tanítvány, de a túloldalon nagyon sok nálad erősebb és bátrabb férfiak állnak. Ne legyél meggondolatlan!
A rókaszellem látta, hogy apja még szavakat formál ajkaival, de a csatakiáltás elnyomta a hangját.
Hirtelen indult meg a két csapat egymás ellen, és a mező közepén összeolvadtak egyetlen nagy masszává, ahol csak néhány zászló segített eldönteni ki barát, és ki ellenség.
Kazuo hihetetlen gyorsasággal szúrta le a rá támadó embereket, még a hátulról jövő csapásokat is úgy védte ki, mintha előre látta volna. A kicune fáradhatatlanul és alig néhány karcolással tört át mindenkin. Nem esett nehezére megölnie egyetlen harcost sem.
Egyre kevesebben maradtak talpon, és a csata lassan a végéhez közeledett.
Ekkor pillantotta meg apját, aki egy nála kétszer akkora férfivel küzdött. Kazuot egy furcsa és nyomasztó érzés kerítette hatalmába, megijedt, hogy elveszítheti apját. Gondolkodás nélkül, sebesen elindult feléjük. Az óriás egy nagy csapást próbált mérni felülről Gjouszei fejére, amit a fiú bal válla védett ki. A kard éle beleállt a páncélba és a húsába, ám úgy tűnt, Kazuot ezt egyáltalán nem zavarja. Meglendítette kardját, és egyetlen mozdulattal levágta ellenfele fejét. Az ellenség közül, aki ezt látta, fejvesztve menekült a csatatérről.
- Fiam, jól vagy? – kérdezte a férfi félelemtől elhalkuló hangon.
- A kérdés, hogy te jól vagy-e apám! – fordult meg Kazuo, akinek a vállából még mindig kiállt a kard, mintha észre sem vette volna. Mikor látta, hogy apja meredten figyeli a vállát, hirtelen kirántotta a katanát. Vállából egy csepp vér sem folyt ki, s a fiú úgy mosolygott, mint akit szúrás helyett vállon veregettek volna. Az emberek halálra rémülve bámultak rá. Kazuo kezdett zavarba jönni, és nem értette, hogy miért félnek tőle, ahelyett, hogy ünnepelnék.
- A vállad… - mutatott rá Gjouszei remegő kezekkel – Nem vérzik…
A kicune csak ekkor vette észre. Az emberek, ha megsérülnek, vér folyik belőlük, és fájdalmat éreznek. Tudott volna gyengeséget szimulálni, és vért fakasztani magából, azonban már késő volt bármit is tenni.
- Mi vagy te? – Tette fel a kérdést a szamuráj, ám a tömegből már érkeztek is a kétségbeesett kiáltások: „Szellem!” „Ez egy szörnyeteg!”
Gjouszei kérdően nézett fiára, akik leszegett tekintettel, bánatosan sóhajtott. Nem volt már mit mondani. Mesterének igaza volt. Ahelyett, hogy ünnepelték volna a győzelmet, mutogattak rá, sugdolóztak, borzalmas szavakkal illették.
- Igen, rókaszellem vagyok… - A szamuráj zavartan nézett a kicune szemébe.
- Te nem vagy a fiam! – kiáltott rá csalódottan a férfi. – Tűnj el innen!
Kazuo próbált magyarázatot adni, de apja hátat fordított neki, és könnyeit elrejtve sétált el a csatamezőről.
Az emberek maradék erejüket összeszedve támadtak rá a szellemre. Kazuo visszaváltozott vörösesbarnás szőrű, kétfarkú rókává és szomorúan felröppent az égbe, majd eltűnt.
- Igazad volt! Sajnálom! – üvöltötte a semmibe, hátha meghallja mestere.
- Mégsem hallgattál rám… - jelent meg előtte a hatalmas ezüstöt róka. A kis szellem letérdelt előtte és a bocsánatáért esedezett.
- Megteszek mindent, amit kérsz, nem fogsz bennem még egyszer csalódni!
- Sajnálkozás, csalódás, megbocsájtás… Ezeket mind az emberek teszik. Te szellem vagy, viselkedj is úgy! – Kazuo erősen bólintott. – Mostantól azonban már egyedül.
A nagy kilencfarkú róka egy pillanat alatt eltűnt, magára hagyva a kicunét.
Kazuo akkor látta utoljára mesterét. Egyedül maradt sok-sok évig. Elérte a kilencezredik születésnapjával együtt a kilencedik farkát is. Azt a néhány évet, amit emberek között töltött sosem felejtette el. Megtanult szeretni és félni, ami még erősebbé és bölcsebbé tette a rókaszellemek között. A legfontosabb szabályukat viszont örökre megjegyezte:
„Szellem sosem válhat teljesen emberré, főleg nem szamurájjá!”
