Prológus
A 19. század legrangosabb eseményei a bécsi udvari bálok voltak. Főként, amikor szezonon kívül kerültek megrendezésre. Ezen eseményeken szigorúan csak azok az arisztokraták vehettek részt, akik bizonyítottan régi családba tartoztak. Ilyen volt például az Esterházy, a Festetics, az Andrássy és természetesen az Augsburg család. Az utolsónak nem volt szüksége arra, hogy a múltját bizonyítsa; a Habsburg-házhoz fűződő rokoni szálak a puszta létezésükkel bejuttatták őket Schönbrunnba és Hofburgba. Ha pedig tűpontosak akarunk lenni ezen a kapcsolatot illetően, Augsburg Izabella Matilda hercegné Habsburg Ferenc József osztrák császár apja egyik öccsének, Habsburg Róbertnek a lánya. Ezáltal minden ünnepet együtt töltöttek, és az összes bálra kölcsönösen meghívták egymást – többnyire inkább kötelességből. Azonban az 1848-49-es események kissé megtépázták a két család közti egyébként sem teljesen felhőtlen kapcsolatot. Az azt követő időszakban jó, ha évente három levél tette meg a Bécs-Balaton-Füred távolságot. Az udvari bálra a császár muszájból meghívta őket, Augsburgék pedig illemtudóan megjelentek, s felszínes beszélgetést folytattak az osztrák rokonokkal, akik előszeretettel kritizálták a család sokkal szabadelvűbb életmódját.
Ámde, 1866-ra – mikor ez a történet is kezdetét veszi – a két család közti feszültség valamelyest enyhült, ami hozzátett a majdani kiegyezéshez, mely Magyarország fejlődését okozta. A bálokra immár nagyobb örömmel jelentek meg, ráadásul Augsburgék kaptak is az alkalmakon, hogy ilyen eseményt szervezzenek, ugyanis már két gyermekük is abban a korban volt, mikor már illett párt találni. Az idősebbet Ferdinándnak hívták, és huszonhárom éves létére örökösként akár már házas is lehetett volna. Az ő húga, Valéria éppen betöltötte tizenhetedik életévét, amikor a legtöbb lánynak már van udvarlója, esetleg a közelgő menyegzőre készülnek. Azonban Augsburg Valéria kifejezetten válogatós volt a férfiak terén, de nem olyan módon, ahogy az ember elsőre gondolná. Pedig akadt volna kérője szép számmal, hiszen gyönyörűen ragyogó zöld szemei voltak, kerek arca, sok halvány szeplője, amelyek hófehér bőrét díszítették és hosszú, göndör, fényes, vörös hajzuhataga, melyet általában félkontyban, vagy befonva hordott. Némely tulajdonsága, ha nem is számított a korban szépségideálnak, mégis megfogta az urak figyelmét, ráadásul bőséges hozomány várt arra, aki egyszer a férje lesz. Azonban azt sem árt megemlíteni, hogy Valéria hercegnő amilyen ártalmatlannak tűnt vékony, de a sok lovaglástól edzett testalkatával, épp olyan makacs is volt.
A bál hivatalosan még nem kezdődött el, így a legtöbben kihasználták a kellemes májusi időt, és a rég látott rokonaikkal, barátnéjukkal vagy udvarlójukkal – de ebben az esetben néhány méterre mögöttük árgus szemekkel figyelt rájuk a leány édesanyja vagy épp társalkodónője – sétáltak a schönbrunni kastély hatalmas és virágokkal teli kertjében, esetleg felfedezték a magas sövényekkel keretezett franciakertet. Legnagyobb bánatára Augsburg Valéria is erre kényszerült, miután bemutatták neki Albert von Klosterneuburg herceget. A férfi nem volt csúf és még öreg se, ugyanakkor a lányt taszította az úr tenyérbemászó, kissé lenéző stílusa.
– Mondja csak, Albert herceg, járt már magyar vidéken? – kérdezte udvariasan Valéria – de tüntetőleg magyarul –, hátha lesz valami beszédtémájuk a bál kezdetéig.
– Sokszor jártam már Pest-Budán. A kisasszony kedveli a várost? – Nagy meglepetésére a herceg egyszerű szókinccsel ugyan, de beszélte a magyart.
Ennek ellenére már sejtette, hogy ez a férfi sem lesz sikeres jelölt, de még adott neki egy utolsó esélyt.
– Mondhatni. Sokszor jártam ott, de nem odavalósi vagyok. Utazott már Balaton-Füredre?
– Arra a koszfészekre gondol, ami valami pocsolya partján van? – nevetett fel gúnyosan a férfi. – A Pesti Kaszinónál tovább sose mentem.
Valéria hirtelen megtorpant.
– Mit mondott? Mit mondott Füredre? – kérdezte, és próbálta leplezni a hangjában bujkáló haragot.
– Koszfészek. Miért, ön szerint micsoda?
– Az otthonom. Gondolhattam volna, hogy egy maga fajta osztrák herceg mélyen elítéli a magyarokat. Fogalma sincs, hogy amit maga koszfészeknek nevezett, valójában milyen otthonos és barátságos környezet. Egyre több a nyaraló is. Igazán szégyellhetné magát. – Valéria lepillantott a halványkék legyezőjére, amit egy ugyanolyan színű szalaggal kötöttek lazán a bal csuklójára. Albert herceg követte a lány tekintetét, majd könyörögve nézett rá.
– Kérem, ne tegye! – súgta.
– Gondolt volna erre azelőtt, hogy ily módon beszélt volna a szülővárosomról. – Ahogy befejezete a mondatot, lerázta a szalagot a csuklójáról, majd elengedte az apró markába zárt tárgyat, ami csendesen ért földet a poros, kavicsos ösvényen.
Ez bizony komoly elutasítást jelentett akkoriban, és még megszégyenítő is volt, ha mások is tanúi lehettek. Pont ez történt von Klosterneuburggal is. Bár a hercegnő és az osztrák herceg udvarias hangerőn ejtették meg a kis vitát, a közelükben sétálók mind őket figyelték, és mikor Valéria lehajolt a legyezőjéért, többen is sugdolózásba bocsátkoztak, hiába számított udvariatlanságnak.
A lány végül sarkon fordult, majd a magas sövények és a színes virágok közti ösvényen elindult a legközelebbi bejárat felé. A társalkodónője megvárta, hogy elhaladjon mellette, majd továbbra is lemaradva követte őt. Valéria bátyja, aki addig a franciakert bejáratait díszítő ókori személyeket ábrázoló szobrok egyikénél hozott zavarba egy arra járó cselédlányt, kissé arcpirító megjegyzéssel, elköszönt, és húga elé sietett, hogy beszélhessen vele.
– Őt éppen miért utasítottad el? – tudakolta, ugyanis tekintetével végig követte az eseményeket.
– Amiért a legutóbbi két ígéretes kérőt is, akiknek a télen mutattak be. Mert azt hiszik, jobbak, mert csillogó, fejlett nagyvárosokban vagy azok környékén élnek, és minden estéjüket az operában, vagy kaszinóban töltik, mintha nem lenne holnap. Egyébként meg pont azért van külön gesztus az elutasításra, hogy használják.
– Nem gondolod, hogy apánk nem lesz épp elragadtatva, hogy újabb ígéretes kérőt utasítottál el?
– Ugyan, megszokta tőlem, ahogy tőled pedig azt, hogy az úrihölgyek helyett a cselédlányoknak bókolsz, és hozod őket zavarba, vagy épp… – Valéria nem fejezte be a mondatot, mert a téma nem épp volt illendő a hölgyek körében.
A bátyja valóban előszeretettel szentelt figyelmet a cselédlányoknak, még otthon is, de amíg Füreden valóban csak egy-két arcpirító megjegyzésről volt szó, Bécsben már el-elcsábította őket – és legnagyobb szerencséjére a császár nem hívatta, hogy elbeszélgessenek erről, tehát gyermeke sem született még –, de olykor, ha nagyon unatkozott, a császárváros azon helyeit is látogatta, amit úriember csak legnagyobb titokban tesz.
– Touché – mosolyodott el Ferdinánd, majd a húgába karolt, ahogy a kastély felé indultak vissza. – Azt csináljuk, amit minden bálnál?
– Te táncolsz velem az első keringőnél, és hagyjuk, hogy az események magukért beszéljenek, megmagyarázva, miért nem azokkal táncolunk, akiket nekünk szántak? Természetesen – kuncogott Valéria.
Miközben a testvérpár az ajtóhoz ért, von Klosterneuburg még mindig megszégyenülése helyszínén állt, majd’ megpukkadt dühében, ahogy a két idősebb Augsburg gyermeket figyelte, akik olyan önfeledten viselkedtek, mintha mi sem történt volna.
