Parafenomén

Teljes mű / Kész

Egyszer láttam a napot. Gólyahírrel

a kezében ragyogott. Összevonta

szemöldökét mintha lenne, és

elfelejtett gondolni Istenre.

Aztán éjszaka lett, lezuhant.

Felhúzta a cipőjét minden mezítlábas

csillag. Felhők, hogy értsd, a lelkem

fölött felhők voltak. De végül is,

gondoltam, fényeket én is tudok

szúrni az égre. Apró lyukakat a

sötétség övére, hogy számadásom

legyen! A mai napról egy érzékeny

karikartúra, amit cérnára fűz a fa, s

levelére ír fényben áttetsző erekkel.

Milyen kár, hogy minden embernek

van egy titka, s a titokban az ember.

Mennyi minden forrt fel míg körül-

néztem. Pára és köd a messzeségben,

olyan egyedüli szó mindkettő a

séták körül. Legszívesebben ott állna

meg az ember, s míg szájában

szelíden megszilárdul az élet. Nézné,

hogyan szereti a fájdalom a

világmindenséget.