Veled Sikerül

1. fejezet

– Gyerünk, Sebastian! Nem fog fájni! – A fiatal nő vidáman belekarolt a mellette álló vékony férfibe, miután közölte vele a bátyjával közösen kiötlött tervüket, majd vontatni kezdte egy távolabbi épület felé a tömegen keresztül.

– Miért pont én? – értetlenkedett a Sebastiannak nevezett, a nőnél másfél fejjel magasabb, barna hajú férfi. Sötét, vastag szemöldöke értelmet sugárzó, magas homlokára húzódott. – Deant jobban érdekli a jövője, mint engem – utalt az előtte utat törő barátjára.

Az említett magas, egy kajakozó testfelépítésével rendelkező, szőke férfi visszafordult. Mozdulatával megállásra késztette a mögötte civakodó párt is. Ajkán csibészes mosollyal, de mégis együttérzéssel megveregette Sebastian hozzá képest nyurga, ám mégis izmos vállát.

– Ugyan már, haver! Ne légy betoji! – A szemeit forgató barátját elnézve vigyorrá szélesült addigi mosolya. – Csak hogy tudd! Amíg te a megnyitó után a nagykutyákkal csevegtél, mint legfőbb kutya, addig mi bejártuk új kis birodalmad minden szegletét. – Sebastian nyitotta a száját, hogy ellent mondjon, de meggondolta magát, így inkább csendben figyelt tovább. Dean, mit sem törődve a kis közjátékkal, folytatta. – A hölgyemény, akihez megyünk, minket már meggyőzött a tudásáról, pedig csak poénból mentünk be. Vedd lazán! Lehet, hogy te is kapsz egy kis iránymutatást tőle. Bízd ránk magad, és gyere! – adta ki parancsba, azzal vérbeli hadvezérként újra megindult előre.

Sebastian Fionával egyetemben tett pár lépést, azonban hirtelen megmakacsolta magát, mint egy csökönyös szamár.

– Figyeljetek! Ez hülyeség! – fakadt ki, és lecövekelt.

A váratlan mozdulat miatt Fiona nekiütközött egy mellette elhaladó fiatal lánynak, aki fel sem vette a történteket, és haladt tovább barátnőjével nevetgélve. Valószínűleg nem ez volt az első hasonló esete az est folyamán.

Az éj leple alatt tömeg hömpölygött a park zölddel borított területét behálózó, kaviccsal felszórt útjain. A szem elől gondosan elrejtett hangszórókból vidám zene lüktetett, a fényáradat szinte nappali világossággal töltötte be az egész teret. Az emberek nevetése, jókedve tapintható volt a levegőben. Itt és most senki sem haragudott meg a másikra az elkerülhetetlen, kisebb ütközések miatt.

Fiona a kis közjáték után sem engedte el elegáns foglyának karját. Alacsony, vékony termete megtévesztően hatott, mert hatalmas erő szorult belé. A „kicsi a bors, de erős” kifejezés pontosan ráillett. Fekete, testhez simuló bőrruházata, mely hűen tükrözte edzéseinek szemrevaló eredményét, kérlelhetetlen macskanővé tette. Nem állt szándékában elállni a tervtől.

Sebastian azonban nem kívánt szabadulni a fogságból. Szerette, amikor ugratták egymást. Ha most zavarta volna ez a helyzet, megtehette volna, hogy határozottan elhárítja barátai ajánlatát, amit ők komolyan vettek volna, és abbahagyják a további cukkolást. Ám nem akart ünneprontó lenni, ezért csak kérette magát. Kicsit civódott barátaival annak reményében, hogy önszántukból lemondanak ötletükről, de ha mégsem, az sem baj. Fel nem foghatta, miért ragaszkodtak hozzá annyira, hogy jósnőtől kérjen tanácsot.

A vidámpark igazgatóságával folytatott megbeszélése után pazar öltönyét lecserélte a kedvenc összeállítására. Farmernadrág, fekete környakú póló, pepitamintás, drapp zakó és már készen is állt, hogy ő is elvegyüljön a tömegben, élvezze az estét. Azonban egy óra múlva Fiona előállt a remek tervvel, amitől neki földbe gyökerezett a lába. Megmagyarázhatatlan előérzet késztette az enyhe ellenállásra.

Dean és Fiona készségesen belementek Sebastian játékába. Ismerték, és pontosan tudták, mire ment ki barátjuk viselkedése. Ilyennek szerették, viszont segíteni is akartak neki az ugratáson túl. A fiatal nő határozottan szembefordult vele. Arisztokratikus, vékony arcának fürkésző tekintete hűen tükrözte a férfi iránti aggódását.

– Fantasztikus ember vagy! Sikeres, gazdag és remek üzletember, de be kell vallanod, hogy a nőkkel fele ennyire sem vagy sikeres. Itt vagyunk a vidámparkodban, és te szingliként járod végig, mert bezárkóztál.

– Ez nem az én parkom. – Sebastian közönyösnek mutatva magát megvonta a vállát, mogyoróbarna szeme mégis büszkeségtől csillogott, ahogy körbenézett, és szája szegletében ott bujkált az a kis mosoly, amely első pillantásra szeretnivalóvá tette a férfit.

Sorok álltak minden stand és játék előtt. Az óriáskerék szép lassan megindult körbe, a hullámvasúton sikítoztak az utasok az újabb hajmeresztő kanyar miatt, a céllövölde épületénél három fiatal srác fitogtatta ügyességét a társaságukban lévő lányoknak.

– Igazad van! – Fiona megjátszottan adta meg magát, még legyintett is nemtörődömségét mutatva. Vállig érő, kiengedett, világos aranyszőke haja lengedezett heves mozdulataitól. – Csak te álmodtad meg, te kerested meg a tökéletes helyet a felépítéséhez, és az elmúlt másfél évben te raktál bele annyi időt, energiát és pénzt, amennyit még egyik vállalkozásodba sem – sorolta. – Nem is értem, miért nem fogadtad el, hogy Vitale-parknak nevezzék el! – Egy rosszalló sóhajjal erősítette meg nemtetszését.

– Mert ez nem az én parkom – ismételte magát Sebastian melegséggel a hangjában.

– Ugyan már! – Legyintett Fiona. – Neked még az időjárás is a kezedre játszik! Ki hallott már ilyen enyhe februárról?!

A körülöttük sétálókra nézve valóban nem mondta volna meg senki, hogy a tél utolsó hónapjának egyik estéjét választották a kinti szórakozáshoz.

Sebastian és csapata nem húzhatta tovább az átadást, már így is több hónapot csúsztak. Számoltak azzal, hogy a hideg miatt gyászos lesz a fogadtatás, ám ez a váratlan, enyhe idő számukra is meglepetésként érkezett.

– Tudod – folytatta Fiona, mintha a férfi gondolataiban olvasna –, azt kell gondolnom, hogy még Zeusz, az időjárás istene is a spanod, mert így elintézte neked ezt az estét. Ellenben – még a mutatóujját is felemelte a nyomatékosítás kedvéért – Aphroditéval valami félrecsúszott. A szerelemben folyamatosan kibabrál veled.

Hogy jönnek ide a görög istenek?

Sebastian nem értette a dolgot, összehúzott szemöldökkel nézett a belé csimpaszkodó nőre. Egy pillanat elég volt, hogy kis mosolya, a park miatti büszkesége elillanjon. Határozottan, szomorú tekintettel mondta:

– Fiona, értékelem a szándékod, de nem egy jósnő fog segíteni rajtam! Tudod jól, mi történt egy éve. – Keserves sóhaj hagyta el a tüdejét még a gondolatra is. – Ma este nem szeretnék ezzel foglalkozni!

– Nem kellenek a kutyi szemek, Sebastian! – mordult fel a nő, mert Sebastian a barátságuk évei alatt rájött, mivel tudja Fionát leállítani. Meleg barna szeméből áradt a szánalomkérés, ha úgy akarta; és most pontosan ez volt a szándéka.

– Na, mi lesz?! Teljesen lemaradtatok! – Dean szlalomozott vissza feléjük a lelkes emberek között. Már jócskán előrehaladt, amikor észrevette, hogy húga és a barátja elmaradtak mögötte. – Jaj, ne! A kutyi szemek! Figyelj! – A legnagyobb baráti gesztussal átkarolta Sebastian vállát. Lassú lépésekre ösztökélve barátját a kitűzött céljuk felé vették az irányt. – Tudom, hogy hülyén hangzik – vett egy nagy levegőt, mielőtt befejezte a mondatát –, de a húgomnak igaza van.

Fiona elfintorodott a hátuk mögött. Sebastian felnevetett. Dean mindig ugratta két évvel fiatalabb húgát, aki csak megjátszotta nemtetszését, mivel annyira imádta a bátyját, hogy soha nem haragudott volna meg rá. Dean folytatta.

– Gondolj csak bele! Van benned valami, ami miatt sikertelen vagy a nőügyeidben, és lehet, hogy egy ilyen szokatlan helyen fogod megkapni a választ.

Ebben a pillanatban meg is érkeztek úticéljukhoz. Dean jelentőségteljesen ránézett az előttük álló kis épületre. Sebastian követte barátja tekintetét.

Az építményt minden oldalról drapéria fedte, az ajtót is egy vastag, nehéz függöny takarta el. Az egész park úszott a villódzó színkavalkádban. Ezt a kis faépületet mégis sikerült egy olyan helyre állítani, amelyhez – megnyugtató módon – tompítottan érkeztek az érzékeket felkavaró szín- és hanghatások. A kis kunyhó bejárata felett diszkrét módon világított a cégér: Apollonia, a jósnő neve, melyben az o betű egy üveggömb alakjában jelent meg, míg a két l betű két kártyalap képében.

Azonnal értelmet nyert a görög istenek felemlegetése Sebastian számára.

– Nézd, Apollonia! Tudtad, hogy a görög mitológiában Apollón a jóslás istene? Szerintem a legjobbhoz hoztunk.

Sebastian először elmosolyodott Dean tudálékos előadásmódján, majd elnevette magát. Tudta, hogy ki Apollón, ahogyan azt is, hogy Dean is tisztában van az ő műveltségi tudásával.

– Uraim! – Egy igen szemrevaló fiatal lány lépett eléjük. Szemében látszott, hogy megismerte Deant, és örömmel látta újra. Sűrűn redőzött szoknyája minden lépéskor libbent. Vastag, gyapjúból készült boleró melegítette a testéhez simuló, mély dekoltázst biztosító topja felett. A férfiak legnagyobb örömére nem titkolta nőies bájait. Hosszú, lazán összefogott haja előrelógott vállán. – Apollonia szívesen látja Önöket, és segít megtalálni az utat a legszebb jövő felé. – Kecses karjával a kunyhó felé mutatott, miközben betanult szövegét duruzsolta.

– Látod, barátom! Ez egy jel! Ez a szép hölgy is ugyanazt mondja, amit mi. Menj! – Segítségképpen tolt egy kicsit Sebastianon az ajtó felé.

– Jól van! Jól van! – Sebastian megadta magát. Be kellett látnia, hogy ebből a helyzetből csak egy úton szabadulhat. Apollonia kunyhóján keresztül.

A fiatal lány azonnal elindult a bejárat felé. Félrevonta a sötét anyagból készült függönyt Sebastian előtt. A férfi megállt a lány mellett. Beletörődve sorsába sóhajtott egy nagyot, majd egy félrehúzott tolóajtón átlépett az ismeretlenbe. Mögötte azonnal visszahullott a függöny, elzárva a menekülést hátrafelé. Ám már nem is volt rá szüksége. A látvány, ami elé tárult, azonnal magával ragadta. Kíváncsian lépett beljebb, miután ösztönösen behúzta maga mögött a könnyű faajtót.

A kunyhó belülről még kisebbnek tűnt, de a légkör nem fojtogatón, inkább felszabadítóan szabadnak hatott. A kis helyiséget több helyről kisebb, eldugott izzók világították meg, míg a fal mentén húzódó komódon gyertyák fényei jártak táncot az imént lehulló függöny keltette légörvényben.

A jósnő a szoba közepén, egy kis asztalka mögött ült. Belépő vendégét felállással üdvözölte, és csendben hagyta, hogy a férfi feltérképezze a teret. Jobban megnyíltak a kliensei, ha megengedte, hogy megismerjék ezt a számukra különös helyet. Mindig türelmesen kivárta, hogy mindenki a saját ütemében hangolódjon rá a szeánszra.

– Jó estét! – köszönt illedelmesen a férfi, bár tekintetével továbbra is a helyiséget pásztázta. Könyvek, szobrocskák, üvegtálnyi csendélet ásványkristályokból, gyertyák, láncra fűzött szimbólumok gazdagították a légkör hangulatát.

– Üdvözlöm, Mr. Vitale! – A jósnő jelentőségteljesen bólintott.

Sebastian a nőre kapta a tekintetét, jobb szemöldökét felvonta. Most őt figyelte meg. Apollonia nem viselt kihívó öltözéket, ellentétben azzal, amire számított. Éjkék ruhája titkokat rejtve fénylett a sejtelmes megvilágításban. Nőiességére nem hívta fel a figyelmet a ruha, de mégis engedte láttatni, mert követte formás felsőtestét. Dús, sötét hajkoronája szabadon, enyhe hullámokban omlott le a hátára, fejét egy vékony lánc koronázta, amely homloka közepén, apró köves medálban nyerte el díszét. Fiatal korát csak rugalmas, bársonyos bőre, arca és megnyugtató tekintete árulta el.

Ha egy jóságos boszorkányt kellett volna elképzelnie, valószínűleg ilyennek álmodta volna meg.

Apollonia bizalmat adóan elmosolyodott Sebastian meglepődöttségén.

– Azt hiszem, az a legkevesebb, hogy felismerem azt az embert, aki létrehozta ezt a parkot, és ezzel nekem is sokat segített – magyarázta.

Sebastian egyetértően bólintott. Egy kicsit megszidta magát gondolatban, hogy hagyta a fantáziáját elkalandozni a józansága mellől.

Persze, hogy van racionális magyarázat arra, miért szólított a nevemen.

Apollonia az előtte álló üres székre mutatott. Vendége szó nélkül leült.

– Miben segíthetek? – érdeklődött a jósnő, miközben maga is helyet foglalt.

A nő őszinte, kíváncsi tekintete valamit feloldott Sebastianban. Gondolkodás nélkül kezdte mesélni bánatát.

– A barátaim úgy gondolják, szükségem van segítségre, mert az eddigi párkapcsolataim szörnyen végződtek. Leginkább én voltam az áldozat. – Elfintorodott. – Minden helyzetet remekül átlátok, pillanatok alatt felmérem a lehetőségeket és a kockázatokat, de a nőkkel… nem. Tényleg szükségem lenne valami útmutatásra, hogy hol vagyok elrontva. Családot szeretnék, feleséget, aki szeret, akinek én vagyok a fontos, nem a vagyonom… és gyerekeket. Lesz nekem valaha családom? – Elkeseredett tekintettel nézett fel az asztalt fedő sötétkék terítőről Apollonia szemébe. Sebastian egy hete töltötte be harmincegyedik életévét. Azóta még jobban maga alá gyűrték a családalapítással kapcsolatos kételyei.

A jósnő csak bólintott, és egy pakli kártyát emelt fel maga mellől. Csuklóján megcsillantak ásványköves karkötői a gyertyafényben.

– Először nézzük meg a múltat, aztán a jelent, és majd megláthatjuk a jövőt is – mondta kedvesen. Gyakorlott mozdulatokkal megkeverte a kártyákat, miközben megállás nélkül az előtte ülő férfit figyelte.

Sebastiannak borsózni kezdett a háta, mert úgy érezte, a nő a lelkét tanulmányozza, és nem a fizikai valóját nézi.

Apollonia elkezdte kirakni a lapokat az asztalkára. Csak pár pillanatig tanulmányozta a felfordított képeket.

– Amit én látok, az a bánat. Hideg család. Megtagadás. Megtagadtak téged. Azonban itt van egy ember, aki fontos szerepet töltött be az életedben. – A jobb oldali lapra mutatott.

– Már ő sincs. Meghalt – magyarázta a férfi, falfehéren a hallottak igazától. A nagyapjára gondolt, akire az utolsó pillanatig számíthatott.

Apollonia némán bólintott.

– Nem fogadtak el annak, aki vagy, és te sem fogadod el önmagad. Van itt még valami – mondta, miközben egy újabb lapra mutatott. – A megszegett ígéret…

Sebastian úgy rezzent össze, mintha Apollonia félelmetes szörnyként rásüvöltött volna. A lap színes ábrája összemosódott a szeme előtt. Félelemmel kapta tekintetét a nőre.

Tud róla! Ezt senki sem tudhatja rajtam kívül… és Meggie-n kívül.

Apollonia további szavai még jobban megijesztették. Az is átsuhant a fején, hogy a nő talán gondolatolvasó.

– Nem tudhatom, mi történt, de a bűntudat, ami benned van, felemészt. Tudat alatt ezért fosztod meg magad attól, hogy minden életterületen kiteljesedj, hogy megkapd azt, amit a legjobban szeretnél, hogy családod legyen. Szerető családod.

– Istenem! – Sebastiant lesújtották a hallottak, és a bensőjét maró, kendőzetlenül kimondott bűntudat.

– Ezért választottál eddig olyan partnereket, akik mellett újra átélhetted az elutasítást.

– Eddig? – A férfi ebbe az egy szóba kapaszkodott.

– Eddig. – Apollonia reményt nyújtó mosolyát a férfire bocsátotta. Enyhíteni akarta a fájdalmat, amit ez a nagyszerű ember átélt. – Van esélyed, hogy boldog családod legyen, de az út nem lesz könnyű.

– Mit kell tennem? – Sebastian kihúzta magát, mert a cselekvéstudat erőt adott neki. Az elmúlt évtizedben, ha valamit meg kellett tennie, hát megtette. Nem rettent vissza semmilyen akadálytól. Ha attól lesz végre családja, hogy megtesz valamit, hát megteszi. Legyen az bármi!

Csak ne azt kérje, hogy tartsa be az ígéretét! Isten a tanúja rá, hogy majdnem minden este azzal a gondolattal aludt el, hogyan tudná megadni Meggie-nek azt, amit megígért. Ám az azóta eltelt hosszú évek alatt sem találta meg a megfelelő megoldást.

Apollonia komolyan folytatta.

– Amint megtanulod szeretni saját magad, lesz esélyed egy boldog kapcsolatra. Nem függhetsz a társad szeretetétől, különben az igazit megtalálva is kudarcot vallasz. – Kis szünetet tartott, miközben a hely sejtelmes sötétsége ellenére is a férfi fénylő tekintetébe nézett. – Meg kell bocsátanod magadnak! Teljes egészében el kell fogadnod magad annak, aki vagy. Minden jó és rossz oldaladat. Elfogadnod és szeretned önmagad annak, aki vagy, olyannak, amilyen vagy, mindazzal, amit eddig tettél… vagy nem tettél – ejtette ki jelentőségteljesen az utolsó szavakat.

A jósnő Sebastian fancsali ábrázatára elmosolyodott. Biztatása jeléül az asztalon átnyúlva megérintette a férfi kézfejét. Ám abban a pillanatban, ahogy hozzáért, lehervadt arcáról a mosoly, és a férfi hasára kapta tekintetét. Mintha forró vashoz ért volna, Apollonia úgy rántotta el a kezét és pattant fel a székéről.

– Elnézést! Többet nem tudok segíteni – mondta a nő kimérten, miközben a bensőjéből feltörni készülő mondatot igyekezett visszagyűrni. Tudta, hogy nem mondhatja ki, de a mondat egyre erősebb lett, ereje vetekedett az ő akaraterejével. Eddig sosem származott jó abból, ha a rátörő megérzésére hallgatva megosztotta egy idegennel a jövőjére vonatkozó sugallatát. Támogatást jelentő szavait mindenki félreértette, ezért amikor csak tudta, elkerülte ezeket a nehéz helyzeteket. Most is küzdött, de kezdte felismerni, hogy feleslegesen.

A jósnő hirtelen hangulatváltozása miatt Sebastian értetlenkedve felemelkedett a székről. Még egyszer átsuhant a tekintete az asztalra kiterített lapokon.

– Köszönöm! Minden jót! – búcsúzott el a dermedten álló nőtől.

Amint Sebastian az ajtóhoz ért, Apollonia már nem bírta tovább magában tartani a megérzését.

– A betegséged fog utat mutatni!

A férfi kérdőn visszanézett rá.

– De egészséges vagyok – suttogta. Döbbent ijedtség hullámzott végig rajta, miközben jéghideggé vált az eddig biztonságot nyújtó kis helyiség légköre.

– A betegséged lesz a válasz – ismételte meg a nő határozottan, szinte már hipnotikusan.

– Miről beszélsz? – A fiatal férfit valami keserű, hideg érzés fojtogatta.

– Sajnálom! – Apollonia határozottsága elillant. – Ennél több információ nem jön. Ennyit kellett mondanom. – Visszahuppant a székre, a férfiről le nem véve a szemét. – Sajnálom!

Sebastian szó nélkül, sietősen húzta félre a könnyű ajtót, majd a függönyt. A sejtelmes és bizalmas légkört nyújtó benti félhomály után kellemetlenül érte a parkban villódzó fényözön.

Sebastian sápadt, menekülési útvonalat kereső lénye egyre nagyobb feszültséget váltott ki a felé közelítő barátaiból. Fiona jobbról, Dean balról lépett mellé. Aggódó tekintettel várták, hogy barátjuk végre megszólaljon.

– Minden rendben? – érdeklődött Fiona, bár maga is érezte, hogy ostoba kérdés hagyta el a száját. Utoljára akkor látták ilyennek, amikor elmesélte nekik, mit tett vele Sara.

– Le kell ülnöm… – Sebastian megindult a legközelebbi pad felé. A testvérek is mellé telepedtek, de jobb híján csak figyelték minden mozdulatát. Sebastian vékony arca még vékonyabbnak és beesettnek tűnt, szemei elesettséget sugároztak. Térdeire támaszkodva tenyerébe temette arcát. Belső remegését próbálta csillapítani, de gondolatai újra és újra felzaklatták.

A megszegett ígéret, Meggie, a bűntudata és a betegség jóslata, amit Apollonia előrevetített, teljesen maga alá gyűrte.

A szörnyű őrlődésre elméje megadta magát. Hirtelen ijesztően üresnek és érzéketlennek érezte magát. Ebben a zombi üzemmódban nézett fel.

– Mit…

Sebastian egy kézmozdulattal leállította Deant.

– Most nem szeretnék róla beszélni! Itt már mindent megnéztünk. Hazamegyek.

Felállva visszanézett a padon gubbasztó, két aggódó emberre, és újra visszatért belé az élet. Halvány mosolyra húzódtak ajkai. Ez a két ember a családja. Ők mindig, minden körülmények között vele voltak az elmúlt hét évben, és támogatták. Két év korkülönbség volt a testvérek között, de le sem tagadhatták rokonságukat. Szemük kékje most ugyanazt a tehetetlenséget sugározták rá.

– Semmi baj! Holnap beszélünk, oké? Gyertek át a Vikába délután!

Körbekémlelt. Szeme megakadt az éppen feléje közeledő Rodelen. Egy fejmozdulattal jelezte számára, hogy vége az esti programnak. A magas, szikár, öltönyös férfi megértette a jelet, megállt és bevárta Sebastiant. Együtt hagyták el a parkot.

Dean és Fiona egymásra néztek. Tudták, hogy másnapig nem tudnak semmit sem tenni. Sebastian önfejű és makacs volt, és ha valamit elhatározott, akkor az úgy is lett.

– Holnap – mondta Fiona a bátyjának, aki egyetértően bólintott.