A tűz ropogott a kandallóban. Be kellett gyújtani, mert estére igencsak lehűlt a levegő. Alaposan megtréfált bennünket vénasszonyok nyara. Napközben a szabadban sétáltunk, tűzött és fűtött a napsugár, most meg enyhe, de hűvös szél fújdogál odakinn.
- Anya, miért szidják mindig az őszt a felnőttek? Szerintem szép - kérdezte Janka, a hatéves lányom. Apjával épp az erdőben gyűjtött gesztenyékből készítettek különböző figurákat, hurkapálcikák segítségével. Nem tudom, honnan villant be neki a kérdés.
- Szidják? Mire gondolsz?
- Hát, hogy esik mindig az eső, minden sáros.
Kétségtelen, az ősznek ilyen arca is van, bár szerintem sokan felnagyítják az ősz borús, ködös, esős, kátyús mivoltát. Miért nem veszik észre a pozitívumait? Miért éleződnek ki a negatív dolgokra? Természetesen gyermekemet nem kívántam filozofálásommal fárasztani.
- Igen, az ősz tud barátságtalan lenni, amikor esik az eső, és pocsolyákban lépked az ember. Aztán az idő sem mindig ilyen derült, mint a mai nap. Azonban egyetértek veled, az ősz szerintem is gyönyörű. Nem minden évszakban lát az ember ennyi szépséges dolgot az erdőben.
Jankával egész délután a közeli színes erdőben sétáltunk. A nap melegen simogatta bőrünket, a kötött pulóverból is kibújtunk. Kislányommal bámultuk a tarka faleveleket: bordó, arany, sárga, barna színben pompáztak. Gyűjtöttünk is belőlük a fonott kosárkánkba. A fák alatt sétálva további kincsekre leltünk, hisz rengeteg vadgesztenye potyogott le. Még a mai napig úgy érzem, mintha kiáltanának, hogy vegyem fel őket a földről.
- Anya, szedjünk gesztenyét! Múltkor is készítettünk belőlük apával mindenféle figurát.
Úgy látszik, kislányom örökölte a gesztenyeszedés iránti szenvedélyemet.
- Ezt meg lehet enni? – kérdezte kíváncsian.
-Ezt nem szabad. Viszont van a szelídgesztenye, ami ehető. Például, megsütik vagy gesztenyepüré készül belőle.
Továbblépkedtünk a ropogós falevél-szőnyegen, és a tölgyfák alatt találtuk magunkat. Telis-tele volt a fák alja makkokkal, így hát nem restelltünk azokból sem szedni. Végig éreztem az orromban az októberi erdő friss, egészséges illatát. A ritkuló lombokon át pedig egy-egy kósza fénysugár beszivárgott, melegen tartva bőrünket.
Hamarosan a csipkebokroknál találtunk magunkat. Igencsak megörültem, mivel az erdő és az egész környék sem bővelkedett sajnos – tájszólással kifejezve -„csicskenyében”.
- Ebből is szedünk egy keveset, és készítünk belőle teát. Kis erősítés a szervezetnek, hisz tele van C-vitaminnal.
Kislányom okosan emelte rám tekintetét:
- Mire való a C-vitamin?
A hosszas, tudományos magyarázkodás helyet röviden feleltem Jankának:
- Arra való, hogy ne legyünk náthásak, ne köhögjünk. Illetve, ha mégis megbetegszünk, akkor hamarabb meggyógyuljunk.
Janka elégedett volt válaszommal, és szedegetni kezdte a piros szemeket. Azonban hamar feladta, mivel a bokor meglehetősen szúrt és szerinte „szétbökte” az ujjait.
A színpompás erdőt elhagyva, egy kis tisztásra értünk ki. Már messziről láttam azokat a bizonyos fehér hálókat a levegőben, melyekbe Janka – természetesen - bele is futott.
- Fúj, mi ez? Rám ragadt ez a háló! Anya vedd le rólam!
- Ne kényeskedj ennyire! Ez csak ökörnyál.
Lányom tágra nyílt szemmel nézett rám, miközben próbáltam kiszabadítani a pókfonalakból.
- Az ökörnek a nyálába futottam bele? De az hogy került ide?
Nevethetnékem támadt kislányom kétségbeesése láttán, de a világért sem akartam, hogy kigúnyolva érezze magát. Elmagyaráztam neki, hogy az ökörnyál valójában a pókok mirigye által kibocsátott összegabalyodott háló, melynek segítségével messzebbre „repülnek”.
A tisztáson megpihentünk, legalábbis én. Janka futkározott és a „gyűjteményünkben” kutakodott. Leterítettem pulóveremet, lehuppantam, és egyszerűen csak élveztem a napfényt. Mondanom sem kell, sokáig erre nem volt lehetőségem, hisz a kisasszony indulásra készen állt.
Ahogy ballagtunk tovább, ismét egy sűrű erdőben találtuk magunkat. Ekkor döbbentem rá, hogy a tobozok még kimaradtak a „repertoárból”. Szerencsére méretes kosárkát hoztam magammal, így bőven pakoltunk ezekből is.
Hazaérkezve már vártak minket a gyümölcsök az asztalon. Nagypapáék leptek meg minket a kertjükből mindenféle vitaminforrással: dióval, fehér –és vörös szőlővel, fügével és almával. Janka – aki mindennek igazi gyermekded módon örült - mohón nekiesett a finomságoknak.
- Lassan egyél, és ne edd hirtelen tele magad, mert múltkor is megfájdult a hasad – figyelmezettem lányomat nem túl hitelt érdemlően, hisz én is rávetettem magam a gyümölcsökre. Férjem kuncogott is egyet.
Az este folyamán, amíg lányom és apukája a gesztenyékből eszkábáltak mindenféle alakokat, addig én a napközben bezsákmányoltakból készítettem őszi dekorációt. Közben nevetgéltem magamban, ugyanis Janka fantáziája szárnyra kapott, és a gesztenyékből kutyaházat, rózsabokrot, körhintát kívánt barkácsolni.
Ahogy sötétedett, újdonsült kiskutyánk kaparni kezdte a bejárati ajtót, hangos nyüszítéssel kísérve. Egészen eddig a kertben futkározott, boldogan csente el a széken hagyott pulóveremet, majd sajátította ki játékszerének. Persze, miért is tettem oda?
Lányommal mindketten férjecskémre néztünk, aki olvasott a szemeinkben.
- Na, jól van. Ma este még bejöhet egy kicsit. De aztán meg kell szoknia kinn, hisz házőrző lesz belőle, vagy mi. Janka, nyisd ki az ajtót, légy szíves!
Lányom felugrott és beengedte Borzas kutyát. Persze felbomlott a rend, minden Borzas körül forgott. Simogattuk, fegyelmeztük, jutalomfalattal kínáltuk.
Ahogy néztem férjemet, Jankát és a kölyköt, eszembe jutott saját örömteli gyermekkorom. Arra gondoltam, milyen csodálatos, színes volt ez a mai nap laptop, telefon, internet és tv. nélkül. A nap, amelyben „csupán” mi voltunk: a családom és a hívogató természet. Elmélkedésemet aztán megzavarta valami. Janka kiáltott kacagva:
- Anya, Borzas bepisilt a szekrény mellé!
