Hogyan dönthetünk szabadon?

Antal Zoltán
HOGYAN DÖNTHETÜNK SZABADON?

Antal Zoltán
HOGYAN
DÖNTHETÜNK
SZABADON?
Pécs, 2020
Dr. Antal Zoltán
HOGYAN DÖNTHETÜNK SZABADON?
© Dr. Antal Zoltán
Minden jog fenntartva!
A könyv másolása és terjesztése, információs rendszerben
tárolása, sugárzása, valamint bármilyen célra
való további felhasználása a szerző és a kiadó írásbeli
engedélye nélkül tilos.
Tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval
és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra
került.
5
AJÁNLÁS
Az írásomat elsősorban a lányaimnak ajánlom,
akik még gyermekként élték át a szocializmus
(nálunk tévesen kommunizmusnak hívott rendszer)
utolsó szakaszát, majd a rendszerváltást és
az azt követő kezdeti éveket. Belecsöppentek egy
olyan helyzetbe, amit akkor nem értettek, talán
ma sem érthetik.
Az ember megszületik egy adott környezetbe
és kezdetben segítséggel átéli a gyermekkorát.
Majd később egyre inkább önállóan halad célja
felé. Eközben megismeri önmagát, megtanul dönteni.
Ehhez ismernünk kell a múltunkat, mert
azok is vagyunk, akik az őseink. És azok leszünk,
amivé szeretnék válni, ha van bennünk elég hit és
kitartás. Bízni kell magunkban és tudnunk kell,
hogy az eredmények maguktól nem jönnek, de ha
időben megtesszük a soron következő lépéseket
és nem adjuk fel, akkor a kitűzött célunkat elérjük.
Döntsünk szabadon, a saját belátásunk szerint,
de vegyük észre a belső hangokat is. Mindig lesznek
döntési helyzetek, de jól gondoljuk át, miként
cselekszünk, mert az akkori pillanat soha nem fog
6
visszatérni. Utólag sincs értelme sem magunkat,
sem másokat hibáztatni a döntésünkért.
Legyen egy megtörtént életút példa arra, hogy
minden nehéz helyzetben van megoldás. Ha elfáradunk,
meg kell pihenni, de azután újból és újból
folytatni kell azokat a lépéseket, amelyek a kitűzött
cél felé visznek bennünket. Ne adjuk fel a
munkát, mert az jelentést és célt ad, az élet üres
nélküle.
Ezeket a sorokat azoknak is ajánlom, akik már
felnőtt fejjel éltek a rendszerváltás előtt, akik ma
csalódottak. A szemük előtt, velük együtt zajlott
le az átalakulás és úgy gondolják, hogy ők valamiből
kimaradtak, ezért némi keserűséget is éreznek.
A könyvben szereplő döntési helyzetek
elemzése talán számukra is megnyugvást kínál
az esetleg elszalasztott lehetőségekre.
Az írás főszereplőjének tényleges története
csak eszköz annak bemutatására, hogy a mondanivaló
független az élet időbeli változásától, és
térbeli helyétől, mert ezek nem befolyásolják a
végső következtetéseket.
A megállapítások megbékélést adnak a múlttal,
és reményt ébresztenek a jövőnek.
7
Őszintén bízom abban, hogy ahogy a főszereplő,
úgy a tisztelt olvasó is, a könyv végére megkapja a választ a könyv címére, azaz:

Hogyan dönthetünk szabadon?

Remélem megvilágosodik számára, hogy mi az az egyetlen körülmény, amely korlátoz a szabad döntésünkben.
a szerző
8
9
TARTALOMJEGYZÉK
ELSŐ FEJEZET ..........................................................11
Az út kezdetén .................................................11
MÁSODIK FEJEZET .............................................107
Haladás a rögös úton ....................................107
HARMADIK FEJEZET...........................................213
Megérkezés.....................................................213
10
11
ELSŐ FEJEZET
Az út kezdetén
Mindenszentek napján mindig együtt megyünk
ki a szüleinkhez, nagyszüleinkhez a temetőbe.
Sajnos egyikük sincs már közöttünk. Különböző
helyeken vannak eltemetve, így gépkocsival
járjuk végig ezeket a temetőket és visszük a koszorúkat,
virágokat. Ilyenkor az autóban hárman
vagyunk, a bátyám, a nővérem, meg én.
Az út oda, meg vissza több órát is kitesz, ezért
van időnk beszélgetni. Általában a mindennapi
témával indul a társalgás, aztán átvált a beszélgetés
az elmúlt korszak eseményeinek megvitatására.
A korkülönbség talán nem annyira nagy, de
másképp éltük meg a gyerekkorunkat, meg az
elmúlt évtizedeket, így máshogy látjuk a történéseket.
Vitatkozunk is egymással, néha hevesen, de
mindig úgy, mint testvérek között illik. Közben
odaérkezünk az első állomáshoz, a szülőfalunkhoz.
Elsőként – mint mindig - bemegyünk a temetőbe
nagyapánk sírjához, meggondozzuk a sírhantot
és visszaidézzük a vele közösen eltöltött
éveket. Kifelé jövet, ahogy megyünk a többi sír
12
előtt, szót ejtünk az ismerősökről is. Vannak közös
emlékeink, de saját élményeink is, amelyek az
emlékezetünkben maradtak. Elmeséljük ezeket
egymásnak, talán az évek során többször is, de jó
érzéssel hallgatjuk azokat. Egyre ritkábban
ugyan, de néha találkozunk régi ismerősökkel is.
Megöleljük egymást, megszorítjuk kezüket és békésen
elválunk egymástól.
Ezt követően a szülőházunk felé visz az utunk.
A kicsi házunkban laknak még, ki tudja kik, de az
idő múlása látszik rajta. Valami megfoghatatlan
érzés kerít bennünket ilyenkor a hatalmába és az
út közben folytatott vitáink itt lecsendesednek és
a régi idők jönnek elő újra.
Kicsiny falú a miénk, másfél utcájával, alig 100
házával. Lényegében csak a református templomot
lehet kiemelni, amely megyén kívül is ismert.
Itt kereszteltek meg bennünket, itt voltak az istentiszteletek
vasárnaponként, meg ünnepekkor.
Ilyenkor a falu népe szépen felöltözött ünneplőbe
és elment a templomba.
Mi is az ünnepekkor eljártunk oda. Ez a hely
egyben közös találkozó is volt a falubeliekkel. A
felnőttek a földszinten az oltár előtti padokba ültek,
a gyerekek a karzaton foglaltak helyet, ahova
13
falépcsőn kellett felmenni. A szertartás végén a
tisztelendő úr odament a kijárati ajtó elé, a távozó
hívekkel kezet fogott és mindenkivel barátságosan
pár szót váltott. A pap eskette össze a fiatalokat
a templomban és búcsúztatta el a halottakat a
temetőben.
Két szoba - konyhás házunkban heten laktunk.
Az egyik szobát, a tisztaszobát csak akkor használtuk,
ha rokon hált nálunk. A családunk fölműveléssel,
állattartással foglalkozott, így a család
tagjai legtöbbször kint dolgoztak a földeken. Én
általában otthon maradtam anyámmal, aki főzött,
ellátta a házi állatok gondozását. Sokszor mi is
kimentünk a határba dolgozni. Játszani egy Imi
nevű pajtásomhoz jártam néhány házzal a falu
vége felé, a szomszédba. Egy másik alkalommal ő
jött át hozzánk. Játékunk nem nagyon volt, így
hát mi kerestünk magunknak erre alkalmas tárgyakat.
Különösen sokat játszottunk a szekér kerékről
ledobott vasabronccsal, amelyet egy hajlított
lemezvassal futva toltunk magunk előtt. Tetszett
nekünk, ahogy az egyre gyorsabban gurult
és közben egyensúlyozva függőlegesen meg tudtuk
tartani. Téli napokban a sertéseknek nagy
üstben burgonyát főztek a szüleink. Mikor megfőtt,
akkor a főtt krumplik közül kiválasztottuk a
14
legnagyobbat és eljátszottuk a disznóvágást,
ahogy azt a szüleinktől láttuk a valóságban. A
disznó szerepét a krumpli töltötte be, amit a játék
végén jóízűen elfogyasztottunk.
Sokat barangoltunk még a kertek alatt is, madarakat
fogtunk. Legtöbbször inkább otthon maradtam
valamelyik családtaggal és játszottam
egyedül vagy a kutyával. Játékaim közül egyre
különösen emlékszem, amit a bátyámtól örököltem.
Ez egy fából készült szép, fogatolt szekér
volt. Ezt húztam mindig magam után. Egyik ilyen
alkalommal megláttam egy kalapácsot a földön és
beleraktam a szekérbe és azt húztam tovább,
majd megálltam. Kezembe vettem a kalapácsot,
anyám baljóslóan rám nézett és megkérdezte mit
akarsz csinálni? Megcsinálom, megcsinálom, azzal
ráütöttem a kocsira és az összetörött. Meglepődtem
és ezzel beláttam, hogy vége ennek a játéknak.
Óvoda nem volt a faluban, így az iskolába való
felkészítést anyám végezte el. Néhány alkalommal
mesét mondott nekem a mosóteknőnél ruhamosás
közben és én élvezettel hallgattam. Ezzel
iskolaérett is lettem.
15
Az iskola a falu közepén volt a templom mellett.
Négy évig jártam ott általános iskolába, ahol
csak egy terem volt, ezért négy osztály tanult
együtt. Összevont órák voltak. Elől ültek az elsősök,
hátul pedig a negyedikesek. Mikor az elsősökkel
foglalkozott a tanító, a többieknek halk
foglalkozás volt, azaz nem csináltak semmit. Fél
nap voltunk ott, mert a másik félnapban a terem a
másik négy osztálynak, a felsősöknek kellett. A
tanteremben volt egy álló vaskályha, amely inkább
csak füstölt, mint melegített. Aztán volt még
egy kopott térkép Magyarországról és persze tábla
is. Na és a lényeg, a mogyorófa vessző, meg a
favonalzó. Ezzel vert el bennünket a tanító, körmösöket
adott. Mikor ütött a kezünk felé, néhanéha
sikerült elrántani a kezünket. Ilyenkor mérges
lett a tanító, ezért nagyobbakat ütött, így hát
megadtunk magunkat és sírva viseltük el az ütéseket.
Nagyon fájt, ahogy ráütött az ujjainkra.
Ezeket a büntetéseket akkor kaptuk, amikor rendetlenkedtünk,
vagy ha azt a keveset sem tanultuk
meg, amit néha leadott előző nap.
Mikor én az iskolába jártam, a tanító akkor udvarolt
a leendő feleségének, ezért mindig elment
és ott hagyott minket a teremben. Parancsba adta,
hogy énekeljük az egyszer egyet. Énekeltünk reg16
geltől délig, kitudja hányszor, mondtuk az elejétől
a végéig. Délben megjött a tanító és elengedett
bennünket, mi boldogan futottunk haza. Esetenként
volt házi feladat is, amit a petróleumlámpa
fényénél csináltam meg anyám segítségével, de
igazán nem volt lényeges. Múltak szépen a napok,
az évek.
Harmadikos voltam, amikor egy nyár eleji napon
benyitott a nővérem az iskolaterembe és elkért
a tanítótól, hogy menjünk haza. Nem tudtam
mire vélni a dolgot, de nem szóltam, a nővérem
sem beszélt, csak mentünk a falun végig. Közben
szótlanul, sietve haza értünk.
Az udvaron állt egy szekér néhány bőrönddel
és lepedőből készített batyuval megpakolva. Körülötte
volt az egész család, apám, anyám, a bátyám
és a nagyszüleim. Sírt mindenki. Ledöbbentem,
nem értettem mi történik. Ekkor anyám szép
lassan elmagyarázta, hogy a földünket, ami éppen
fedezte a hét tagú család megélhetését, be kellet
adni a tsz-be. Nem tudtam akkor, hogy mi az a
tsz, azt sem, mi köze ennek a megrakott szekérhez.
Gépiesen hallgattam, amit mond anyám és
próbáltam megjegyezni azokat. Nem mondott
sokat, csak azt, hogy ők az apámmal, meg a bátyámmal
a városba költöznek, mert itt nincs
17
munka. Nem lesz mit enni. Én a nővéremmel és
akkor már beteg nagyapámmal és hajlott hátú
nagyanyámmal itt maradunk még egy évet és
majd mi is beköltözünk utánuk. Mire fölfogtam
körülbelül miről van szó, elindult a szekér hármójukkal
udvarból kifelé. Csendben gurultak a kerekek
a földön, mi itthon maradottak mentünk utánuk
a kapuig, akkor már én is sírva. Továbbra
sem tudtam felfogni az egészet, mély nyomot hagyott
bennem, de tudomásul vettem a létrejött
helyzetet.
Ezután múltak a napok, jártam iskolába a nővéremmel
váltott napszakban. Volt mit ennünk, a
nagyanyánk gondoskodott rólunk. Ünnepnapokon
sütött kalácsot, amelynek kellemes illata
bejárta az egész házat. Készített kukoricamálét,
sokszor tököt is sütött a hideg téli estéken. Mindig
igyekezett a kedvünkbe járni. Nővérem rendszeresen
segített neki. Vacsora után, mikor előbb
végzett a házimunkákkal, akkor elmondott egy
mesét nekünk, amit jobbára én hallgattam nagy
figyelemmel. Ritkábban, mikor jobb kedve volt,
akkor énekelt egy-egy népdalt. Mindig örömmel
hallgattuk a nővéremmel, mert szép hangja volt a
nagyanyának és jól is énekelt. Ilyenkor felragyogott
a szeme és a szeretete irántunk különösen
18
érezhető volt. Csak a tsz-ről nem akart beszélni
nekem, pedig szerettem volna megtudni mi az.
Egyszer aztán szóba hoztam:
- Amíg nem volt tsz, akkor mit csináltak az
emberek? - kérdeztem.
- Tudod drága kisfiam, akkor mindenki itthon
lakott békességben, kezdett végre mesélni erről is.
Nagycsalád a miénk, de volt földünk és megműveltük.
Megtermeltük magunknak a gabonát, a
háziállatoknak az élelmet. Sok háziállat volt az
udvaron, meg az istállóban. Gyakran sütöttem
kenyeret, meg ropogós perecet is, amelyet tejfölösen
mindig nagyon szerettél. Téli estéken ruhát
szőttünk. Boltban csak néhány dolgot kellett vennünk.
A fiatalok bálba jártak, meg voltak ünnepekkor
búcsúk, amikor mindenki kiöltözött és
vidáman ünnepelt az egész falu. Az volt a szép
élet. Most kihalt lett minden, a családok szétszakadtak,
sokan elköltöztek a közel-távoli városokba,
csuklott el a hangja.
Nem beszélt többet a régi időkről.
Mióta elköltöztek a szüleink, meg a bátyám,
hirtelen nem volt mit tevékenykedni. Én inkább a
ház körül próbáltam segíteni a nagyanyának, de
nem igazán volt mit tenni, mert akkor már az is19
tálló is üresen állt, hiányoztak a lovak, meg a tehenek.
A disznóólban volt egy koca és még néhány
tyúk az udvaron, meg a kutyánk. Fekete,
bársonyos volt a szőre, ezért Bársony volt a neve.
Egy kora őszi napon az utca vége felől sírás és
nagy veszekedés hangja hallaszott. Kimentem a
kapuba, éppen csak oda tudtam nézni, ahonnan a
hangokat hallottam, amikor a nagyanyám utánam
kiabált, azonnal gyere be! Szót fogadtam, de nem
hagyott nyugodni az, hogy miért parancsolt be az
utcáról a nagyanyám.
- Mi történik ott? – kérdeztem.
- Kicsi vagy te ehhez, nem értheted meg, - válaszolta.
Biztos látta rajtam a csalódottságomat, ezért
megenyhült tekintettel annyit mondott, hogy ott
lakó emberek most jöttek vissza a hortobágyi
munkatáborból, mert kuláklistára kerültek évekkel
ezelőtt.
- Na és, - kérdeztem ismét.
- Hát a házukból nem akarnak kiköltözni azok,
akik közben elfoglalták azt, válaszolta.
20
Azzal ott hagyott a nagyanyám ment a dolgára.
Miután nem tudtam mit jelent a kulák szó, így
abbahagytam a további kérdezősködést. Többet
nem foglalkoztam vele, mert szorongással töltött
volna el.
Eljött a tél és a téli szünet. Már az első szünidői
nap előtti estén haza jött apám. Megpuszilt, és
megölelt, majd azt mondta, holnap elviszlek magammal
a városba anyához. Feküdj le időben,
mert korán indulunk. Nagyon izgatott lettem és
gyorsan ágyba is bújtam. Hiába próbáltam, de az
izgalomtól nem jött álom sokáig a szememre. Egy
idő után észrevétlenül elaludtam.
Másnap reggel a nagyanyám ébresztett. Sötét
volt még, nem is hajnalodott. Mindig jóval korábban
ébresztett mindenkit, aki elutazott. Ilyenkor
még a láncos faliórát is előrébb állította, hogy véletlenül
se késsünk el sehonnan. Kiugrottam az
ágyból, addigra már apám is útra készen állt egy
nagy hátizsákkal a hátán és egy kosárral a kezében.
Nekem nem kellett vinni semmit.
Elindultunk gyalog és mentünk az állomásra.
Útközben a szabad kezével néha megfogta a kezem,
amikor egyenetlen volt a gyalogút. Nem
nagyon beszélgettünk, inkább csak az utat figyel21
tük. Messze volt az állomás vagy kétórányi gyaloglásnyira.
- Megéheztem, - mondtam apámnak.
- Rendben van fiam, együnk - felelte.
Megálltunk egy farönk mellett az út szélén.
Apám levette a hátáról a nagy hátizsákot, aztán
mondta üljünk le, miközben megsimogatta a fejemet.
Elővette a kosarat kivette a papírba csomagolt
kolbászt és a hagymát. A zsebkéssel vágott
egy darabot nekem és magának is, közben keresett
még valamit a kosárban.
- Úgy látom, hogy elfelejtett a nagyanyád kenyeret
pakolni, - mondta.
- Nem baj apám, eszünk kolbászt.
Víz volt az üvegben, azt tudtunk inni. Mikor
befejeztük, felrakta hátára a hátizsákot és mentünk
tovább. Reggel volt még, amikor az állomásra
értünk.
Korábban értünk oda, így nézelődtem és izgatottan
vártam a vonatot, hiszen nem láttam még
addig ilyet. Egyszer csak jött a vonat. Már az állomás
előtt kürtölt egyet, aztán a kanyarból előbukkant
egy nagy fekete mozdony. Jött felénk
22
zakatolva és sűrű fekete füstöt eresztett az ég felé.
Nagy hatással volt rám. Felszálltunk, leültünk a
farácsos padra és elindult a vonat velünk. Miközben
haladt a vonat, húzta maga után a két vagont,
néztem a tovatűnő tájakat. Mesebelinek tűntek,
ahogy állandóan változott és miként a távolban az
ég alja egybefolyt a földdel. A vonaton munkásemberek
ültek, beszélgettek csendben, vagy elfogyasztották
a magukkal hozott ételüket.
Egy idő után, számomra szinte észrevétlenül,
beértünk a városba. Ott akkor már hó volt, a hideg
szél csípősen megcsapta az arcomat. Felültünk
egy buszra, és azzal mentünk ki a belvárosból
a város felett húzódó hegyre. A végállomáson
leszálltunk és gyalogoltunk tovább. Beesteledett,
már fáradt voltam, vártam, hogy oda érjünk. A
sötétben egy kis háznál megállt apám, megérkeztünk,
mondta.
Kinyitotta az ajtót, egy kis előszobán átmentem,
és ott állt előttem anyám. A meleg szeretet és
öröm, örökre megmaradt az emlékezetemben.
Finom forró teát adott, amit akkor ittam először,
meg teasüteményt. Sosem ettem addig ilyet. Közben
beszélgettünk.
- Milyen volt az út, - kérdezte anyám?
23
- Sokat kellett gyalogolni, de azért jó volt ide
jönni, - mondtam. Útközben megálltunk enni
apával, de nem volt kenyér, ezért ettük a kolbászt
hagymával.
Ekkor anyám nagy szemekkel, csodálkozva ránézett
apámra.
- Hogy-hogy nem volt kenyér? - kérdezte
apámtól. Hiszen a nagy hátizsákban kenyeret
küldött a mama nekünk, válaszolta anyám megdöbbenve.
Ekkor jutott apámnak eszébe, hogy a nagyanya
mondta neki nem ad külön kenyeret, hanem vágjunk
majd útközben abból, ami a hátizsákban van,
ha megéheztünk. Ezen jót nevettünk. Szép esténk
volt. Nagyon jó volt ott újra együtt lenni velük.
Aztán hamar elmúlt a szünet és haza vittek.
Otthon ment az élet tovább. A konyhában
aludtunk mind a négyen, két ágyon. Én a nővéremmel,
a nagyszüleink pedig a másik ágyon.
Egy csendes tél végi estén meleg tejet vacsoráztunk
hárman az asztalnál. Nagyapám ekkor már
az ágyban feküdt egész nap. Nagyon köhögött
nem bírt felkelni, gyenge volt. Nem szerettem a
tejet, de a nagyanyám frissen sütött, ropogós héjú
kenyerével mégis jól esett. Befejeztük a vacsorát
24
és ott ültünk még az asztalnál. Néztük a nagyapa
nehéz légzését és a szűnni nem akaró köhögését.
Nyomasztó volt az este, hiányoztak a szüleim, a
bátyám is.
Egy idő után megszólaltam:
- Nagyanya, miért adtátok be a földet a tsz-be?
Ha nem teszitek ezt, most mindenki itt lenne velünk,
és békességben élnénk, ahogy azt egyik este
elmesélted nekünk. A nagyapának is jobban tudnánk
segíteni, mondtam levegővétel nélkül. Kérdőn
ránéztem a nagyanyámra, utána a nővéremre.
A nagyanyám tekintete ettől haragosan szikrázott,
a nővérem pedig sápadtan nézett maga elé.
Nem válaszolt egyik sem. A nagy csendben
megint megkérdeztem. Miért adtátok oda? Kis
idő múlva megszólalt nagyanyám.
-Tudod kisfiam, elmondom, de ígérd meg,
hogy soha senkinek nem beszélsz arról, amit most
hallani fogsz.
Ezzel nagyon kíváncsivá tett és ki is húztam
magamat, mert azt gondoltam, most olyan titkot
tudok meg, amit csak a felnőttek tudhatnak.
25
Ekkor köhögött egyet a nagyapám, de mintha
most másképp tette volna, állapítottam meg magamban.
A nővérem továbbra is ült némán és
egyre fehérebb arccal maga elé révedve. Megígérem,
mondtam határozottan. Szóval gyermekem,
kezdett bele, láthatóan megadva magát a nagyanyám.
- Van az utcában a Lajos bácsi, akit te is ismersz,
nem akarta odaadni a földjüket. Egy hétig
nem láttuk, mikor hazajött, meggyötörtnek látszott
és szó nélkül aláírta, hogy önként beadja a
földjüket a tsz-be.
Nagyon csodálkoztam, nem értettem, hova
akar kilyukadni, ezért újból megkérdeztem.
- A Lajos bácsit azt értem, de ti miért tettétek?
A következő pillanatban, mint egy ágyúdörej
behasított a fülembe nagyanyám hangja.
- Féltettük a kommunistáktól az apádat!
Mondta, olyan szikrázó szemekkel, hogy öszszerezzentem.
Döbbenten néztem rá, hiszen soha
nem beszélt így. Ekkor megint köhintett egyet a
nagyapám, és nem beszéltünk többet azon az estén.
Nem értettem az egészet, meg is rémültem
attól, amit hallottam.
26
Lefeküdtünk a nővéremmel és szótlanul néztük
a plafont. Elmaradtak az ilyenkor rendszeressé
váló nevetgélések. A nagyanyám elpakolt az
asztalról, majd rakott a tűzre pár hasábfát, elfújta
a petróleumlámpát és lefeküdt nagyapám mellé.
Azon az éjszakán sokáig nem tudtam elaludni,
féltem. Éreztem, hogy a nővérem sem alszik. A
nagyanyám is mintha többet forgolódott volna
aznap az ágyban, mint máskor. Ahogy ott a sötétben
hanyatt feküdtem, újból és újból belehasított
az agyamba: Féltettük a kommunistáktól az apádat!
Olyan mélyen bevésődött a fejembe, hogy
nem ment ki többé ez a mondat a fejemből még
felnőtt koromban sem. Egy idő után aztán elnyomott
az álom, és másnap fáradtan ébredtem. Azt
hiszem, azon az éjszakán senki sem aludt nyugodtan.
Lassan eltereltem a gondolataimat az elmúlt
esti dologról és úgy éreztem, megy minden tovább,
mint azelőtt. Ismét teltek a napok egymás
után. Kitavaszodott, az időjárás egyre jobb lett,
többet sütött a nap is. Újból szaladgálhattunk kint
a szabad levegőn. Már megszoktam és tudomásul
vettem, hogy mi így élünk együtt. Az iskolában
sem kaptam már körmösöket, mert nem rendetlenkedtem,
megtanultam a leckét, magamban el27
fogadtam ezt a helyzetet. Voltak ugyan egyesek,
akik inkább eltörték a mogyorófa vesszőt és eldugták
a favonalzót, de én azt kockázatosnak tartottam.
A szép idő beköszöntével többet voltunk
együtt az utcabéli gyerekekkel. Bújócskát játszottunk,
néha a felnőttek csináltak nekünk rongylabdát.
Ettől nagyon boldogok voltunk. Késő estig
futottunk és kergettük, rúgtuk egymásnak a labdát.
Egykapura játszottunk, én mindig kapus voltam.
Nem szerettem csatárt, támadót játszani.
Jobban szerettem a labdát megfogni függetlenül
attól, melyik csapat rúgta felém a labdát. Nagy
öröm volt, ha sikerült hárítanom. Kezemben tartottam
a labdát, aztán hátat fordítottam a játékosoknak
és teljes erőből kidobtam a többieknek,
akik között mindig voltak ügyesebbek, akik a gólokat
rúgták.
Együtt éltünk a környezetünkkel, természetes
volt, hogy a szomszédok segítenek egymásnak.
Örömmel teltek a napok, mert tudtam azt, hogy
mi is hamarosan beköltözünk a városba.
Az egyik májusi éjszaka hatalmas sírásra ébredtünk
a nővéremmel.
- Meghalt nagyapa, - mondta sírva nagyanyám.
28
Riadtan néztünk egymásra, nem tudtam mi
lesz ezután.
Temetésre hazajött a család többi tagja, akkor
voltunk hónapok óta újból együtt.
Hárman maradtunk. Nagyanyám, a nővérem
meg én. Féltünk mind a hárman. Esténként kiültünk
a ház elé a padra és a szomszédokkal beszélgettünk.
Így volt ez az iskola vége felé egy
vasárnap délutáni napon is. Kellemesen sütött a
nap, az ebéd után a nagyanyám is előbb végzett a
konyhában, fellocsolta vízzel a földes, poros padozatot
és kimentünk hárman a nagyapám sírjához.
Még frissen éltek a nagyapa emlékei mindhármunkban.
Miért hagytál itt bennünket, - mondta nagyanyám
halkan, miközben igazgatta a virágokat,
amit vittünk otthonról. Ekkor sírva fakadtunk
mindannyian. Kis idő múlva befejezte a nagyanyám
a sírhanton a föld egyengetését a magunkkal
vitt kiskapával, eljöttünk a temetőből.
Mikor haza értünk, még világos volt. A nagyanya
és a nővérem kint maradt az utcán és leültek
a ház előtti padra én bevittem a kiskapát a gangra.
Mire kiértem, a szomszédok közül többen akkor
jöttek haza a temetőből, kezükben a kapával.
29
Bementek letették ők is a kapát és átjöttek a házunk
elé beszélgetni.
A nap akkor kezdett a látóhatáron lemenni.
Ekkor már a fénysugarak nem vakítottak, így néztem
a lemenő nap sugarait. Megakadt a szemem
azon a házon, amely előtt korábban a sírást és
veszekedést hallottam. Eszembe jutottak nagyanyám
szavai,- kuláklista. Elgondolkodva merengtem
magamban. Szerettem volna megkérdezni,
mit jelent ez a szó, de nem mertem, így továbbra
is a ház felé fordított fejjel hallgattam a
többieket. Nagy dolgokról nem volt szó, általában
csak a napi eseményeket beszélték meg. Néha
aztán más téma is szóba került. Főleg az utca másik
oldalán a keresztmama, Jolánka néni panaszkodott,
hogy az ő gyerekei is elköltöztek és ő itt
maradt a papával.
- Nehéz így élni, mert a gyerekeinknél nincs
elég hely, nem tudtak minket magukkal vinni,
mondta szomorúan. Aztán hirtelen kifakadt belőle,
csak azt a tsz-t ne hozták volna létre az elvtársak
és az elvtársak szót szinte sziszegve mondta
ki.
- Sokan elköltöztek a faluból, különösen a fiatalok,
- mondta. Megváltozott itt az élet, mióta a
30
kommunisták elkezdtek agitálni a kollektív munkáról.
Munkaegységekről beszélnek, hogy aztán
az alapján mindenki megkapja a járandóságát a
termények értékesítéséből. Nem nagyon hiszek én
ebben, - folytatta tovább Jolánka néni, mert van
egy tehenünk és azt fejjük meg. A tejet leadjuk a
csarnokba, aztán az árát mindig késve kapjuk
meg. Mi már itt fogunk megnyomorodva meghalni
az öreggel és közben átmutatott az út túlsó
oldalára a takaros kis házukhoz, ahol Jolánka néni
férje, Pista bácsi ült a gangon. Beteges volt, fájt a
lába és a dereka is, így nem tudott átjönni ide.
Egyszer csak valaki a kuláklistáról kezdett el
beszélni és halkan megemlítette, hogy szegények
nem is voltak kulákok. Felkaptam a fejem és oldalra
fordultam, a többiekre nézve és láttam
mindannyian oda néztek, ahol az imént elmerengtem.
Az öregek némán, helyeslően bólintottak
a fejükkel, aztán azzal többet nem is beszéltek
erről.
Gyakran üldögélt velünk a nagyanyámnál idősebb,
magányos asszony is a padon, miközben
sok mindenről szó esett. Egyik alkalommal halottakról,
meg a szellemekről kezdett beszélni. Néma
csöndben hallgattuk, amiket mondott. Közben
eljött az éjszaka, ő haza ment, mi ott maradtunk
31
az utcán, a padon sötétben. Féltünk, alig mertünk
elindulni a házba. Mindenki középen akart menni.
Egymás kezét szorítva érkeztünk a konyha
ajtajáig és akkorra már bevezetett villanykapcsolót
kitapogattuk a résnyire kinyitott ajtón át. A
felkapcsolt villany fénye megnyugvással töltött el
bennünket.
Szép lassan befejeződött a tanév, a nővérem elvégezte
a nyolcadikat, én a negyedik osztályt.
Eltelt az egy év a szüleink és a bátyám elmenetele
óta. Eljött a mi költözésünk ideje is. Apám jött
értünk a munkahelyi Csepel teherautóval, amit
egy sofőr munkatársa vezetett. A költözéskor
hamar felpakolták az addig otthon maradt holminkat.
Mi a nővéremmel beültünk a teherautó
fülkébe a sofőr mellé, apám meg a nagyanyám a
platón utazott. Egy óra autózás után megérkeztünk
mi is a városi otthonunkba.
Szoba- konyhás présház volt az. Fürdőszoba
nem volt, a napi dolgainkat a fabódéban intéztük
el hátul a kertben. Nem volt ez szokatlan, így éltünk
azelőtt is falun. Én a szobában aludtam a
nővéremmel, meg a szüleinkkel. A bátyám a
konyhában, a nagyanyám meg a pince előtti tárolóban
aludt. Neki volt a legnehezebb, mert nem
32
volt fűtés, deszkából volt az ajtó. Télen meleg téglát
vitt az ágyába és azzal aludt el.
Vezetékes ivóvíz nem volt, sem kút. Az esővizet
fogtuk fel főzésre, meg az állatoknak. Inni az
utca végében lévő forrás kútról vödörben hordtuk
a vizet, amely a hegy oldalából egy vascsövön
folyt ki. Odajártak a környékbeliek vízért. Nekünk
nagyon meredek úton kellett felhozni a vizet
és az messze is volt a házunktól. Sokszor több
órán át kellett hordani, mert az esővíz tároló ciszterna
nyáron hamar kiürült.
Én is hordtam. A vállamon egy farúd volt keresztbe
téve és a két végén egy - egy vödörben
vittem a vizet felfelé. Mire a meredek dombon
felértem, a vödör víz harmada kilötyögött. Otthon
kiöntöttük a maradékot és fordultunk újból. Nehéz
volt hordani a vizet, de nekem is feladatom
volt a víz biztosítása. Nagy szőlő és gyümölcsös is
tartozott a kisházhoz, amit apám meg a bátyám
rendszeresen permetezett. Nekünk, többieknek,
kapálni kellett villa kapával. Itt láttam ilyet először.
Nagyon köves volt a talaj és a másik kapa
nem ment bele a földbe.
Megkezdődött számunkra is az új élet. Nagy
várakozás volt bennem, féltem az ismeretlentől.
33
Ilyenkor az együttlét öröme adott lelkierőt egymásnak.
Ritkán voltunk együtt. Anyám egy kórházban
dolgozott, vele többet találkoztam. Apám
a szállító vállalatnál reggel hat órakor kezdte a
munkát és sokszor éjfélkor ért haza, mert késő
este már busz nem közlekedett. Őt csak vasárnaponként
láttam. Akkoriban még hat napot kellett
dolgozni hetente.
Bent voltunk a nyárban, megérett az őszibarack,
majd a szőlő. Hatalmas élmény volt itt lakni,
az ízes gyümölcsöt enni. A kicsi házunk a dombtetőn
állt és lábunk alatt látni lehetett az egész
várost. Nagyon tetszett a látvány, mély nyomott
hagyott bennem. Ismét voltak tyúkok és sertések.
Itt is volt kutyánk, nagyon szép farkas kutya.
Mackó volt a neve. Kicsi korában került hozzánk,
még játékos volt, játszottunk is vele sokat.
A szüleink a házi állatok tartásával, és zöldség
termesztéssel biztosították a megélhetésünkhöz
szükséges élelmet. A közeli kisboltban csak a legszükségesebb
dolgokat vettük meg, igyekeztünk
mindenben önellátók lenni. Mindenkinek megvolt
a maga feladata a ház körüli munkában minden
napra.
34
A szomszédban volt egy hasonló korú fiú, Dénes.
Sokat játszottunk együtt. Fakardot faragtunk
és felváltva voltunk Eke Máté és Buga Jakab, akiket
a tv sorozatból ismertünk. A szomszédban
egy Tavasz tévén néztük hetente őket. Már időben
átmentünk hozzájuk, és vártuk a Tenkes kapitánya
sorozat folytatását. Általában én és a nővérem
izgultuk végig a szomszédokkal együtt a
filmet. Tele volt a kicsi szoba. A bátyám és a szüleink
dolgoztak ilyenkor.
Közeledett a szeptember, s anyám szólt: - hogy
hamarosan iskolába kell menned.
Féltem az új iskolától, de megadtam magam.
Eljött a nagy nap és anyámmal elindultunk. Gyalogoltunk
lefelé a forrás kút felé, majd balra elfordultunk
egy hosszú útra. Nagyon sokáig mentünk.
Már azt gondoltam, talán mégsem oda megyünk.
Nem volt kedvem beszélgetni, többnyire
anyám beszélt az itteni szokásokról. Sok minden
újdonságról hallottam, egyre még ma is emlékszem.
- Itt a néniknek csókolomot kell köszönni, -
mondta anyám.
35
- Hogy-hogy, miért, értetlenkedtem. A falunkban
a napszak szerint köszöntünk, itt miért nem
jó úgy? – próbáltam tiltakozni.
- Azért, mert itt ez a szokás és mintha a hangja
neki is idegesebb lett volna, állapítottam meg.
Beszélt pár szót még a leendő iskoláról is, amikor
egyszer csak megállt anyám egy tornyos, több
szintes háznál, amely a hosszú út végén, a sarkon
állt.
- Ez az iskola - mondta.
A szívem a torkomban zakatolt. Anyám ezt
megérezhette és bátorításként megszorította a
kezemet. Beléptünk a kapun és átmentünk a kicsi
udvaron a bejárati ajtó felé. A folyosóra érve több
nyitott ajtó mellett haladtunk el, amelyekben padok
és székek voltak.
Megálltunk egy ajtónál, amelyre ki volt írva:
5a. Ide fogsz járni, mondta anyám. Bementünk a
terembe, ahol már többen voltak, hasonló korúak,
mint én. Csodálkoztam, hogy mindenki ötödikes
ott a teremben.
Aztán anyám elment, én ott maradtam. Elkezdődött
az óra. Hamar kiderült, hogy semmit sem
tudok. Nem írtak be az ellenőrzőbe, de mégis
36
szégyelltem magam, hogy kinevetnek. Nem tudtam,
hogy ők miért okosabbak, mint én. A nap
végén szomorúan ballagtam haza. A hosszú úton
lassan mentem és zakatolt a fejem, hogy mit fogok
otthon mondani. Egyszer csak felértem a
legmeredekebb szakaszon is, már láttam a házunkat.
A nagyanyám a ház előtt állt, ki tudja mióta, és
várt engem. A dombon felfelé haladva már meszsziről
láttam rajta az örömöt és az aggódó tekintetet
egyaránt. Hajlott háta miatt felemelte a fejét és
kérdezte, hogy milyen volt az első nap, miközben
megölelt. Elmeséltem, hogy volt orosz óránk és
mondtam neki oroszul valamit. Rám nézett és a
szemében most már csak az öröm fényei csillogtak.
Megnyugodtam, a hiányos tudásomról hallgattam.
Szép lassan megszoktam az új iskolát. Barátom
is lett, Béla, aki a forrás kútnál lakott, Együtt mentünk
az iskolába és jöttünk haza.
Az első karácsonyunkra máig emlékszem. Kaptam
szép sötétkék melegítőt, a többieknek is jutott
valami ajándék. Karácsony másnapján moziba
ment az egész család. Én felhúzhattam az új melegítőmet,
és büszkén mentem benne a többiekkel
37
együtt. A nagyanyám otthon maradt, nem tudott
volna annyit gyalogolni. A 101 kiskutya c. filmet
akartuk megnézni.
Nagyon izgatott voltam, mert még nem voltam
moziban. A nehéz közlekedés miatt kicsit elkéstünk,
mire odaértünk már vetítették a film előtti
híradót. Kerestük a helyünket a sötétben. Bementünk
a sorok közé, ahol a többiek azonnal leültek,
én meg nem találtam a szék ülőkéjét. Hátulról
valaki ekkor oda kiabált felém, hogy ülj le már
gyerek! Hirtelen nem tudtam mást tenni gyorsan
leguggoltam a széktámla elé, mintha a széken
ültem volna. Ment a filmhíradó, amelyben egy
építkezést mutattak be és méltatták az ott dolgozókat,
hogy sok társadalmi munkával határidőre
elkészítették az épületet.
Ezután rövid szünet következett, felkapcsolták
a villanyt és akkor vettem észre, hogy a széktámla
előtt ott volt az ülőke, csak le kellett volna hajtani.
Milyen érdekes, gondoltam magamban, de a többiek
előtt hallgattam arról, hogy milyen buta voltam.
Közben kimentünk az előtérbe, ahol cukorkát
kaptam, amelyet boldogan ropogtattam. Elkezdődött
a várva várt film. Nagyon tetszett. Mikor
vége lett a filmnek késő volt már, busz nem
38
közlekedett, így gyalog mentünk haza. Szép esténk
volt, hálás voltam a szüleimnek.
Eltelt két nyár és két tél, míg ott laktunk a hegyen.
Akkoriban hideg telek voltak, nagy hóval.
Különösen nagy hófúvások voltak a forrás kút
felé vezető úton. Sokszor derékig is elért a hó,
ahogy haladtam az iskolába, meg vissza. Általában
én tapostam ki az utat magam előtt. Nem járt
arra senki, mert mindenki busszal ment a városba,
a másik irányba. Csak én jártam azon az úton,
ahol csatlakozott hozzám a barátom, így együtt
könnyebb volt menni.
Nehéz volt a táskát vinni a tollmártogatós tintás
üveggel együtt, de természetes volt számomra,
hogy ennek így kell lennie. Néha otthon felejtetten
valamit, akkor a nagyszünetben hazaszaladtam.
Ilyenkor mindig késtem, mert végig futva
is kellett félóra a megfordulásra. Ezt tettem akkor
is, mikor a tintásüveg maradt otthon. Futottam,
ahogy bírtam hazáig, meg vissza, közben a tintás
üvegdugó alól állandóan folyt ki a tinta. Mindkét
kezem, a ruhám kék lett, úgy értem be az órára.
Fárasztó volt iskolába járni, de kárpótolt az,
hogy a kisházban végre az egész család együtt
lakhatott. A szomszédban volt egy nagy vashinta.
39
Sokszor mentem oda hintázni. Néha felálltam az
ülőkére és jól belendítettem a hintát. Ilyenkor az a
magasról zuhant vissza és lendült át a másik oldalra.
Élveztem, mert szabadnak éreztem magam,
mint a madár, ahogy repültem egy kicsit és
még a földvonzás sem hatott rám.
Így teltek a napok és hónapok egymás után.
Egyszer csak hallom, hogy a család arról beszél,
hogy kicsi a ház, körülményes a munkahely megközelítése,
meg szegény gyereknek sem könnyű
iskolába járnia gyalog, miközben felém mutattak.
A bátyám ács lett, a nővérem pedig könyvelőnek
tanult.
Nehéz itt lakni a rossz közlekedési viszonyok
miatt, mondták a szüleim, meg a testvéreim. Szeretjük
a jó levegőt, a szép panorámát, de be kell
látni, hogy el kell innen költözni, állapították meg
közösen.
Anyám különösen szorgalmazta a lakhelyváltoztatást,
mert látta, hogy ez egy présház, amit a
faluról beköltözve meg tudtak venni, de nem alkalmas
az elfogadható családi életre. Apámat
meggyőzve, találtak egy családiház építési szövetkezetet,
és befizettek valamennyi előleget a két
szobás lakás építésére a város másik végén. Csak
40
nagyon kevés pénze volt a szüleimnek, így hitelt
vettek fel, és vállaltuk, hogy az építésnél a segédmunkát
a családunk adja.
Kora nyár elején indult a munka. Először a szuterént
kellett volna kiásni nekünk. Emlékszem, ott
volt az egész család a nagyanyám nélkül. Neki
álltunk ásni a földet. Száraz nyár volt abban az
évben és így nagyon kemény volt a föld. Egész
nap ástunk, feltörte mindnyájunk tenyerét az ásó
nyele és bizony csak alig haladtunk egy ásónyit
lefelé. Még pár napot szenvedtünk, de apámnak
meg a bátyámnak dolgoznia kellett mennie, igy
hárman maradtunk anyámmal, meg a nővéremmel.
Nem bírtuk kiásni, meg az idő is sürgetett
bennünket, ezért kubikosokat bíztunk meg, akik
egy hét alatt kiásták a gödröt. Ezután megkezdődött
a ház építése, amelynek során sokat kellett
dolgozni, hordani a téglát, keverni a maltert. Én
gyerek voltam, a nővérem fiatal lány, igy főleg
édesanyám állt helyt a törékeny, de szívós alkatával.
Reggel mentünk le a hegytetőről az építkezéshez,
késő este vissza.
Így ment ez hosszú időn át. A rokonok is besegítettek
a segédmunkába, így valahogy elkészült
a ház, költözésre alig alkalmas állapotúra, és be
tudtunk költözni a családi házba. Két szoba,
41
konyha volt előszobával és fürdőszoba is lett,
amelybe csak évek múlva lett fürdőkád. Emlékszem
egyszer anyám éjfélkor ment el a TÜZÉP-re
sorba állni, hogy a reggeli nyitáskor ő legyen az
első, hogy kapjon kádat. Addig lavórban mosakodtunk,
de már külön helyiségben.
Mikor a hegyen laktunk, akkor a nővérem meg
én anyámmal együtt a munkahelyére jártunk fürödni,
itt láttam fürdőkádat először. Apám meg a
bátyám szintén a munkahelyükön oldották meg a
fürdést. A mindennapi tisztálkodást itt a présházban,
meg a konyhában oldottuk meg.
Az új házban sem volt ivóvíz, sem víztároló. Itt
is úgy kellet hordani a közkútról a vizet, de ez
már közelebb volt és nem kellett dombra menni.
A ház alja sokáig beton volt, de szép tágas lett a
korábbi házainkhoz képest. Én a bátyámmal aludtam
külön szobában, és volt külön ágyam is. A
nővérem a másik szobában aludt egyedül. A szüleinknek
a konyha jutott. A nagyanyánk ott maradt
a hegyen a présházban egyedül. Általában én
látogattam meg hetente néhány alkalommal. Délutánonként
mentem, iskola után két buszjárattal.
A buszjegy 50 fillér volt a gyerekeknek. Egyszer
elfelejtettem pénzt vinni, és úgy szálltam fel az
első ajtón, hogy nem tudtam jegyet venni. A hátsó
42
ajtónál ott ült a kalauz, akinél a jegyet kellett venni.
Ő csengetett a sofőrnek, mikor indulhatott a
busz és becsukta az ajtókat. Ott lapítottam elől
hosszú ideje. Már azt hittem megúszom a bliccelést,
amikor lebuktam, s a kalauz megkérdezte,
hogy miért nem vettem jegyet. Sírva fakadtam és
mondtam, hogy otthon felejtettem a pénzt. Nem
szidott meg, de elmondta, hogy máskor előre
mondjam el a gondomat. Akkor megnyugodtam
és boldogan mentem a nagyanyámhoz.
Ilyenkor vittem neki főtt ételt, meg elmentem a
közeli kisboltba tejért, kenyérért. Néha szalámit is
vettem neki, mikor már elfogyott a disznóvágásból
a füstölt áru. Szerettem a nagyanyámhoz járni
ő is nagyon szeretett engem és örült nekem, ha
meglátogattam. Hazafelé mindig hoztam valamit,
ott termesztett zöldséget, gyümölcsöt. Én voltam
a kapcsolat az ismét szétszakadt család között.
Ez így ment néhány évig, amikor nem tudták a
szüleim fizetni a hitel részleteket. Nagy teher volt
a szerény jövedelemmel rendelkező családnak.
Akkor mindannyian megfogadtuk, hogy hitelt
többet nem veszünk fel. El kellett adni a présházat.
Nagyon sajnáltuk mindannyian, szívünkhez
nőtt. Ezután velünk lakott újból a nagyanyám, ő a
szuterénban aludt. Ott sem volt fűtés. Mindig azt
43
mondta szegény, nincs itt hideg, jót lehet így
aludni, azonban a helyiség a fölben állt, csak kis
résnyi ablak volt rajta, így nyirkos, hideg volt.
A szüleink dolgoztak reggeltől estig, ezért hét
közben mi gyerekek a nagyanyámmal láttuk el a
ház körüli teendőket. A megélhetés az építkezés
költségei miatt egyre nehezebb volt, ezért a tyúkok
és a sertések mellett nyulakat is tartottunk.
Az utca végében folyt egy patak, ahol gazdagon
nőtt a fű, és én onnan hordtam zsákban a füvet a
nyulaknak és etettem őket. Mikor megnőttek, elhúztam
őket leadásra az átvevő helyre. Apám
galambokkal is foglalkozott, csak hobbiból, így
nem sok hasznot hozott, inkább csak a pénzt vitte,
mert mindig valami újabb fajtát szeretett volna
még. Ezeket a többi galambásztól vette, cserélte.
Nagy kihívás volt a sertések etetése. A szemes
takarmány drága volt, így a sör melléktermékével,
főzött komló-árpával, ahogy mi hívtuk, malátával
etettük őket. Ezt egy házi készítésű kiskocsival
húztuk gyalog haza 200 literes vashordóban
általában a nővéremmel, vagy anyámmal az
egész városon át a sörgyártól a házunkig. Egy
forduló két óránál is több időbe tellett, amit még
az iskolakezdés előtt lebonyolítottunk hetente
télen - nyáron.
44
A házi állatok tartása biztosította a megélhetést.
Télen vágtunk sertést, hétvégeken levágott
anyám egy tyúkot, másik vasárnap nyulat ettünk.
Az étkezést kiegészítették csirkelábbal, farháttal
és zúzával, amit a húsboltban vettünk. Nagy volt
a család, nem jutott másra. Tudomásul vettük,
hogy ez így van rendjén. Rendszeresen adtunk le
nyulakat az átvevőhelyen és abból is kaptunk
pénzt. Közben vezetékes vizünk is lett angol WCvel.
Nem kellett az udvari bódéba mennünk. Úgy
gondoltam olyanok vagyunk, mint a többi emberek.
Nem éreztem, hogy hiányzik valami. Ruhánk
volt egy-két váltásnyi, ünnepekkor kaptunk kesztyűt,
sálat. A nagyobb testvéreim néha azért hiányolták
a divatosabb ruhákat, de azok is megbékéltek
azzal, hogy beütemezve a legszükségesebb
mindenkinek meglesz.
Az általános iskola utolsó két évét a közeli, akkor
épült új iskolában fejeztem be. Ez az iskola
már nem volt nagy hatással rám, mert tudtam,
hogy egy osztály egy teremben tanul. Újdonság
volt számomra a tornaterem, addig ilyen nem
volt. Az előző iskolában az udvaron futottunk
egy- két kört, a folyosón végeztünk némi gyakorlatokat
és el volt intézve a torna. Néha elmentünk
egy közeli általános iskola tornatermébe tornaórá45
ra. Nekem nagyon nem is hiányzott, mert gyalogoltam
mindennap eleget.
Az általános iskola utolsó két éve sem telt el
események nélkül. Úgy csöppentem be a hetedik
osztályba a többiek közé. A nyolcadik év közepe
felé összebarátkoztam Andris nevű osztálytársammal.
Az órák végén sok mindenről beszélgettünk.
Nem ismertem a szüleit, de az év vége felé
annyi körvonalazódott róluk bennem, hogy elégedetlenek
az életükkel. Nem volt számomra
egyértelmű, hogy végül is mi a gondjuk.
Az egyik alkalommal azt mondta: nem jó ebben
a rendszerben élni. Nem tudtam mire gondol,
mert én azt láttam, hogy a felvonulók vidáman
énekeltek május elsején. A felnőttek között sokan
voltak, akik büszkén viselték a kitüntetéseiket. Rá
akartam kérdezni, miért mondja ezt, de folytatta
magától.
- A kommunisták kezében van a hatalom, meg
itt vannak az oroszok, sziszegte eltorzul arccal,
amilyennek még soha nem láttam. El kell innen
menni, disszidálni nyugatra,- mondta határozottan.
46
Fogalmam sem volt miről beszél, mert természetes
volt, ahogy éltünk. Nem tűnt meggyőzőnek,
de ezért hirtelen megkérdeztem tőle:
- Egyáltalán hogy jutunk oda?
- Jugoszlávia felé kell menni és ott átszökünk a
határon,- felelte.
- De hát nem tudjuk az utat, - érveltem ismét.
- Én tudom az utat, mert egy rokonunk megírta,
hogy kell a zöldhatáron átmenni,- válaszolta.
Neki is sikerült, mint sokaknak. Azt is írta, sokkal
jobb élet van odaát.
Tudtam, hogy az odaát a nyugatot, NSZK-t jelenti.
- Nem veszélyes ez? - kérdeztem ismét.
- Éjjel kell menni és különben is, folytatta újból,
mégis, ha elkapnának bennünket a határon, a
gyerekeket talán nem bántják a katonák.
Elbizonytalanodtam, mert eszembe jutott, amit
nagyanya mondott: „Féltettük a kommunistáktól
az apádat!” Ekkor ismét erőt vett rajtam a félelem.
Rendben van, mondtam megadóan, talán igaza
lehet, amit mond Andris. Közeledett már az év
vége, így nem lett az egészből semmi.
47
A másik élményem a nyolcadik osztályban a
serdülő korommal függ össze. A hetedik osztályhoz
képest bővült az osztálylétszám a görög menekültek
gyermekei miatt, és ezért a korábbi ülésrend
megváltozott. Így került a mellettem lévő
padba Marika. Az elmúlt évben még nem figyeltem
fel rá, de most hamar megakadt a tekintetem
rajta. Következett a tavasz az év vége előtt. Akkoriban
Ki Mit Tud vetélkedőket rendeztek a fiataloknak.
Marikát ének műfajban indította az iskola,
énekkarra járt, ott fedezték fel szépen csengő
hangját. Énekórákon készítette fel énektanárunk a
versenyre. Vágyódás a tavasz után, c. dalt énekelte.
A gyakorlás során kiment a tanári asztal mellé
és felénk fordulva énekelte:
„Szép május jöjj, hogy ébreszd a fáknak ágait,
oly régen vártunk téged, hogy minden nyíljon
itt...”
Rövid, világosbarna haja volt, amely körbe fogta
szép kerek arcát. Mindig ragyogott a kissé bánatosnak
tűnő, nagy barna szeme, sugárzott belőle
valami megfoghatatlan érzés, ami engem megérintett.
Szép hangja visszhangzott a teremben.
Magával ragadott az éneke, miközben egyre
gyakrabban nézett rám, mire a végére ért:
48
„S mind víg lesz künn a réten az ifjú és a lány”.
Szerelmes lettem, éjszakánként vele álmodtam.
Nem tudtam, hogy kell kezelni a helyzetet. Az
egyik nap, mikor a büfében álltam sorban szendvicset
venni, akkor jött Marika. Miközben ment
volna el mellettem, megkérdeztem mit szeretne.
Ritkán lehetett kapni Pick szalámis zsemlét, ez
most volt és azt szeretne,- válaszolta. Hamar sorra
kerültem és vettem neki is szendvicset, amelyet
együtt ettünk meg.
Ezt követő napokban egyre gyakrabban beszélgettünk,
vittem néha egy szelet csokit is neki.
Ő az otthonról hozott szendvicset felezte el velem.
A kibontakozó szerelem mind inkább magával
ragadt, így az órákon is már csak őt figyeltem.
Kis papír cetlin írogattunk egymásnak valamit.
Az év vége már nagyon közeledett és a vakáció
feliratból már elkezdtük írni a betűket a táblára.
A nyárról álmodoztunk. Az utolsók órák között
matematika következett. A matematika tanár
szikár, magas férfi volt, hatalmas tenyerekkel.
Magyarázott a táblánál, de én oldalra fordulva
csak a Marikát néztem, mosolyogtunk egymásra.
- Azonnal gyere ki a táblához! - hallottam az
erélyes hangot.
49
Összerezzentem és a tábla felé fordultam.
- Te, fiam! - neked szólok.
- Folytasd a példát.
Kimentem, de nem tudtam, csak néztem rá
bambán. Azonnal hatalmas pofont adott jobbról,
majd balról is egyet, mintegy, megtámasztva.
- Persze, hogy nem tudod, mert egész órán
nem figyelsz. Menj vissza a helyedre és máskor
jobban figyelj!
Nagyon fájt a két pofon, de inkább az fájt, hogy
mindez Marika előtt történt. A szünetben Marika
vigasztalt, de nagyon szégyelltem magam. Az év
hátra lévő napjaiban próbáltam túltenni magam a
történteken, de elvesztettem az önbizalmamat,
beköszöntött a szünidő, így fokozatosan elveszítettem
Marikát is.
Eljött az általános iskola vége, amikor dönteni
kellett a jövőmről. Nem volt könnyű, mert fogalmam
sem volt mi legyek. Ismerősi körben volt
egy autószerelő. Az ő véleménye meggyőzően
hangzott, meg aztán akkor vonzó szakma volt ez,
így emellett döntöttünk. Anyám szorgalmazta,
legalább én végezzek középiskolát a családban.
50
Ez idáig rendben is volt, de a tanulmányi
eredményem ehhez nem volt elég jó. Hiába igyekeztem,
a mindennapi házimunka mellett a falusi
lemaradásomat nem tudtam behozni. Akkoriban
a nővérem együtt dolgozott könyvelőként az
egyik középiskolai tanár feleségével, így az ő segítségével
bejutottam az autószerelő szakközépiskolába.
Hatalmas dolog volt ez számomra, hogy
lesz szakmám és érettségim is, ha sikerül. Elhatároztam,
elvégzem, sikerülnie kell! Nem hozhatok
szégyent a családra.
Megkezdődött a középiskola. Az első óra magyar
irodalom volt. Bejött a magyar tanár a tanterembe
és azzal kezdte az órát: ki a Kovács Gábor?-
kérdezte. Felálltam.
Jól van, ülj le és olvasd fel a könyvből a verset -
mondta. Nem volt nagy sikerem, mindjárt az első
nap kiderült, hogy a versolvasás nem nagyon
megy. Nem szidott meg, de nyomatékosan kihangsúlyozta,
nagyon kell igyekeznem, hogy ne
legyen gond. Megijedtem, hogy fogok helytállni.
Otthon erről nem szóltam semmit, azt mondtam
minden rendben van. Napközben végeztem a
rám bízott házimunkákat, este pedig a szobámban
éjfélig tanultam minden nap. A bátyám aludt,
51
én meg próbáltam mindent megtanulni. Nem volt
könnyű naponta ezt így csinálni, mert a szakközépiskola
miatt minden héten két napot autószerelő
műhelyben töltöttünk gyakorlatként, ezért a
humán tartárgyak mellett ott voltak a szakmai
tantárgyak is.
Közben húztuk a „malátát” hetente, etettem a
nyulakat délutánonként, és vittem azokat leadásra,
ha elérkezett az ideje. Éjszaka pedig tanultam.
Vizuális tanuló voltam, így szép lassan megtanultam,
hogy kell oldalakat megjegyezni.
Nagyon igyekeztem és ezért szép lassan egy év
után kezdtem a jobb tanulók közé kerülni. Mindjárt
osztálytitkárnak választottak. Nem tudtam
mivel jár, de vállaltam. Múltak az évek, szórakozni
is eljártam Gyuszi nevű barátommal. Ő volt
a legjobb barátom. Rendszeresen segítettünk
egymásnak a tanulásban. Folyamatosan javultak a
tanulmányi eredményeim, így a negyedik év végére
már kitűnő lettem. Minden tárgyból jeles.
Az évzáró ünnepségen jutalmat is kaptam. Ekkor
átfutott az agyamon, honnan indultam és hová
jutottam. Hálás lettem egyszerre anyámnak,
aki kitartóan szorgalmazta, hogy költözzünk be a
52
városba, mert akkoriban nem mindenki értett
egyet ezzel a családban.
Ezt utólag tudtam meg egyik temetői látogatás
alkalmával lefolytatott vita során. Ez alkalommal
láttuk, hogy az egymás után következő ipari tevékenységek,
a mezőgazdaság is látványosan fejlődött,
ahogy mentünk a temető felé. Hatalmas
mezőgazdasági gépek művelték a földeket. Épültek
a nagy kombinátok, gazdaságok. Egyre több
feldolgozó üzem épült. A falusi családok háztáji
földeket kaptak megművelni, így a falun élők élete
is fokozatosan javult. Épültek a családi házak
mindenütt, egyre több autó is közlekedett az utakon,
illetve álltak az udvarokban. Elégedettek
voltak az emberek.
- Nem kellett volna elkapkodni a beköltözést a
városba. - mondta a bátyám a hatalmas fejlődéseket
látva. Meg kellett volna próbálni az ott maradást,
érvelt a nővérem felé.
- Mi lett volna velünk, hogyan és hova jártunk
volna iskolába? - kérdezte emeltebb hangon a nővérem.
- Hát úgy jártunk volna az iskolába vagy dolgoztunk
volna mi is, mint a többiek, akik otthon
maradtak, - vette ismét át a szót a bátyám. Külön53
ben is, folytatta tovább, hogy apánkkal már több
újítást is kitaláltunk a könnyebb fölműveléshez.
Nem kellett volna mindent újra kezdeni, mint így.
A testvéreim nem tudták egymást meggyőzni.
Én azzal próbáltam a nővérem pártjára állni, hogy
elmondtam: milyen nehéz volt nekem a városi
iskolában a többiek tudás szintjét utolérni, ha maradunk
biztosan nem jutottam volna el idáig
- Apánk sem volt biztos abban, hogy mi lenne a
jobb, - vette át ismét a szót a nővérem. A nagyszüleink
talán maradtak volna, de ők nem akartak
bele szólni a vitákba. A nagyapa beteges is volt
már, a nagyanyánk meg tudta, hogy ő ott fog élni
ahol mi. Örülhetünk annak, hogy anyánk kitartó
és szívós volt, így hajthatatlan maradt, mert nélküle
maradt volna minden a régiben. Most már
egyébként is kár erről beszélnünk, úgysem tudjuk
meg, mi lett volna akkor, - zárta le a vitát a nővérem.
Ezzel egyetértettünk mind a hárman és más
témára tértünk át.
A jó tanulmányi eredményem reményeket ébresztett
a jövőt illetően. Az osztályteremben, a
54
padok között mögöttem ült egy jobb képességű,
de kevésbé szorgalmas diák, aki közölte, hogy ő a
műszaki egyetemre szeretne menni. Gépészmérnök
akar lenni. Ekkor megjelent a lelki szemeim
előtt, ahogy az autószerelő vállalatnál a gyakorlatok
alkalmával láttam, hogy egy kék köpenyes
ember méltóságteljesen sétált az udvar és az iroda
között és végezte a dolgát. Kérdeztem a diáktársaimat,
hogy ki ő. Ő a főmérnök - mondták. Nagyon
tetszett ez nekem. Eldöntöttem, én is főmérnök
akarok lenni.
Jelentkeztem az egyetemre. Felvételiztem matematikából
és fizikából. Sikeresen megoldottam a
feladatokat, fel is vettek elsőre.
Eljött a várva várt nap mehettem az egyetemre.
Anyám kisért ki az állomásra. Felszálltam a vonatra,
felraktam a csomagtartóba a táskámat, nem
volt sok holmim. Aztán oda mentem az ablakhoz.
Ott állt a másik oldalon a vonat mellett a földön
anyám és néztünk egymásra. Nem nagyon beszélgettünk
akkor már. Egyszer csak megmozdult
a vonat. Pár lépést még jött a vonat mellett, de
ahogy a vonat gyorsult egyre csak távolodtunk
egymástól. Biztos büszke is lehetett magában a
fiára, de én csak az aggódó tekintetet olvastam ki
a szeméből, mikor elveszett a távolban.
55
Megérkeztem Budapestre és megkezdődtek a
büszke egyetemi évek. Kaptunk egyentrikót,
amin rajta volt az egyetem épületének rajza és a
neve. Mutogattam mindenkinek. Lássák, hová
jutott a falusi kisgyerek.
Az egyetem sem indult könnyen, mert kiderült,
hogy a szakközépiskola gyengébb a gimnáziumnál
és a technikumnál. Az első vizsgán
mindjárt megbuktam. El voltam keseredve és reménytelennek
láttam, hogy sikerülni fog valaha
átmenni a vizsgákon. Azért kitartással túljutottam
az első éven. Sokan voltak, akiknek ez nem sikerült
és így kimaradtak. A szobatársam is kibukott,
meg annak a diáknak a szobatársa, aki abból a
városból való volt, mint én. Azt mondták mi buktattuk
ki őket, mert mi csak a vizsgákra készültünk
és ők is ezt akarták utánozni, de nekik nem
sikerült levizsgázniuk. Ezért bennünket összeköltöztettek.
Így lett a szobatársam és barátom Péter,
akinek volt egy bátyja, ezért Öcsinek hívták otthon.
Mi is így hívtuk magunk között.
Év közben szórakozni is eljártunk az egyetemi
klubokba. Havonta egyszer általában hazautaztunk.
Ilyenkor a szombat estét a Gyuszi barátommal
töltöttem valamelyik diákklubban. Mikor
annak vége volt, gyakran kikötöttünk egy-egy
56
étteremben is. Akkoriban sok vállalati rendezvény,
családi est volt a városban. Egyik alkalommal
egy horgászbál volt egyik étteremben. Zártkörű
rendezvény volt, nem engedtek be bennünket.
Már menni akartunk haza, mikor megláttam
a rokonunkat, Pali bácsit. Intettem neki és ő ekkor
oda szólt a bejárathoz, hogy engedjenek be bennünket.
Boldogan mentünk be és bemutattam a
barátomat.
- Mi újság kedves rokon? - kérdezte Pali bácsi,
mert mindig így hívott bennünket.
- Egyetemre járok, - mondtam nem kis büszkeséggel.
- Jól teszed fiam, diplomásoké, nem a melósoké
a jövő, - mondta nevetve. A lányaimnak is mindig
mondom, hogy tanuljanak. Nem mondom, tért át
más témára az én munkámat is jól megfizetik.
Mióta szobafestő maszek lettem, felépítettük a
családi házunkat, mindkét lányomnak vettem
nyaralót, magamnak meg egy hétvégi házat a
horgásztó mellett. Oda járok horgászni, a jó időben.
Nem lehet mindig dolgozni, szórakozni is
kell, és nevetve elment a többiekhez énekelni.
Mi táncoltunk a lányaival, de nekem rokonaim
voltak a lányok, így a tánc csak közös szórakozás
57
volt a részemről. A Gyuszi barátom próbált komolyabban
összeismerkedni a fiatalabb lánnyal,
azonban a lányok családi gondolkodása nem
egyezett meg a barátom szemléletével, így az ismerkedésből
semmi. Gyuszi barátom nagyon
gyakorlatias, logikus gondolkodású ember volt.
Nem akart tovább tanulni, pedig a jó képessége
alapján erre alkalmas lett volna. Barátságunk
megmaradt az egyetemi évek alatt is.
Másnap a vasárnapi ebédnél mondtam otthon,
hogy találkoztam a Pali bácsival.
- A festővel? - kérdezte apám.
- Igen. Vett mindkét lányának nyaralót. Azt is
mondta, hogy sok munkája van, segédekkel sem
győzik, - meséltem nekik.
- Itt van a barátom a Józsi, - szólt hozzá a bátyám,
aki maszek parkettás, már két házat is épített,
egyet magának, egyet a fiának.
Józsit én is ismertem a szülőfalunkból, testvére
volt Iminek. Józsi rakta le nálunk esténként a parkettát
a házunkban. A bátyám barátja volt, így
munkadíjat nem fogadott el tőlünk. Egyik hétvégén
már késő este fejezte be a munkát, majd fel58
ajánlotta, hogy a motorjával elvisz Imihez a szülőfalunkba.
Meglátogatja a szüleit, meg az öccsét.
- Velem jössz? - kérdezte tőlem Józsi, közben
anyámra is nézett.
- Menj el, bíztattak a testvéreim is.
Örömmel mentem. A fejemre tette a bukósisakot,
de az nagy volt nekem. Nem baj, - mondta
barátságosan Józsi, majd a szíj megtartja, és ezzel
összecsatolta az állam alatt a bőrszíjat.
Felültem a Józsi háta mögé a motorra és elindultunk,
közben szorosan átöleltem a derekát.
Nyári este volt, már tizenegy óra is elmúlt, igy
nem közlekedett az úton más, csak mi. Élveztem a
kellemes melegben ahogy berregett a motor alattam,
és közben haladtunk az egyenes úton. A kanyarokat
nem szerettem, mert attól féltem, hogy
kicsúszik alólunk a jármű miközben a Józsi megdöntötte
a motort oldalra. Rám is szólt, ne dőljek
az ellenkező oldalra, hanem vele együtt dőljek a
kanyar irányába.
Már éjfél is elmúlt, mikor a falunkba értünk.
Imi már aludt, az anyja ébresztette fel. Félig ébredhetett
fel, alig ismert meg. Pár szót beszéltünk,
aztán lefeküdtünk mindannyian.
59
Másnap reggeli után kimentünk az udvarra
Imivel, leültünk a ház előtti lépcsőre és megkérdezte:
Van csajod? Néztem bután rá, mielőtt válaszolni
tudtam volna, folytatta, hát barátnőd, -
kérdezte.
Némi gondolkodás után eszembe jutott Marika.
Van, válaszoltam neki, inkább már csak a hátának,
mert közben elindult etetni a libákat. Bár
csak ne lett volna „barátnőm”, gondoltam magamban,
mert eszembe jutottak a pofonok a matematika
órán.
Miközben így az emlékeimben Imire gondoltam,
hallom a vasárnapi ebédnél anyám hangját:
- Mindig mondtam apátoknak, hogy tanuljon
ki valamilyen szakmát, vagy legyen ő is maszek
festő, kapcsolódott be a vasárnap déli beszélgetésbe
ő is. Egyre többen maszekolnak munkaidő
után és anyagilag is jobban gyarapodnak.
- Öreg vagyok én ehhez, - válaszolta apám, különben
is, a Pali magas ember és létra nélkül is
eléri a plafont, így könnyű meszelni.
Ezen nevettünk mindannyian és folytattuk az
ebédet. Délután visszautaztam a kollégiumba.
60
Az egyetemi évek alatt nyaranta NDK-ba mentünk
dolgozni. Első év végén Öcsi is velünk volt,
igy együtt mentünk. Kedvelték a német lányok a
magyar fiúkat, meg a magyarokat általában. Irigyeltek
bennünket, meg a farmerünket. Irigyeltek
minket azért is, mert volt Balatonunk, „gulásch”,
palacsinta, jöhettek hozzánk a nyugatiak. Azt
mondták, mi a legvidámabb barakk országában
élünk, olcsó nálunk minden. Ilyenkor büszkeség
töltött el bennünket és jó volt akkor ott magyarnak
lenni.
Hajógyárban dolgoztunk a szürke ruhás rabokkal
együtt, akiket fegyveresek őriztek. Mi is
csiszológéppel a rozsdát takarítottuk a nagy tengerjáró
hajók fém felületéről. Olyan nagy volt a
rozsdaköd a levegőben, hogy eldugult az orrunk.
Csináltuk rendesen, néha lazsáltunk, de elnézték
nekünk.
Az első évben ellopták az öltözőből a ruháinkat.
Volt rendőrségi eljárás. Szégyellték a gyárban
a németek, hogy így jártunk. Kifizették keletnémet
márkában a kárunkat. Később megtalálták a
lopott ingóságainkat és visszaadták azokat és a
pénzt is megtarthattuk.
61
Ezt a munkát jól megfizették, amiből mindig
vásároltam valamit az itthoniaknak. Ennek ellenére
a külföldi kimenetel nem mindig aratott osztatlan
örömöt otthon, mert kiestem a nyári munkákból,
ezért általában valami feltételt szabtak az
utazáshoz.
Egyik alkalommal, amire örökké emlékezni fogok,
azt mondták a szüleim, akkor utazhatok el,
amennyiben megkapálom az időközben vásárolt
szőlőnket. Nem volt kicsi, de önként bevállaltam.
Hajnaltól estig kapáltam a szőlőhegyen másfél
héten át, mire végeztem. Szüleim is meglepődtek,
mert hihetetlennek tűnt, talán nem is gondolták
komolyan annak elvégzését.
Sok élményt szereztem NDK-ban, megtanultam
németül is valamennyire. Eljártunk a közeli
tengerpartra napozni, fürödni. Itt ismertem meg
Elkét. Szőke, hosszú hajú, vékony lány volt. A
közeli faluban lakott a szüleivel, kerékpárral járt
be a városba tanulni. Tempósan hajtotta a kerékpárt,
ilyenkor hosszan lobogott a haja utána.
Többször engem is vitt a kerékpáron. Velem
együtt is száguldozott, néha még féltem is. Ő csak
nevetett, mindig vidám volt. Összeismerkedtünk.
Az első évben lejártunk közösen a tengerpartra.
Néha bementünk a városba fagyit enni. A beszél62
getés nehezen ment, mert akkor kezdtem a német
nyelvet gyakorolni.
Hamarosan vége lett az első kint tartózkodásunknak
és elköszöntem tőle. Év közben leveleztünk
egymással. A következő évben ismét találkoztunk,
akkor már az egyik hétvégét együtt töltöttük
a hajógyári vendégszobában.
Ez a nyár is elmúlt, leveleztünk tovább egymással.
A leveleiben mindig azt írta, szeretne velem
jönni Magyarországra. Azt akarta, hogy
együtt menjünk ki NSZK-ba, mert ott élnek rokonai,
akik tudnának fogadni minket, ők vállalkozók,
munka is lenne.
- Nagy lehetőségek vannak ott, - mondta. De
így a kinti rokonainkkal, ismerőseinkkel csak ritkán
tudunk találkozni, az is nálatok a Balatonon
történik, panaszkodott Elke.
Az NSZK-ba történő utazás nekem ijesztőnek
tűnt, nem is ismertem annyira Elkét, ezért nem
nagyon bíztattam.
A harmadik év nyarán egy másik városban
dolgoztunk a hajógyárban. Nem tudtam, hogy
alakul a kinti programunk. Úgy írtam meg
Elkének, hogy pénteken elutazok hozzájuk, de
63
már csütörtökön elengedtek bennünket. Telefonálni
nem tudtam, levél nem ért volna időben
oda, így értesítés nélkül, előbb elutaztam a falujukba.
Az édesanyja volt csak otthon, aki már ismert.
Üdvözöltük egymást, kerestem Elkét.
- Nincs itthon, - mondta szűkszavúan. Aztán
kimondta, nem jó ez a bizonytalanság közöttünk.
Akkor még nem értettem, mire gondol. Nagy
családi házban laktak és kimentünk az udvarra.
Mire körül néztem, megjött Elke, nem volt egyedül.
Zavart volt, mert volt vele egy fiú. Próbálta
bizonygatni, hogy ez nem igazi barát, meg különben
is már a harmadik éve csak hitegetem. Tudtam,
hogy vége a kapcsolatunknak. Másnap elköszöntem
tőlük és visszamentem a gyárba dolgozni.
A harmadik tanévben számítástechnikát tanultunk
az egyetemen. Nem szerettem ezt a tantárgyat,
kínlódtam vele év közben is. Aztán jött a
vizsgaidőszak, megbuktam először, megbuktam
másodszor. Reményvesztetten ültem az asztalnál
a javító vizsgára készülve. Kilátástalannak tűnt,
hogy sikeres vizsgát tegyek. Elveszettnek láttam
az eddigi egyetemi éveket. Nem az én hibám, talán
nem sikerült mégsem behoznom a régi hiá64
nyosságokat, vigasztaltam magam. Akkor sem
adhatod fel, a testvéreid büszkék rád, a szüleid
rengeteg áldozatot hoztak, hogy tanulhassál,
mondta egy belső hang és próbált erőt adni nekem.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.
- Táviratot hoztam, - mondta a postás, miközben
oda adta a levelet. Remegő kézzel bontottam
fel, mert ilyet még soha nem kaptam.
Meghalt édesapád! - olvastam anyám táviratát.
Hirtelen nem is értettem mi van leírva, reménykedtem
talán nem is nekem jött ez a levél. Sajnos
az én apámról szólt a távirat.
Nem volt olyan érzelmi kapcsolat közöttünk,
mint anyámmal, de nagyon megviselt.
Emlékem róla a téli szünetben megtett utazáson
kívül talán annyi volt, hogy egy hideg, fagyos
novemberi napon, mikor még együtt lakott a család
falun, magával vitt a falu végére lovakat legeltetni.
Volt ott egy tó, kenderáztatónak hívták.
Apám a lovakkal volt, én oda mentem a vízhez és
nézegettem a vadkacsákat. Egyszer csak megpillantottam
egy kacsatollat a víz felszínén. Tetszett,
szép színes volt, ahogy a téli napfény szépen rásütött.
Kerestem egy botot, közelebb mentem a
parthoz és hajóztattam a tollat, közben elmereng65
tem. Így álmodoztam, ma már nem tudom, mi járt
a fejemben, mikor apám meglátta, hogy ott állok a
víz szélén.
Rám szólt, - gyere el onnan!
Én ettől megijedtem és beleestem a tóba. A hideg
vizet nem is éreztem mindjárt, mert apám
hamar kirántott a vízből, de azért átázott minden
ruhám. Apám ordított egyet, csettintett az ostorral
és kiabálta, - most aztán szedd a lábad és szaladj
hazáig, mert megfagysz. Akkor már kezdett
jegesedni néhol a ruha felszíne. Én csak futottam,
ahogy a lábam bírta, aztán gond nélkül hazaértem.
Más emlékem nem maradt utána.
Tudtam, hogy beteg, mikor utoljára otthon voltam,
láttam az ágyban feküdni, nagyon sovány
volt, nem bírt már felkelni. Bementem hozzá a
szobába a visszautazásom előtt elbúcsúzni. Odaléptem
az ágyhoz, ő kinyújtotta erőtlen karját és
gyengéden magához húzott, megpuszilta a homlokomat
és csak annyit tudott halkan kimondani:
- Isten veled, édes fiam! Nem tudtam mire vélni a
dolgot, soha nem mondott ilyet.
66
A távirat után hazautaztam a temetésre. Ekkor
mondták el nekem, hogy a tanulmányaim miatt
nem akarták közölni velem, hogy apám nem
gyógyul meg többé, rákos volt.
A temetés után visszautaztam a kolIégiumba
és próbáltam felkészülni az utolsó számítástechnikai
vizsgára. Eljött a rettegett nap és valami
megmagyarázhatatlan erő felkarolt és sikerült
közepes eredménnyel átmennem. Boldog és szomorú
voltam egyszerre.
A negyedik év nyara következett. Nem mentem
dolgozni a hajógyárba, hanem otthon dolgoztam
két hónapot autószerelőként egy javító műhelyben.
Bántott Elke viselkedése. Öcsi az első év
után vett egy kézi kötőgépet, pólókat kötött rajta,
majd eladta azokat. Hiánytermék volt ez akkoriban.
A munkát jól megfizették, mert a három év
nyári szünetében megkereste egy használt személygépkocsi
árát. A negyedik év nyár elején vette
meg a gépkocsit.
- Menjünk le a Balatonra a szüleim nyaralójába,
- vetette fel Öcsi.
Nagyon örültem a lehetőségnek, mert az
Elkével való szakítást is mielőbb el akartam felej67
teni. Menjünk, - mondtam boldogan Öcsinek, hiszen
én eddig csak egyszer voltam a Balatonon.
Még általános iskolás voltam, amikor apám
vállalatával utaztunk a Balatonra vonattal az
egyik ünnepnapon, brigád kirándulás keretében.
Családos kirándulás volt, így apám munkatársának,
Laci bácsinak is ott voltak a gyerekei. Két fiú
volt, hasonló korúak, mint én. A vonaton egymás
mellett ültünk, azaz inkább álltunk, mert a gurtnival
leeresztett, nyitott ablakoknál néztük az elsuhanó
tájakat. Eszembe jutott, mikor apámmal
először ültem a vonaton, milyen nagy hatással
volt rám a vonat sebessége a lovas szekérhez viszonyítva.
Most is tetszett.
Te Gabi, - mondta Laci bácsi kisebbik gyereke,
tegyük ki a kezünket és nézzük, mennyi apró
széndarab rakódik a tenyerünkre. Aztán néha
beszélgettünk az iskoláról is. Közben megérkeztünk
Fonyódra, mert láttam ki volt írva az állomás
épületének falára a település neve. Megérkezés
után röviddel, komppal átmentünk Badacsonyba.
Délután visszajöttünk. Elmentünk lángost venni,
hosszú sorba kellett állni, mire megkaptuk a
68
forró, fokhagymás lángost. Mindannyian leültünk
a vízparton a fűbe és ettük a lángost. Nekem nagyon
ízlett, akkor ettem ilyet először. Miközben
ettünk, néztük a vízben fürdő embereket.
- Egyszer csak hallom: Gabi, Gabi, - kiabálja
valaki a nevemet. A vízből kiabáltak nekem Laci
bácsi gyerekei, gyere fürdeni, meg játszani. Már
éppen fel akartam állni, mikor rádöbbentem, nekem
nincs is fürdőruhám.
- Nem megyek, kiabáltam vissza, mert nem sokára
indul a vonat haza, mondtam, miközben kicsit
elszomorodtam.
Megláthatta ezt anyám és akkor mondta, menjünk
a bazárhoz és veszek neked valamit. Az ünnepnap
révén bábkészítő árult bábokat és cukorkát,
egy másik helyen játékok voltak kirakva, míg
kicsit távolabb céllövöldés bódénál lőttek az emberek.
Tetszett nekem ez az ünnepi forgatag, ami
a park melletti téren volt.
Na, mit szeretnél, kérdezte anyám a bazáros
előtt állva. Meglepődtem, mert még nem is tudtam
arra gondolni, mire vágyom, mikor megpillantottam
egy matchbox féle kisautót.
69
- Ezt szeretném, mutattam rá és néztem
anyámra bizonytalanul, hogy nem lesz-e drága.
- Rendben megveszem, - válaszd ki, amelyik
tetszik.
Egy piros tűzoltó autót választottam, mert volt
rajta egy létra. Boldog voltam, már nem is akartam
fürödni a Balatonban. Nemsokára elérkezett
a vonat indulása és jöttünk haza. Szép kirándulás
volt együtt a családdal.
Most újra mehetek Öcsivel a Balatonra és
eszembe jutott a szüleimmel, testvéreimmel eltöltött
kirándulás szép emléke. Tíz napra mentünk
Öcsi, gépkocsijával. Ő vezetett, mindig gyorsan
hajtott. Kicsit féltem, mert még nem volt gyakorlott
vezető, de gond nélkül megérkeztünk.
Kipakoltunk a nyaralóban. Kicsi, társas nyaraló
volt, másfél szobával. Közel a Balaton parthoz.
- Na, mi a véleményed, - kérdezte Öcsi, miközben
megnéztük a másik szobát is.
- Nagyon tetszik, szeretem az ilyen komfortos
kis lakásokat és sóhajtottam, egyet. Nagyon boldog
lennék, ha nekem is egyszer lenne ilyen kis
70
nyaralóm, mert nagyon szeretem a vizet, rák jegyű
vagyok, - feleltem.
- Apám a bányánál dolgozott, jó beosztása volt,
így kedvezményesen hozzájutott a vállalat által
épített nyaralóhoz, - mondta Öcsi. De, menjünk,
nézzük meg a vizet is, vetette fel Öcsi. Lementünk
a partra fürödni. Este elmegyünk a Lido-ba, -
mondta. Rendben, úgy sem voltam még a Balatonon
ilyen helyen, helyeseltem az ötletét.
Már kora este ott voltunk a közeli szórakozóhelyen.
Rengeteg fiatal volt a kerthelységben és
bent a teremben is. Nemzetközi kavalkád volt,
szinte bábeli hangzavar. Az éttermek is tele voltak
felnőttekkel, fiatalokkal, vidáman szórakozott
mindenki. A sok külföldi gépkocsi miatt parkoló
helyet sem lehetett találni. Bementem a terembe,
táncolni szerettem volna.
Az egyik asztalnál egy jól öltözött fiatal lány
ült, akinek ruhája elegánsabb volt a többiekénél.
Hosszabb ideje figyeltem. Tetszettek nekem a határozott
mozdulatai, ahogy beszélgetett a többi
lánnyal. Gondoltam felkérem és elindultam a zeneszám
elején feléje, de félúton visszafordultam.
Valószínűen észrevette, hogy meggondoltam magam.
A tekintetét elkaptam, némi biztatás félét
71
véltem kiolvasni, de lehet, hogy tévedtem. Viszszaültem
az asztalunkhoz, ahonnan már Öcsi táncolni
ment.
Jött a következő szám, akkori divat szerint rock
and roll. Ennél a táncnál az önbizalmam általában
helyrebillent. Most eltökélt voltam, oda mentem
hozzá felkértem.
Elmentünk a parkett közepére, bemutatkoztam,
- Kovács Gábor vagyok. Ő is mondta a nevét,
de csak a keresztnevét értettem, Ágnes. A két
szám között a zenét dicsértük, meg a jó időt. Én
közben mondtam, hogy még diák vagyok Budapesten.
Erre válaszolva közölte, hogy ő most fejezte
be a külkereskedelmi szakot a főiskolán.
Minden évben a szüleivel a Balatonon vannak a
nyaralójukban,- folytatta. Az este kölcsönös érdeklődéssel,
meg tánccal telt. Zárórakor megbeszéltük,
hogy másnap is ide jövünk. Elköszöntünk
egymástól.
Közben Öcsi is előkerült, és visszamentünk a
nyaralóba. Napközben tollaslabdával kezdtünk el
játszani az udvaron. Nem sokáig tartott, mert nekem
akkor volt a kezemben először tollasütő és
nem nagyon tudtam visszaütni a labdát úgy,
hogy szórakoztató is legyen. Öcsi türelmét vesz72
tette, az én kedvem is elment az egésztől, így hamar
befejeztük. Délután fürödtünk a vízben és
vacsoráztunk az otthonról hozott ételből. Este
megint a Lido-ba mentünk. A tekintetem már kereste
Ágit. Nem volt ott, kicsit elszomorodtam,
mert arra gondoltam, hogy ma nem jön ide.
Sétálni kezdtem az épület körül, és a parton,
még világos volt. Mint valami majális napon, úgy
áramlott az emberforgatag. Sokan voltak kelet és
nyugat Németországból, meg Csehszlovákiából
és Lengyelországból. Találkozóhely volt a külföldi
és magyar emberek számára a Balaton. Az
öröm, a boldogság árad az emberek arcáról, állapítottam
meg magamban. Elnéztem a tó irányában,
ahol még mindig sokan önfeledten játszottak
a vízben, felnőttek és gyerekek egyaránt. A tó közepén
se szeri, se száma nagy benzinmotoros csónakok
száguldoztak, hasították a vizet maguk
előtt, mögöttük hatalmas hullámokat csapva.
A türelmem kezdett fogyni, amikor a lenyugvó
nap fényében már távolról megpillantottam Ágit.
Egyedül jött, és ahogy közeledett elegáns ruhában,
volt benne valami más, a többi lánytól eltérő
különleges, akkor még megfejthetetlen,
méltóságteli testtartás. Köszöntünk egymásnak és
rögtön mondta is, hogy menjünk be, aztán később
73
kijöhetünk. Egy asztalhoz ültünk. Táncoltunk és
ismerkedtünk. Beszéltünk a tanulmányainkról,
szóba került a hobbink is.
Már jó ideje bent táncoltunk, nagyon meleg
volt a teremben, ezért kimentünk a parkba. Séta
közben találtunk a padot és leültünk. Lágy meleg
szellő fujt az arcunkba és kellemesen hűsítette a
kimelegedett testünket. Kicsit elmerengtünk a tó
fölötti fényekben, aztán visszamentünk és folytattuk
a táncot. Ági ma előbb akart haza menni, felajánlottam,
hogy elkísérem. Azt mondta, közelben
laknak, szeretne egyedül haza menni.
Búcsúzáskor megbeszéltük, hogy másnap kimegyünk
ugyanarra a strandra a délelőtt folyamán,
időpont egyeztetés nélkül. Az Öcsivel mi
már a reggeli után kifeküdtünk a parton egy plédre
és nézelődtünk, könyvet olvastunk. Én általában
krimit szerettem olvasni, mert hamar a végére
értem. Nem szerettem a vastag, véget nem érő
történeteket. Most is a kedvenc krimi írónő regényében
merültem el, mikor köszönésre figyeltem
fel:
- Szia, - hallottam egy ismerős lány hangját.
Ági volt az egy másik lánnyal. Öcsi éppen vízben
volt, így egyedül feküdtem a pléden.
74
Felálltam, és bemutatkoztam a vele lévő lánynak.
- Foglaljatok helyet, mondtam, és próbáltam
vicces lenni.
Kiterítették ők is a magukkal hozott plédet, és
elkezdtünk általánosságban beszélgetni. A vele
lévő lány helybéli volt, a közeli utcában lakott,
nem messze Ágiéktól.
Kijött a vízből Öcsi is. Megismerkedett a lányokkal.
A beszélgetés során előjött, hogy mi a
kollégiumban kártyázni is szoktunk. Pókerezünk,
meg ultizunk, mondtuk mind a ketten. Ők azt
nem ismerik felelte Ági, de kanasztázni szoktunk
otthon a családban, meg a vendégekkel.
- Rendben van, hazafutok a nyaralóba römi
kártyáért,- mondta Öcsi.
Öt percen belül hozta is a kártyát és egy labdát.
Kanasztáztunk négyesben. Ebédelni a lángos büféhez
mentünk, aztán délután mindannyian fürödtünk
a Balatonban és labdáztunk. Este megint
a Lido következett, programként. Ez így ment
már hétfőtől péntekig. Ezen az estén ültünk a
megszokott padunkon, mikor magamhoz húztam
75
gyengéden Ági vállát és a fejünk összeért. A másik
kezünkkel megfogtuk egymás kezét.
Gyönyörű augusztusi éjszaka volt, mintha talán
hulló csillag is lett volna az égen. Megöleltük
egymást. Ez még néhányszor megismétlődött az
este.
Most nem mentünk vissza táncolni, hanem sétáltunk
az utcán. Rengeteg ember volt a parton. A
holdfény megcsillant a víztükrön, nagyon hangulatos
este volt.
- Te, figyelj csak - szólalt meg Ági. Holnap lesz
a születésnapom, ünnepeljük együtt.
- Én is nagyon szeretném, - mondtam. Talán
most éreztem igazán először, hogy hevesebben
dobog a szívem, ahogy átölelhettem.
- Találkozzunk holnap reggel tíz órakor a Lido
előtt.
Megcsókoltuk egymást és elváltunk.
Mikor a nyaralóba értem, öcsi már aludt, így én
is lefeküdtem. Az aznapi estére gondoltam, és
valahogy az volt az érzésem, hogy úgy volt szép,
ahogy történt minden. Semmi mesterkélt dolog
nem volt benne, természetes volt számomra, hogy
76
ennek így kellett lennie. Elaludtam, kipihenten
ébredtem. Öcsi már felkelt, én is kiugrottam az
ágyból.
A reggeli közben mondtam neki, hogy ma az
Ági születésnapját ünnepeljük kettesben. Nem
árult el nekem sem semmit, hogy milyen programra
gondolt, - mondtam. Befejeztük a reggelit,
felöltöztem. Farmer nadrágot húztam, mert csak
azt hoztam magammal. Szerencsére volt egy szép
világoskék rövid ujjú ingem és így megfelelőnek
találtam az öltözékemet.
Elindultam, útközben egy szál, szép píros rózsát
vettem, hosszú szárral. Nem kértem, hogy
csokrot készítsenek hozzá, így szólóban természetesebbnek
tartottam. Odaértem a találkahelyhez.
Ági a járdán állt, nagyon szép testhez simuló,
zöld nadrágban és narancsszínű blúzban. A ruha
különleges, selyem anyaga rásimult a formás
alakjára és különösen vonzóvá tette kifejlett nőiességét.
Világosbarna haja elérte a vállát és ott a
hajszálak gyengéden meghajoltak.
Már közel értem hozzá, mikor felfigyeltem,
hogy egy fekete luxus - kategóriás, nyugatnémet
gyártmányú autó mellett áll. Az autó karosszériája
ezerfelé szórta a nap sugarait. Gyönyörű álló
77
lámpás autó volt. Nincs nálam fényképezőgép,
mondtam neki köszönés nélkül, hogy megörökítselek
ezzel a szép autóval.
- Nem is kell, hanem ülj bele és ezzel nyitotta is
ki a vezető ülés felőli ajtót magának. Hirtelen nem
tudtam mi ez az egész és ott álltam, amikor ő már
régen bent ült a volán mellett.
- Na, mire vársz?- vagy meggondoltad magad,
nem akarsz velem jönni és közben mosolygott
felém.
Bizonytalan léptekkel elindultam a jobb első ajtót
kinyitni, mikor még mindig tanácstalan voltam,
hogy beülhetek-e ebbe a szép autóba.
- Na, ülj le, az apámé,- mutatott körbe az autóra.
- Hogy lehet édesapádnak ilyen autója?
- Hát úgy, hogy nagykövetként dolgozik. Sokat
éltünk külföldön és ott vette.
Ekkor jutott eszembe, hogy a virág ott van a
kezemben és még nem is adtam át neki.
- Sok boldog születésnapot kívánok, - mondtam.
Megöleltük egymást.
78
- Elmegyünk Siófokra. Jó? - kérdezte.
- Nagyon örülök, úgy sem voltam még ott, - feleltem.
Egyik diáktársam ott lakik, aki sokat mesélt
a városról, mindig büszkén mondta, hogy
Siófok Európa fővárosa, és közben nevetett.
- Akkor megyünk, s elindította a motort.
Ahogy megmozdult és gyorsult az autó az
úton, teljesen a hatása alatt voltam. Hihetetlennek
tűnt számomra, hogy egy ilyen gyönyörű gépkocsival
visznek. Ági óvatosan vezetett, de látszott
rajta, hogy nem először vezeti ezt az autót.
- A születésnapomra oda adták, hogy ezzel
menjünk kirándulni - mondta vidáman.
Útközben arról mesélt, hogy az általános iskolát
nyugaton végezte, így megtanult spanyolul.
- Szép, boldog, szeretetteljes gyerekkorom volt.
Nem volt semmiben hiányom. Mikor külföldön
éltünk a nyarat mindig a Balatonon töltöttük, míg
télen vagy síelni mentünk, vagy valamelyik egzotikus
helyet kerestük fel fizikai és lelki feltöltődésként.
- Hát neked milyen gyermekkorod volt? - kérdezte
érdeklődően.
79
-Tudod, az én gyerekkorom nem volt olyan felhőtlen,
mint a tiéd. Elmondtam, hogyan maradtunk
hárman a szülőfalunkban.
Ági ezután folytatta a mesélést tovább, az eddigi
életéről. Apám diplomatának tanult. Egy idő
után nagykövet lett, ezért a mi saját bőrünkön
nem éreztük az államosítás fájdalmait. Most beszélt
először arról is, hogy ő a külkereskedelem
területén, nyugaton szeretne dolgozni.
- Mióta itthon lakunk a tanulmányaim miatt,
nehéz megszokni nekünk az itteni életformát, pedig
megvan mindenünk. A Budai hegyekben több
generációs családi ház, a balatoni nyaraló, ez az új
nyugati gépkocsi. Van némi megtakarított pénzünk
a svájci bankszámlán és ekkor rám kacsintott,
felhőtlenül felnevetve.
- És te mit szeretnél majd csinálni? - kérdezte
tőlem még mindig mosolyogva.
Váratlan volt a kérdés. Nem gondolkodtam
ezen még, - válaszoltam. Közben eszembe jutott a
középiskolás koromban a javítóműhelyben eltöltött
időszak és viccesen mondtam, főmérnök akarok
lenni. Ezen jót nevettünk.
80
- Látom, tetszik neked ez az autó, - tért át egy
másik témára Ági.
- Nagyon, régóta erre vágyom, - közöltem reménytelenül.
- Ha te ebben a kétütemű bűzű országban
akarsz dolgozni, akkor nem valószínű, hogy lesz
ilyen autód, - felelte. Itt öt évet is várnod kell,
hogy hozzájussál egy új Trabanthoz. Jól fizető
állást csak akkor kapsz, ha vannak összeköttetéseid,
az se baj, ha párttag leszel, mert azon keresztül
sok mindent könnyebben elérhetsz. Hidd el, mert
én ezt már megtapasztaltam. Itt még banánt se
lehet venni kapcsolatok nélkül. Vagy van másik
megoldás is, ha majd elveszel feleségül engem,
akkor apám keres nekünk egy jó állást, vagy nyugaton
fogunk dolgozni, - felelte nevetve.
- Ez utóbbi nem fog menni, mert nem beszélek
idegen nyelveket, mint te, - válaszoltam. Oroszt
ugyan éveken át tanultam, de egy pohár vizet
sem tudok kérni, mondtam nevetve.
- Én sem beszéltem a magyaron kívül másikat,
mikor kiköltöztünk külföldre, ahol apám nagykövetként
dolgozott, mégis megtanultam két idegen
nyelvet is.
81
- Az más, mert akkor te még gyerek lehettél.
- Abban igazad van, hogy a spanyolt úgy tanultam,
de az angol nyelvet már felnőttként tanultam
meg - válaszolta Ági.
Közben beértünk Siófokra és a forgalmat figyeltük.
Keresünk egy parkolót és kimegyünk a
hajóállomásra, majd végig megyünk a sétálóutcán
közölte szinte megfellebbezhetetlenül. Meglátod,
milyen sok ember lesz ott, - mondta.
Nehéz volt megfelelő parkolóhelyet találni.
Volt néhány üres hely, de az az Áginak nem felelt
meg. Azt hiszem most éreztem azt, hogy még bizonytalan
a vezetésben, mert a tolatást nem nagyon
tudta, így csak a nagy parkoló helyet tartotta
elfogadhatónak. Végül is a kikötő mellett talált
számára alkalmas helyet.
A többi nyugati autó között is feltűnő volt,
amivel mi jöttünk. Büszkén szálltam ki az autóból,
mintha ez mindennapi dolog lenne.
Lementünk a vízpartra és a padon ülve néztük
a hajókat, amelyek egymás után szállították az
utasokat át a túlsó partra és vissza. Hattyúk is
úszkáltak a tavon szépen egy sorban. Szép fehérek
voltak, néhány fióka is követte a nagyokat.
82
Egy pillanatra visszacsengtek Ági szavai, hogy
ebben az országban csak egyesek tudnak annyit
keresni, hogy olyan autót vegyenek, amit szeretnének.
Elmerengtem ezen, miközben Ági talán
észrevett rajtam valamit.
- Menjünk végig a sétáló utcán, - mondta Ági
bátorítóan, különben is ebédidő van, enni kellene
valamit.
- Ez jó ötlet, értettem vele egyet és zökkentem
vissza a gondolataimból.
A délutánt a strandon töltöttük, este elmentünk
vacsorázni. Kerestünk egy jobb színvonalú
éttermet és beültünk egy asztalhoz. A zenekar a
korabeli slágereket játszotta. Megrendeltük a vacsorát
és kértünk egy üveg pezsgőt, ünnepeltük
Ági születésnapját. Ági egy évvel idősebb volt. A
vacsora után táncoltunk. Az alkohol éreztette hatását,
így hamar oldódott a hangulat. A lassú
számoknál most szorosabban fogtuk át egymást.
Hamar elszaladt az idő, éjfél közeledett.
- Menjünk, - mondta Ági.
- Rendben, - válaszoltam, bár maradtam volna
még.
83
Ági csak egy pohár pezsgőt ivott, így az alkohol
már eltávozhatott a szervezetéből. Én sem
ittam három pohárnál többet, ezért maradt még
pezsgő az üvegben.
- Vigyük el magunkkal a maradékot, különben
is, én nem mertem inni a vezetés miatt.
Egyetértettem vele, bár nem tudtam hol fogja
azt meginni. Most Ági fizetett, borravalót is nagyvonalúan
adott a pincérnek.
Beültünk az autóba, és lassan kihaladtunk a
városból. Rátértünk a főútvonalra, ahol feltűnően
lassan ment, mikor egy mellékútra lekanyarodott.
Keresett egy félreeső helyet és megállt.
- Itt alszunk - mondta, és megittuk a maradék
pezsgőt, majd lehajtottuk az üléseket aludni.
Másnap arra ébredtem, hogy melegen süt a
nap a gépkocsiba, tíz óra volt. Ági is hamarosan
felébredt. Megöleltük egymást és örültünk a tegnapi
estének. Elmentünk ismét a strandra, majd
ebéd után hazajöttünk.
Még két napig találkoztunk, mert nekünk az
Öcsivel haza kellett utaznunk. Ági augusztus végéig
maradt a szüleivel. Búcsúzáskor megbeszél84
tük, hogy szeptember elején találkozunk, és megbeszéljük
a jövőbeni folytatást.
Ági nem döntötte el, mikor és hol kezdi meg a
munkát. Az apja segítségével külföldön szeretett
volna elhelyezkedni.
Vége lett a nyárnak és visszatértem a kollégiumba.
Ágival a következő hetekben rendszeresen
találkoztunk. A jó időben a városban sétáltunk, a
hétvégeken táncolni mentünk az egyetemi klubokba.
Miközben együtt voltunk, gyakran szóba
hozta, hogy milyen terveim vannak a jövőt illetően.
- Nekem van még egy évem, így nem tudom,
hogy mit akarok - válaszoltam neki.
- Rendben van, az egyetemet természetesen be
kell fejezned, de azután mit szeretnél? - kérdezte
Ági.
Az egyértelmű választ azért is sürgette, mert
tőlem tette függővé a munkavállalással kapcsolatos
döntését.
Bizonytalan voltam abban is, hogy akarom-e
folytatni vele a barátkozást. Túl nagy volt közöttünk
az életszínvonal különbség és ez zavart engem.
Vonzónak tűnt a biztos anyagi háttér, de
85
mégsem tudtam ezt helyzetet kezelni, riasztó volt
számomra az elképzelése a jövőbeni terveiről.
Külföldi munkavállalás, idegennyelv tanulás, így
egy idő után nem nagyon szorgalmaztam a találkozókat
vele. Közben jöttek a dolgozatírások is,
ezért kevesebb szabadidőm maradt.
Szeptember közepére már megszakadt a kapcsolatunk.
Az Ágival történő szakítás nem okozott
mély érzelmi válságot nálam, mert visszagondolva
az együtt töltött időkre, idegen volt tőlem
Ági életszemlélete. Hamar túltettem magam
a kapcsolatunk lezárásán és igy jártam tovább
szórakozni a többi diáktársaimmal.
A hétvégeken egy ismert budapesti zenész házaspár
zenélt a kollégium halljában. Amikor játszottak,
mindig tömve volt a táncparkett. A terem
körül az egyik oldalon a több méter magas ablak
alatt párkány volt márványlapból, arra ültünk. A
hosszú terem végén zongora állt és azon játszott a
házaspár férfi tagja, míg a felesége pedig énekelt.
A folyosó felőli oldalon közlekedtünk vagy álltuk
körbe a táncolókat. Akkoriban a rock end roll volt
a divat.
A kollégiumba legtöbbször az ápolónőnek tanuló
diákok jöttek. A főiskolájukba csak lányok
86
jártak, nálunk pedig az egyetemen szinte csak
fiúk tanultak. Ezeken a szombat estéken gondtalanul
szórakoztunk. Néha rövidebb barátságok,
máskor örökre szóló párkapcsolatok szövődtek.
Az Ágival való szakítás után az egyik szeptemberi
hétvégén a hallban sétáltam a folyosón a
fiatalok között, amikor tekintetem összeakadt egy
szőke, rövidhajú lány tekintetével. Mélyen egymás
szemébe néztünk. Tetszett a lány, éreztem,
hogy nekem meg kell őt ismernem. Alig győztem
várni, hogy a zenekar újrakezdje a zenét, nehogy
addigra elveszítsem a szemem elől. Néztem őt,
ahogy ott ült a párkány végén és egy másik lánynyal
beszélgetett. Hosszúnak tűnt a szünet, mikor
egy közepesen gyors rock end roll szám következett.
Szerettem ezt a fajta táncot, ezt tanultam középiskolás
koromban, a tánciskolában. Siettem
volna felkérni a lányt, de félénk voltam, nem
akartam az elsők között a parkettre menni. Nem
bíztam magamban, féltem is, hátha visszautasít,
de aggódtam is, nehogy valaki más kérje fel addigra,
mire én odaérek.
Láttam, hogy egyre többen táncolnak, én is elindultam
hozzá. Meghajoltam előtte és felkértem
táncolni. Rám mosolygott és mentünk a táncparkettnek
a zenekartól távolabb lévő szélére. Bemu87
tatkoztunk, de nem értettük egymás nevét, elkezdtünk
táncolni. Az első lépések akadoztak,
nem akart összhang kialakulni közöttünk.
Később összecsiszolódtunk és örömmel táncoltunk
mindig együtt. Mikor szünet lett, elmentünk
a büfébe egy üdítőitalra. Beszélgettünk, ismerkedtünk.
Elmondta, hogy ápolónőnek tanul és az
utolsó évet járja. Én pedig arról beszéltem, hogy
itt lakom a kollégiumban és szintén idén végzek.
Az este folyamán általános témákról ejtettünk
szót. Kicsit zavartak voltunk ilyenkor, de mindig
egymás szemébe néztünk.
Az este hamar eltelt. Megbeszéltük, egy hét
múlva ismét találkozunk itt, miközben tisztáztuk
egymás nevét. Anna vagyok, - mondta. Engem
Gábornak hívnak. Kezét nyújtotta, így kézfogással
köszöntünk el egymástól. Kicsit szokatlan volt
számomra, mert ilyet soha nem csináltam a lánytól
való búcsúzáskor.
Nagyon vártam a következő szombatot. Igyekeztem
elegánsan felöltözni és korán lementem a
hallba. Még kevesen voltak, sétáltam a folyosón,
aztán leültem. Megint felálltam és sétáltam a bejárati
ajtót figyeltem. Már egyre többen voltak,
88
kezdtem ideges lenni. Meg voltam győződve róla,
hogy jönni fog, már nagyon vártam.
Egyszer csak belépett az ajtón a diáktársaival
együtt. Én ott álltam tőle pár méterre és bólintottam
a fejemmel köszönésképpen. Ekkor ő felém
lépett, s én siettem hozzá. Megint kezet fogtunk,
aztán elkísértem a ruhatárhoz, lesegítettem róla a
kabátját. Ott állt előttem egy lenge szoknyában és
hozzávaló blúzban. Közepesen lapos sarkú cipőben
volt, egy magasak lehettünk, mert a szemünk
vízszintesen találkozott.
Elindultunk a táncparkett felé, gyengéden belém
karolt, úgy mentünk. A zenekar már játszott,
így mi is táncoltunk. Éppen egy lassú tánc ment.
Szolidan egymáshoz simultunk és úgy táncoltunk,
közben beszélgetni is lehetett, mert most
érteni tudtuk egymás szavát. Elmeséltük az elmúlt
hetet, ami velünk történt.
Szünet következett, és közben a keze a kezemben
maradt, nem húzta vissza. Kézen fogva mentünk
a büfébe. Anna narancs italt kért, én rumoskolát
ittam. Közben egyre több témáról meséltünk
egymásnak. Szóba került hol laknak a szüleink.
Mind a ketten vidéki városból jöttünk. Anna egy
alföldi mezővárosból érkezett.
89
- Nagyon jó Budapesten élni, - mondta. Itt is
szeretnék maradni. Szeretek kórházban dolgozni,
segíteni a betegeknek. Szívesen segítem őket felülni
az ágyukban, mikor gyakorlaton vagyunk.
Azt hiszem, van érzékem hozzá, mert mindig
mondják a diáktársaim, hogy te milyen könnyen
tudod csinálni. Ők panaszkodnak, hogy nekik
nehéz az ültetés. Én bírom, és mutatott a felső
karjára, és nevetett.
A fehér fogán megcsillant a lámpafény. Szép
volt a mosolya. Anna nem volt vékony, mint az
eddigi barátnőim. Ő teltebb volt, nőiesen karcsú.
Közben megint táncoltunk és beszélgettünk. Hamar
eltelt az este. Búcsúzáskor megbeszéltük,
hogy hét közben is találkozunk, moziba megyünk.
Puszit adtunk egymásnak és elköszöntünk,
mert a többiekkel ment haza.
Eljött a következő találkozó. Én a megbeszélt
mozi előtt álltam és vártam. Néhány perc után
megláttam, ahogy lelépett a villamosról és mosolyogva
jött felém. Puszival üdvözöltük egymást,
aztán bementünk jegyet venni. Anna akarta megvenni
a jegyet, úgy tartotta természetesnek, hogy
most ő fizet. Nagyon őszintén gondolta, láttam a
szemében, s így engedtem, hogy ő kérjen jegyet.
A nézőtér közepére kérte a jegyeket.
90
Még várni kellett, megittunk a büfében egy
üdítőt és meséltünk egymásnak. Közben beülhettünk
a moziterembe. Egymás kezét fogva vártuk
az előadást. Egy romantikus történetet láttunk.
Anna választotta ki a filmet, amit ő szeretett volna
megnézni. Nekem is tetszett.
A film végén beültünk egy közeli cukrászdába.
Anna kalória szegény süteményt, én krémest kértem.
Miközben kihozták a süteményeket Anna
megemlítette, hogy az édesanyja is nagyon szereti
a krémest. Ünnepekkor mindig szokott készíteni
és ő szívesen segít neki ilyenkor.
Későre járt most én fizettem és sétáltunk még
egy kicsit. Hűvösödött már a levegő, benne voltunk
az őszben. Kezdek fázni, menjünk - mondta.
Most kísértem őt először haza.
Hétvégén megint a kollégiumban találkoztunk.
Táncoltunk, folytattuk az ismerkedést. Ha megszomjaztunk,
mentünk a büfébe inni. A mai este
különösen sokan voltunk a teremben. Nem nagyon
fértünk el egymás mellett, igyekeztem Annának
biztosítani a helyet a haladáshoz, közben
véletlenül meglökték a kezemet, s így a rumoskolát
az ingemre löttyintettem. Csúnya volt.
91
- Meg fog látszani, ha azonnal nem teszed vízbe
- mondta Anna.
- Igazad van, - lecserélem az inget.
- Nem jössz fel velem? - kérleltem őt. Rám nézett
szép kerek zöldesbarna szemével, majd felkínálta
a segítségét. Lifttel mentünk felfelé, amiben
csak ketten voltunk. Közel léptem hozzá és magamhoz
húztam, gyengéden megcsókoltam. Nem
ellenkezett.
Kinyitottam a szobám ajtaját és magam elé engedtem.
Öcsi nem volt fent, ő is lent lehetett a
hallban. Anna körbenézett, látta, hogy rend van,
ami tetszett neki. Meglátta a falon az autós posztereket.
- Tetszik? - kérdeztem.
- Igen, de nekem mindegyik egyforma, és nevetett.
Szerettem nézni a nevetését.
- Na, vesd le az ingedet - mondta határozottan.
Az ing alatt nem volt alsó ing, így láttam, hogy
megnézte a csupasz felső testemet. Nem voltam
soha kifejlett izomzatú, de akkor ráadásul sovány
is voltam, ezért nem tudtam milyen hatással vol92
tam rá. Kinyitottam a szekrényem ajtaját, és akkor
Anna mellém lépett. Miközben benyúlt kivenni
egy inget, a keze és az egyik melle gyengéden
nekiért a fedetlen oldalamnak.
- Ezt vedd fel, közölte határozottan.
Felvettem az inget, s közben megint megcsókoltam.
Ekkor már viszonozta. Rövid ideig még
maradtunk, pár dolgot megmutattam a szobában,
aztán lementünk táncolni. Igy mentek a hetek
egymás után, amikor elérkeztünk a decemberhez.
- Menjünk színházba, kérte az egyik alkalommal.
Kinéztem egy szép darabot.
Tetszett nekem a talpraesettsége, s hogy közös
programokat talál ki. Látszott rajta, hogy örömmel
csinálja, én pedig kifejezetten utáltam ilyesmivel
foglalkozni. Jól kiegészítjük egymást, -
mondtam is neki egyik alkalommal. Egyetértett a
megjegyzésemmel, s ahogy szokott, most is őszintén
nevetett.
A megbeszélt napon ott álltam öltönyben és téli
kabátban a színház előtt. Röviddel ezután jött ő
is. Háromnegyedes őszi kabát volt rajta, amely
eltakarta az alatta lévő ruháját. Megpusziltuk
egymást és bementünk az előtérbe, a ruhatárhoz.
93
Lesegítettem a kabátot róla és ott állt előttem egy
szép sötétkék kosztümben. Nagyon szépen állt
rajta. Büszke voltam rá, nagyon tetszel, mondtam.
Láttam rajta, jól esett neki, ahogy megdicsértem.
Magas sarkú cipőben volt, így egy kicsit magasabbnak
éreztem nálam, de nem volt feltűnő,
ahogy a falon lévő tükörből közben titokban leellenőriztem.
- Vesd már te is le a kabátodat! - mondta Anna,
hadd lássalak, és szolidan mosolygott rám.
Levetettem a kabátomat, alatta sötétszürke öltönyt
viseltem.
- Ó, milyen elegáns vagy, - állapította meg ragyogóan
csillogó szemekkel.
Ezután, szokása szerint, belém karolt és beültünk
a nézőtérre, mivel a jegyeket Anna már hét
közben megvette. Jó volt a vígjáték, sokat nevettünk
az egyes jeleneteken. Azt hiszem mind a ketten
boldogok voltunk.
Szünet következett, kimentünk az előtérbe. Sokan
voltak, így sorba kellett állni a büfénél. Ásványvizet
fogyasztottunk. Nagy hatással volt
ránk az előtér elegáns kialakítása. Még egyikünk
sem volt ott korábban.
94
Az előadás végén megint cukrászdába mentünk.
Ő gesztenyepürét kért, én zserbó szeletet
hozattam. Közeledett a karácsony, igy arról beszélgettünk.
Eldöntöttük, hogy mindketten haza
utazunk a családunkhoz. Megbeszéltük azt is,
hogy a szilvesztert a kollégium halljában ünnepeljük.
Elérkezett szilveszter napja. Öcsi nem jött viszsza
karácsony után, hanem otthon maradt a középiskolás
barátaival. Közölte, hogy csak január
harmadikán jön vissza, így előre is boldog újévet
kívántunk egymásnak.
Szilveszter napján a szobámat feldíszítettem, és
vártam a találkozást Annával. Mikor megérkezett,
lementem a hallba eléje, felmentünk és lesegítettem
a szövetkabátját. Ott állt előttem most egy
sötét, feszesebb nadrágban és egy zöld színű
blúzban. A blúz szorosan rásimult a testére, nagyon
izgató volt. Megdicsértem, hogy milyen csinos
ebben a blúzban, amire harsányan felnevetett
és átölelt. Először tett ilyet. Megcsókoltam.
Kis idő múlva lementünk a hallba. Akkor már
játszott a zenekar és önfeledten táncoltunk. Szünetben
mindig feljöttünk a szobámba és ott ölelgettük
egymást. Hoztunk magukkal italt és né95
hány szendvicset is. Éjfélkor elővettem a korábban
általam vásárolt pezsgőt. Kibontottam, majd
töltöttem mindkettőnknek.
Boldog Újévet! - mondtuk szinte egyszerre, és
koccintottunk, ittunk pár kortyot, majd hosszasan
megcsókoltuk egymást. Azon az éjszakán Anna
ott aludt. Az egyszemélyes ágyon szorosan öszszeölelkeztünk,
hogy elférjünk. Újév napján vidáman
ébredtünk.
Elmentünk a Duna partra sétálni. Déltájban járt
az idő, szépen sütött a januári nap, de hideg volt a
levegő. A Duna még nem fagyott be, de már helyenként
jégtáblák úsztak el előttünk, így hajók is
ritkábban közlekedtek. Gyönyörködtünk a jégtáblákban,
és a hajókban, ahogy egymás után tűntek
el a szemünk elől délnek úszva a távolban. Talán
Anna gondolatai is a távolban lehettek, mert nem
szólt semmit, csak nézett maga elé, s mosolygott.
Boldognak látszott, ahogy néztem oldalról az arcára.
- Megéheztem, - mondtam egy kis idő múlva
neki. Felém fordult, adott egy puszit és belém
karolt.
- Akkor hajrá, gyerünk - mondta felszabadultan,
szinte bele kiáltva a világba.
96
Egy közeli étterembe ültünk be az ablak elé egy
kétszemélyes asztalhoz. Akkor döbbentünk rá,
hogy még eddig nem voltunk együtt étteremben.
Hamarosan jött a pincér és most szénsavas ásványvizet
kértünk mind a ketten. Ezután megszólalt
Anna.
- Nálunk újévkor lencsét szoktunk enni, hogy
gazdagok legyünk, - mondta, s nevetve rám nézett.
- Az ránk férne - mondtam, viccelődve.
Beszéltünk már egymásnak idáig is a családunkról.
Tudtam, hogy az édesanyja irodában
dolgozik, míg az édesapja művezető egy termelő
vállalatnál. Volt egy húga, aki még középiskolába
járt. Háromszobás panellakásban laktak négyen.
A szülei az egyik szobában, míg a gyerekek külön
egy-egy szobában aludtak.
Elmeséltem én is már neki, hogy édesanyám a
beteg nagymamámmal lakik egy családi házban.
Közben jött a pincér. Lencseleves nem volt, így
sült húst ettünk rizzsel és savanyúsággal. Süteményt
most nem akart egyikünk sem enni. Az
ebéd közben megbeszéltük, hogy ahogy az időjárás
enyhébb lesz, elmegyünk kirándulni a Budai
hegyekbe.
97
A január hideg maradt, leesett a hó is. Befagyott
a Duna, ezért továbbra is beltéri programokat
terveztünk. Igy teltek a napok egymás után,
közben lassan kezdtünk a télből kifelé haladni.
Egyre többször sütött már melegen a nap, mikor
közösen úgy döntöttünk, itt az ideje a kirándulásoknak.
Egy február végi szombat délelőtt elindultunk
a János hegyre kirándulni. A nap a déli órákban
már melegen sütött, így a gyaloglás közben megpihentünk
egy padon. Sokan voltak kint a természetben
a téli napok után, jól esett mindenkinek a
séta. Beszélgettünk mindenféléről, a közelgő államvizsgákról.
Egyszer csak egy fiatal pár babakocsit
tolt el előttünk. Anna elhallgatott és mindketten
néztük őket, ahogy elhaladnak előttünk,
közben bele láttunk a babakocsiba, ahol rózsaszínű
sapkában egy piros arcú kisgyermek aludt
békésen.
- Mi a terved velem? - kérdezte Anna, teljesen
váratlanul.
- Hogy érted? - kérdeztem vissza.
- Ne mond, hogy nem érted, mire gondolok?
Nézett rám kissé mérges tekintettel.
98
Sosem láttam még ilyennek.
- Hát járunk, és majd az élet megoldja, - mondtam
kicsit mellébeszélve.
- Na, ez nem válasz! Szeretsz te engem egyáltalán?
Tette fel a kérdést, amire sokszor megadtam a
választ, de most ez a kérdés másként hangzott,
mint eddig.
- Hát persze! - mondtam.
-Tudod, hogy nem erre gondolok - válaszolta.
Tudtam, természetesen az elején is, csak kerestem
a megoldást. Én szerettem Annát, viszont
nem szerettem Budapesten lakni. Ő viszont nagyon
szerette a várost. Mindig mondta, egyszer
majd új idők jönnek és akkor a nagy városokban
neked is szebb jövőd lesz, s mintha jós lett volna,
a kezével egy üveggömböt formált ekkor. Ezzel
látszólag lezárta akkor a témát.
Ezután sétáltunk még egy kicsit, aztán felszálltunk
egy buszra és lementünk a városba. Anna
fáradtnak látszott, így hazakísértem. Puszival búcsúztunk,
de most Anna tekintete szomorúnak
tűnt, amilyennek még sosem láttam. Megbeszél99
tük, hogy a hétvégét nálam tölti, mert ismét egyedül
leszek a szobában.
Egyébként is a születésnapod lesz szombaton –
mondta, és azt meg kell ünnepelnünk. - Így igaz,
jutott nekem is eszembe.
Eljött a szombat délután. Már nem szoktam lejárni
a bejárat elé, hanem a személyi igazolvány
leadásával jött fel mindig gyalog a szobámba.
Kopogott és egyben nyitotta is már az ajtót. Boldog
Születésnapot! - mondta harsányan és megcsókolt.
Aztán a kezembe nyomott egy üveg vörösbort.
Tudta melyik borfajtát szeretem, azt hozta nekem.
Megbontottam a bort és ittuk a vizespohárból,
amibe töltöttem. Anna inkább csak kortyolgatott
én viszont most megittam a félig töltött pohár
tartalmát. Elidőztünk fent a szobában.
Közben megéheztünk, így elmentünk a közeli
étterembe vacsorázni. Mikor leültünk az asztalhoz,
rendeltünk. Én most sört kértem, Anna egy
koktélt ivott. Meglepődtem, valószínű látta rajtam,
így mindjárt meg is jegyezte: - ünneplünk,
nem?
100
Vacsora után kis kerülővel visszamentünk a
szobába. Késő este feküdtünk le és aludtunk el.
Másnap az egyetemi menzán ettünk egy keveset,
majd délután hazakísértem Annát.
Hét közben nem értünk rá, mert dolgozatokat
kellett írnunk, ezért szombat délutánra beszéltünk
meg a találkozót a Hősök terére. Az állatkertbe
készültünk. Miközben sétáltunk a parkban,
már megjelentek az első tavaszi rügyek a fákon,
virágzott a barka.
- Üljünk le, - mondta Anna.
- Gábor, szeretnélek húsvétra meghívni hozzánk
- mondta felém fordulva.
- De hát most, amikor annyi feladat van, itt a
diplomamunka is, - próbáltam menekülni a válasz
elől.
- Tudom, folytatta, nekem is megvannak ezek a
teendőim, különben is az ünnepeken otthon szoktunk
lenni mind a ketten. Igen ez, így van - mondtam.
Nos, én már bejelentettem édesanyámnak és
nagyon szeretnének megismerni, - kérlelt tovább.
- Hírtelen jött ez az egész, kerestem a kibúvókat
az igazi válasz előtt. Tudod, hogy nem szeretek
itt lakni - mondtam.
101
- Tudom, de majd megszokod, itt vagyok én és
ketten együtt szép lesz minden. Mérnök leszel
hamarosan, az autó a mindened. Itt a jövőd, nem
a világ végén, ahol a szüleink laknak, - mondta
továbbra is higgadtan.
Úgy láttam, hogy a szeméből most már a kétségbeesés
tükröződött.
- Hol fogunk lakni? – kérdeztem. Albérletben?
Mikor nálunk ott a családiház.
- Ugyan, hát mások is így kezdik, ez a természetes.
- Rendben van - mondtam. Átgondolom az
egészet és legközelebb megbeszéljük.
Annának már nem volt kedve az állatkertbe
menni. Tudod a telefonszámomat, hívjál, ha döntöttél.
Most én hazamegyek, de ne kísérj el -
mondta befejezésül. Köszönt, s puszi nélkül elment.
Néztem a távolodó lépteit, fájt, ahogy elment,
de úgy éreztem, nem tudok még dönteni. Azt
gondoltam, hogy a következő hétvégén újra megbeszéljük
az egészet, mert megint sok feladat volt
arra a hétre. Csütörtök este gondoltam a szombati
napra időpontot egyeztetni. Ezen a napon jöttem
102
haza délután az egyetemről, amikor a portás egy
levelet tartott felém. Csak a nevem volt rajta, feladó,
meg bélyeg hiányzott róla. Nem tudtam ki
írhatta, ezért gyorsan felbontottam.
Anna írt három oldalt. Az oldalakon a betűk
sok helyen elmosódtak, mintha a könnyei potyogtak
volna írás közben a papírra. Odamentem a
táncparkett végéhez, leültem arra a helyre, ahonnan
először felkértem őt táncolni. Olvastam a sorait,
amelyben leírta, hogy ha három napig tudtam
várni a döntéssel, akkor ő kilép az életemből.
A levelében leírta, hogy látja, nem tudom eldönteni,
hogy őt akarom-e, vagy Budapesten nem
akarok élni. Peregtek előttem a sorok:
„Azt gondoltam, több vagyok annál, mint hogy
ez a kérdés egyáltalán felmerülhet köztünk. Régóta
érzem, hogy nem tudod a választ, de reménykedtem
az utolsó pillanatig, hogy ráébredsz arra,
hogy mi összetartozunk. Közösen mindent meg
tudunk oldani, de ahhoz szilárdan kell építeni a
másikra. Hiába mondod, hogy szeretsz, ez nem
elég. Ennél több kell, olyan társ kell egy életen át,
akire mindig feltétel nélkül számíthatunk mindketten.
Ezt a szilárd támaszt én nem érzem benned.
Megfontoltam döntésemet, én is szeretlek
103
Téged, de külön útra megyek. Ég áldjon, ne keress
többé. „
Ott ültem a párkányon, belül sírt mindenem.
Elolvastam még egyszer a levelet, aztán felmentem
a szobámba és ott ültem némán, egyedül. Fájt
a levél minden sora. Holnap felhívom, vigasztaltam
magam. Reménykedtem, hogy megbeszélhetjük
még a helyzetet, bár ismertem őt, tudtam,
hogy határozott volt mindig. Szerettem ezt is
benne, mintha ő lett volna nekem a támaszom.
Készülni kellett a másnapi dolgozatírásra, de
nem tudtam odafigyelni, mit olvasok. Gondoltam
korábban lefekszem, és holnap reggel kipihenten
megtanulom az anyagot. Nem tudtam elaludni.
Öcsi is közben hazaérkezett, kérdezte mi van velem,
hogy ilyen korán lefeküdtem. Nem vagyok
jól – válaszoltam.
Egy idő után Öcsi is lefeküdt, eloltotta a villanyt,
ő hamar elaludt. Én csak forgolódtam álmatlanul
az ágyban. Hajnalra aludtam el és reggel
ébresztett Öcsi, hogy mennünk kell dolgozatot
írni, mert elkésünk az egyetemről. Sietve felöltöztem
és futottam az egyetemre.
A dolgozatírás után kerestem egy telefonfülkét
és hívtam Annát. A kollégium folyosóján volt a
104
közös telefon, amelyet mindig az vett fel, aki a
közelben volt. Rövid csengetés után egy ismeretlen
lány szólt a kagylóba. Annát kértem.
Mindjárt szólok neki - mondta. Hosszúnak tűnt
a várakozási idő, mikor az előbbi lány megszólalt
a telefon túloldalán. A szobatársa azt mondta,
hogy Anna váratlanul hazautazott.
Nem nagyon volt hihető, mert nem mondta,
hogy haza akar a héten menni, de azért visszakérdeztem
a telefonba, - mikor jön vissza? Nem
tudja a szobatársa, valami családi ügyet mondott.
Ezt követően próbáltam még néhányszor őt telefonon
elérni, nem sikerült beszélnem vele. Tudomásul
kellett vennem, hogy lezárta a kapcsolatunkat.
Sokáig nem tudtam felejteni a szakítást. Aztán
jöttek az államvizsgák, igy ez elterelte a gondolatomat
Annáról. Nem jártam már szórakozni sem,
csak az évvégi vizsgákra összpontosítottam, amelyek
sikeresek lettek.
Következett az államvizsga. Készültem lelkiismeretesen,
amikor másfél héttel az államvizsga
előtt vakbélgyulladásom lett. Azonnal megműtöttek.
Írtam egy levelet haza, hogy beteg vagyok. A
105
harmadik napon a folyosóra akartam kimenni,
mikor ott állt az ajtóban anyám. Megdöbbentem,
mert egy városszéli kórházban voltam, azóta sem
tudtam meg, hogy jutott ő oda, aki talán addig
nem is volt Budapesten.
Aztán ő hazament. Én meg pár nap után kikerültem
a kórházból és még lábadozva letettem az
államvizsgát.
Első utam a postára vezetett és feladtam egy
táviratot haza, két szóval:
Gépészmérnök vagyok!
106
107
MÁSODIK FEJEZET
Haladás a rögös úton
Mikor kijöttem a postáról egy nagy megkönynyebbülést
éreztem. Boldog voltam, mert sikerült,
amit el akartam érni. Talán egyszer főmérnök is
lehetek, futott át az agyamon. Mégis, miközben
gyalogoltam Budapest utcáin a kollégium felé és
néha rápillantottam egy-egy kirakatra, most valahogy
nem kötött le az ott sorakozó egyre több
nyugati termék, amiért irigyeltek bennünket a
német lányok is. Nem értettem, mi történt velem.
Felhőtlenül örülnöm kellene, ehelyett elkalandoztak
a gondolataim.
Nem tudtam megosztani az örömömet senkivel,
nem ölelnek át. Ekkor hirtelen Anna jutott
eszembe és azonnal könny szökött a szemembe.
Sajnáltam, hogy megszakadt a kapcsolatunk. Bár
csak itt lenne most, lehet, hogy elmennék hozzájuk
is. Legalább próbáltam volna meg, talán hamar
feladtam. Ezen merengtem, most már reménytelenül,
sok idő eltelt már az óta. Talán barátja
is van már, töprengtem magamban, mikor a
kollégiumba értem.
108
A portás már ismert, és messziről mutatta a
csomagomat, amit kaptam. Jürgen küldte NSZKból.
Jürgent a második év májusában, ismertem
meg. A belvárosban vártam a buszt, amikor odajött
hozzám egy fiatal férfi, meg egy nő:
- „Sprechen Sie Deutsch”, - kérdezte.
- Natürlich,- válaszoltam kicsit talán nagyképűen.
Keresték a Bazilikát és útbaigazítást kértek.
Magyaráztam nekik, hogy lehet oda eljutni,
ahogy tudtam, de nem nagyon jutottunk előrébb.
- Itt áll az autó menjünk azzal, ha van időm, -
kérték tőlem.
- Szívesen, - válaszoltam, mert gondoltam addig
is gyakorlom a német nyelvet.
Vizsgaidőszak még nem kezdődött el, a kötelező
írásbeli dolgozatokon túl voltam, így szabadidőm
is volt akkor. Beültem az autójukba és elmentünk
a Bazilikához. Sétáltunk még a környező
utcákban. A végén mikor búcsúztam tőlük, kérték,
ha ráérek, jöjjek el holnap is velük, mert nagyon
meg vannak elégedve a rögtönzött idegenvezetésemmel
és nevettünk egyet. Örömmel jövök
holnap is, mondtam.
109
Másnap felmentünk a várba, megnéztük a nevezetességeket.
Vacsorázni, meg a Mátyás pincébe
hívtak meg. Itt sem voltam ezelőtt, gondoltam.
A harmadik napon elkérték a címemet, megadták
a sajátjukat. Elköszöntünk egymástól.
Már majdnem elfelejtettem őket, mikor az
egyik nap egy vastag levélküldemény várt a kollégiumban.
Az Autó und Sport magazin legújabb
számát küldte el Jürgen, és írt pár sort nekem is,
amelyben megköszönte az „idegenvezetést”.
A diáktársaim között hamar híre ment az újságnak
és egymás után jöttek azt elkérni. Vastag
színes magazin volt mindig az új autó modelleket
mutatták be. A középen két oldalas poszter volt
és azt raktuk ki a falra, kinek melyik márka volt a
kedvence. Audi, BMW, Mercedes, és a többi. Csak
álmodoztunk ezekről az autókról.
Mikor az első magazint megkaptam, azonnal
válaszoltam Jürgennek. Ebben megköszöntem a
küldeményt és megírtam neki, hogy nagyon szívesen
tettem, nekem is élmény volt. Valószínű
értékelte a válaszomat, mert attól kezdve mindig
elküldte az esedékes újságot.
Az egyik alkalommal, karácsonyra kék színű
Levis farmert is küldött nekem, amely ráadásul
110
igazítás nélkül is a méretem volt. Boldogan viseltem
éveken át ezt a nadrágot. Már az ötödik évben
jártunk, tudta, hogy befejezem az egyetemet,
ezért meghívott hozzájuk, hogy látogassam meg
őket. Válaszként megköszöntem a meghívást és
megírtam, hogy nem tudom, miként alakul a
munkahelyi elhelyezkedésem, így határozott választ
akkor még nem adtam.
Ezek az emlékek futottak át az agyamon, miközben
a portás átadta az újságot. Én felvittem
magammal azt a szobámba. S gondoltam, amíg
várom a többi diáktársamat, addig átlapozom a
magazint. Most is csodálattal néztem a szép autókat,
a vonzódás ezekért egyre erősebb lett bennem.
Már elmúlt dél, mire kinéztem az ablakon,
hogy megnézzem jönnek-e a többiek.
A kollégium előtt vezetett az út a Petőfi híd felé
és néztem a közúti forgalmat. Villamos ment
középen mindkét irányban, jobbról-balról pedig a
többi jármű. Egyszer csak bevillant az agyamba,
Trabant, Wartburg, Skoda, aztán Zsiguli és majd
ismét a többi szocialista országok autói, nagy ritkán
Fiat 850-es autó, esetleg más márka. Ekkor
beugrottak az agyamba Ági szavai:
111
„Nem valószínű, hogy esélyed lesz olyan autót
vásárolnod, jó állás, esetleg külföldi munka nélkül,
amit szeretnél”.
Ekkor elhatároztam, elmegyek NSZK-ba Jürgenékhez
és majd eldöntöm hogyan tovább.
Eljött a diploma átadási ünnepély, amelyet a
közlekedési miniszterhelyettes adott át nekünk. A
nagy eseményt egy közeli étteremben ebéddel
ünnepeltük meg. Ott volt anyám, a testvéreim a
házastársukkal, meg egy Budapesten élő közeli
rokonunk, akihez az elmúlt öt év alatt rendszeresen
ellátogattam.
Az egyetem befejezése után hazautaztam és levelet
írtam Jürgennek, hogy szeretnék elmenni
hozzájuk. Hamarosan megkaptam a választ, a
nekik megfelelő időpont megjelölésével.
Ekkor említettem meg anyámnak, hogy elmegyek
NSZK-ba egy ismerősömhöz, meghívtak.
Azt mondta anyám, hogy megszerezted a diplomát,
megérdemled a kikapcsolódást. Nem mondtam
azt, hogy esetleg ott maradok, és nem jövök
haza. Ezzel befejeztük ezt a témát.
112
Miközben intéztem a kiutazással kapcsolatos
teendőket, kiderült, hogy egy ismerősöm is megy
NSZK-ba gépkocsival két hétre. Megbeszéltük,
hogy fizetem az üzemanyag egy részét és együtt
utazunk.
Eljött az utazásunk ideje és jött értem Mátyás,
így hívták ezt az ismerőst, egy piros Zsiguli kombi
autóval. Este tíz órakor indultunk, hogy még
reggel az osztrák-német határhoz érjünk. Nekem
volt fontos a korai indulás, mert én távolabbra
mentem, mint ő.
Bepakoltam és elbúcsúztam anyámtól, aki csak
annyit mondott, ugye hazajössz? Nem mertem a
szemébe nézni, csak a fejemmel bólintottam, hogy
igen. Nem tudom látta-e ezt akkor a sötétben.
Elindultunk és a távolodó gépkocsiból hosszan
integettem. Reménykedtem, talán látja a sötétben,
de ő csak ott állt egy helyben és nézett maga elé.
Soha nem volt ilyen szomorú elválás közöttünk.
Mátyás rutinosan vezetett. Nálam 5-6 évvel
idősebb volt és építésztechnikusként dolgozott
egy vállalatnál. Útközben eleinte jobbára csak ő
beszélt, én inkább hallgattam. Sokszor talán nem
is figyeltem arra, amit mondott, mert a mostani
búcsúzás nagyon megviselt. Számtalanszor elbú113
csúztunk anyámmal egymástól az elmúlt évek
alatt, már rutinszerű is volt talán az utóbbi években.
Csak most döbbentem rá, hogy ez más volt,
mint az eddigi.
Mátyás életéből annyi maradt meg bennem,
miközben mesélt, hogy szülei az építőipari vállalatnál
dolgoztak és ők mindig a városban éltek.
Az államosítás nem érintette őket. Családi házban
laktak a szüleivel, meg a húgával. A nagyszülei
egy tanácsi lakásban laktak, ők is munkások voltak.
Már kiértünk a megyéből, mikor Mátyás megérzett
valamit a hallgatásomból és megkérdezte,
nincs- e valami baj?
Ekkor felocsúdtam és válaszoltam, hogy rendben
van minden és ezt követően már én is többet
beszéltem. Hosszú út állt előttünk. Én Frankfurtba
akartam eljutni, míg Mátyás Münchenbe ment.
Úgy gondoltam, hogy elvisz engem odáig és én
onnan autós stoppal fogok tovább menni.
Egyetemi évek alatt sokat stoppoltam. Nem
csak a pénz miatt tettem, szerettem mindig a gépkocsivezetőkkel
útközben beszélgetni, mert azok
általában egyedül voltak, mikor felvettek. Sok
érdekes emberrel találkoztam így. Akkoriban szí114
vesen vettek fel a gépkocsiba fiatalokat utasként.
A közbiztonság is megnyugtató volt.
A térképről összeadtam a mostani távolságot,
soknak tűnt, de mégis biztos voltam abban, hogy
ennek nincs kockázata. Azt nem zártam ki, hogy a
sötétedés előtt nem érek oda, gondoltam legfeljebb
a szabadban alszom, és másnap hajnaltól
folytatom a stoppolást, mint ahogy már korábban
egy alkalommal előfordult velem.
Mátyás közben vezetett és haladtunk előre
szépen. Útközben az eddigi életem fontosabb állomásairól
meséltem neki. Ő keveset beszélt a
munkájáról, egyébként is elég szűkszavúnak ismertem.
Azt gondolom, hogy nem voltunk bizalmatlanok
egymással, mégis úgy éreztem, hogy
nem akar magáról, az életéről beszélni. Talán lehet,
hogy nehezen fogadta el az egyetemi végzettségemet.
- Kihez mész te egyáltalán? – kérdezte hirtelen.
- Három évvel ezelőtt összeismerkedtem egy
egyetemi tanárral, - mondtam, aki Budapesten
kirándult a feleségével és őket látogatom meg.
Többet nem beszéltem erről.
115
Néha megálltunk egy rövid időre pihenni, egy
szendvicset enni, közben a Mátyás megnézte az
olajszintet a motorban, illetve a hűtővizet. Nincs
különösebb gond az autóval, amely most múlt
tizenegy éves, de hosszabb út közben ezeket az
ellenőrzéseket elvégzem. Jobb az esetleges nagyobb
bajt megelőzni, - mondta.
Folytattuk az utunkat tovább. Alig múlt hajnali
három óra, a magyar – osztrák határhoz értünk.
Félórát sem kellett várnunk, amikor a poggyász
és a személy ellenőrzések megkezdődtek. Bepecsételtek
az útlevelünkbe, megnézték a csomagtartót
és mehettünk tovább.
- Ez gyorsan megvolt, mondtam Mátyás felé
fordulva.
- Ilyenkor általában gyorsan zajlik minden, befelé
kell sokat várni, sokszor öt óránál is többet. A
csomagokat is megnézik, mondta olyan hangsúlylyal,
mint akinek gyakorlata van már ebben.
- Én most utazok először gépkocsival nyugatra,
így nem tudom, miként zajlik ez, - feleltem neki.
Bólintott és beértünk Ausztriába.
Ahogy a gépkocsi kerekei az osztrák útra gördültek
az addigi autózörejek elnémultak. A
116
határmenti házak és a kertek szépen gondozottak
voltak. Azonnal szembetűnő nagy különbség volt
a két ország között. Mondtam is Mátyásnak, azért
itt más világ van, aki mosolyogva egyetértően
bólintott a fejével. Nemsokára elértük az autópályát
és Mátyás rátaposott a gázpedálra, de ekkor
sem ment százhúsz kilométernél gyorsabban. Egy
autópálya pihenőnél ismét megálltunk pihenni.
Mátyás üdítőt vett, hozott nekem is egyet.
Haladtunk tovább a német határ felé és gyönyörködtem
a körülöttünk lévő magas hegyekben.
Nagy élmény volt ez nekem. Közeledett a
dél, amikor az osztrák-német határhoz érkeztünk.
Ez a határellenőrzés még gyorsabban lezajlott,
mint az eddigi.
Már németországi területen haladtunk, amikor
megszólaltam egy hosszabb hallgatás után.
- Figyelj Mátyás, lehet, hogy én nem jövök viszsza.
- Disszidálni akarsz? - kérdezte.
- Nem tudom, de előfordulhat - feleltem. Ezért
a hazafelé a találkahelyen két óránál többet ne
várj rám a megbeszélt időpont után, mert akkor
nem jövök haza.
117
- Jól meggondoltad? - kérdezett engem megint.
- Nem tudom, csak lehet,- mondtam én ismét,
bizonytalan hangon.
- Rendben van, - te tudod, ebben megegyeztünk.
Ezután már nem nagyon beszéltünk többet, kivitt
a városon túl a Frankfurt felé kivezető útra.
Kivettem a csomagomat és búcsúzóul még annyit
mondott, aztán gondold át a dolgot és jó döntést
hozzál.
Elővettem az útirány feliratos táblámat és elkezdtem
stoppolni. Legnagyobb meglepetésemre
már az első gépkocsi megállt, amely az autópályára
akart felkanyarodni. Bemutatkoztam és azt
mondtam magyar egyetemista vagyok.
A vezető érdeklődő volt, kérte, hogy meséljek
az országunkról. Mondtam, hogy ilyen autópályák,
meg korszerű gépkocsik nincsenek, de az
emberek jól élnek. Szóba került még sok minden,
amit a német nyelvtudásom engedett. Miután a
járművezető tudta az úticélomat, ezért az adott
útszakasz végén, a további útiránynak megfelelő
útvonalra kivitt. Én hálásan megköszöntem, majd
kiszálltam az autóból.
118
Az autó elhaladt én ott maradtam az út szélén,
mellettem volt a bőrből készült, kisméretű bőröndöm.
Megettem a maradék szendvicset, s a másik
kezemben pedig, tartottam az útirány táblát ismét.
Nem aggódtam, gyönyörködtem az előttem
lévő autópályán szüntelenül száguldozó gépkocsikban.
Kicsit el is merengtem magamban, amikor,
szinte észrevétlenül megállt egy autó előttem.
Egy középkorú nő ült a vezető ülésben, míg
hátul pedig egy öt – hat éves korú kisgyerek. Kinyitottam
a jobb első ajtót és mosolyogva mondtam,
hogy magyar diák vagyok és szeretnék eljutni
egy ismerősömhöz, Frankfurtba. Ők is oda
mennek, üljek be mondta.
Útközben elmesélte, hogy ő már volt nálunk
Budapesten, meg „pusztát” említett. Nem értettem,
mit akar mondani. Miközben vezetett a mutató
ujjaival, mint egy bika szarvát mutatva. Ekkor
kérdeztem, hogy Hortobágy, Ja, Ja - válaszolta.
Ezen jót nevettünk mind a hárman. Kellemes
hangulatban utaztunk. Úgy éreztem ők is élvezték
a kialakult helyzetet. Néha volt egy kis hallgatás
az autóban, inkább csak a kisgyerek zörgött a
119
játékaival. Nagyon nagy hatással volt rám az
egymás felett futó autópályák sokasága, az útfelület
egyenletes és sima kialakítása. Korábban csak
a balatoni autópályán utaztam, amelynél az egyes
beton táblák között a dilatációs hézagok olyan
nagyok voltak, hogy e miatt nagyon zajos volt a
haladás rajta.
Az autópályák mellett kihelyezett hatalmas útirányjelző
táblák feliratain követtem fejben merre
járunk. Már közelített a nap a horizont felé, mikor
megláttam a Frankfurt feliratot az egyik előjelző
táblán. Ekkor összenéztünk a vezetővel és kérdezte
tőlem a nő, hogy kihez megyek.
Elmeséltem neki röviden, hogy egy egyetemi
tanárhoz megyek, akivel, évekkel ezelőtt ismerkedtem
meg és aki meghívott hozzájuk. Közben
elértük az autópálya kihajtó ágát, a nő lehajtott az
autópályáról, majd megállt. A nő kérdésére megmutattam
neki azt a papírlapot, amelyre még otthon
felírtam az utca nevét és a házszámot. Mivel
nem messze laktak ők is attól, ezért felajánlotta,
hogy elvisz engem Jürgenék házához. Nagyon
örültem ennek és mikor odaértünk, hálás szívvel
köszöntem el kedves útitársamtól.
120
Ott álltam Jürgenék háza előtt. Jól karbantartott,
újszerű, közepes méretű családi ház volt, kerítés
nélkül. Szépen gondozott füves terület vette
körül az épületet. Kifújtam magam és elégedett
voltam, mert nem gondoltam, hogy ilyen hamar
megteszem ezt az utat idáig. Szerencsém volt,
zártam le magamban az utamat. Izgatottan nyomtam
meg az ajtó mellett lévő csengőt.
Kinyílott az ajtó és Jürgen állt ott, mögötte a felesége
és egy három éves korú kisgyermek.
- Guten Abend, - mondtam.
- Servus, - válaszolták mindketten.
Kezet fogtunk és megmutatták a szobámat,
majd vacsorát adtak. Közben elkezdtünk beszélgetni.
Eleinte nehezen ment, mert kiestem a gyakorlatból
és nehezen jöttek elő a korábban ismert
szavak is. Vacsora után lefeküdtünk.
Hamar elaludtam, mert fáradt voltam. Valamikor
reggel nyolc óra után ébredtem. A tisztálkodást
követően reggelihez hívtak, megvártak
engem, ők sem ettek addig. A kisgyermek már túl
lehetett a reggelin, mert ő csendben játszott körülöttünk,
miközben reggeliztünk. Kérték, meséljem
el milyen volt az út idáig. Mondtam, hogy egy
121
darabig egy barátommal, autóval jöttem, utána
meg autóstoppal.
No, mondták, szinte egyszerre, ez hazafelé
nem így lesz, mert ők megveszik nekem a vonatjegyet,
ha kell, és ekkor egymásra néztek. Talán
zavarba is jöttem, mert nem beszéltem nekik arról,
hogy esetleg én itt is maradhatok.
A reggeli után még sok mindenről beszéltünk,
megmutatták a házukat. Négy szoba és nappali
volt konyhával és két fürdőszobával. Az egyik
szoba vendégszoba lehetett, mert ebből a szobából
lehetett bemenni a fürdőbe. Ezt kaptam én.
Következett a kávézás.
Ez alatt ismertették a javasolt programot számomra.
Az első héten különböző kirándulásokat
ütemeztek be. Meséltek egy érdekes szigetről,
Helgoland a neve. Azt mondták, hogy vámmentes
terület és ők is szeretnének oda eljutni, menjünk
együtt.
Nekem minden program tetszik, mondtam.
Közben az járt a fejemben, hogyan tudjam felvetni
nekik, hogy szeretném egy kicsit jobban megismerni
náluk a mindennapi életet. Nagyon nem is
kellett törni a fejem ezen, mert Jürgen folytatta a
program ismertetését.
122
A következő héten mondta: be kell mennie néhány
napra egy gépgyártó vállalathoz, mert a diákoknak
nyári gyakorlat van ott, ha van kedvem,
vele mehetek. Nagyon szívesen - mondtam, közben
arra gondoltam, hogy ez most számomra a
legjobb program.
Ezt követően megkezdődtek a kirándulások, és
közben megismertem egy kicsit a német embereket
is. Nekem elsők között szembetűnő volt a
rendszeretet, a következetesség és az alaposság.
Feltűnt az egyik kirándulás alkalmával, hogy a
mezőgazdasági földeken több kisebb traktor dolgozik,
mint nálunk.
Aznap este elkezdtem beszélni az itthoni életünkről
is. Mondtam, hogy egyre több maszek
dolgozik különösen a szolgáltató szektorban,
mert nem tudják az állami vállalatok az egyre
növekvő fogyasztási igényeket kielégíteni, pedig
teljes foglalkoztatás van nálunk. Na, a teljes foglalkoztatás
felvillanyozta Jürgent.
- Az nem jó, mondta, mert egy bizonyos munkanélküliség
mindig kell, a munkaerő versenyeztetése
miatt. A versenyhelyzet kényszeríti rá a
vállalkozásokat is arra, hogy jobb és olcsóbb terméket
állítsanak elő a versenyző cégeknél. Ez így
123
van az általad említett traktorokkal is, - mondta
Jürgen. Amikor mi nálatok voltunk, láttuk, hogy
korszerű, hatalmas munkagépek dolgoznak a földeken.
Elismerem, hogy a magyar mezőgazdaság
jó terméseredményeket ér el, de miután a nagy
kombinátoknak nincs versenytársa, úgy azok a
költségcsökkentésre nincsenek rákényszerítve,
ezért drágán termelnek. A valódi piaci viszonyok
között verseny hátrányba kerülnek másokhoz
képest, vagy anyagilag támogatni kell az államnak,
hogy hosszútávon talpon tudjon maradni.
Ugyan ezt láttam a többi termelői ágazatban is,
pedig számos korszerű terméket állítotok elő, de
működése a saját eredményeiből nem fentartható,
anyagi támogatás nélkül csődbe mennének. A
versenyhelyzet szükségessége vonatkozik a politikai
pártokra is.
- Jürgen, - vettem át a szót, egy nagy teljesítményű
gép hatékonyabban állít elő terméket,
mint két kisebb gép. Ekkor két darab egy márkást
letettem az asztalra, azzal szemléltetve az egy,
illetve a két gép példáját, amit a nyelvi nehézségek
miatt nem tudtam jól elmagyarázni.
- Ez így igaz, de a gyakorlatban mégsem működik,
ráadásul a tényleges munkanélküliség is a
124
gazdaságon belül rejtve is marad. Érvelt újból
Jürgen.
- Kik lesznek a munkanélküliek és mi lesz velük?
– vetettem közbe.
- A teljesítmény centrikus termelési módban
mindig lehetnek olyanok, akik rövidebb-hosszabb
időre elveszíthetik munkahelyüket. Ezek az emberek
munkanélküli segélyt kapnak, míg nem
találnak munkát, - válaszolta.
- És hogy tudnak abból megélni? – kérdeztem
ismét.
- Sajnos nem jól, ilyenkor nehéz hónapokat,
esetleg éveket élnek át. No, de ne foglalkozzunk
ezzel, mert te diplomás vagy, és nálad ilyen szerintem
nem fordulhatna elő. Beszéljünk arról,
hogy sok mindent láttál már abból, ami nálunk
van, ez meg kell, hogy győzzön téged, a kapitalista
rendszer hatékonyabban működik.
- Igen, valóban egyértelmű a különbség, állapítottam
meg tényként. Tényleg nincsenek olyan
szép autóink, mint nektek, de mi is jól élünk,
mondtam most már elbizonytalanodva.
- Ezt én is láttam, mert megtapasztaltuk nálatok,
mikor ott voltunk a feleségemmel. Csodál125
koztunk is ezen, már akkor is, mikor azt megelőző
évben a Balatonon nyaraltunk. Olcsó volt minden,
folytatta Jürgen és a felesége is egyetértően
bólogatott. Te Gábor, mert ő így hívott mindig,
nem lesz ennek jó vége, nálatok, mondta sokat
sejtetően, kicsit talán félelmetesnek is tűnt számomra.
Abba hagytuk a témát és lefeküdtünk aludni.
A következő napon városnézés volt.
Az itt tartózkodásomból eltelt az első hét, így
izgatottan vártam a számomra fontosabb következő
hetet. Egy gépgyártó nagyvállalkozáshoz
mentünk. A bejáratnál várták a diákok a tanárukat,
azaz Jürgent. Bemutatott engem és én mindenkivel
kezet fogtam. A diákok különböző gyártósor
mellé lettek beosztva, így jobban ráláttam az
egyes munkafolyamatokra. Miközben haladtunk
a gyár területén, Jürgen fáradhatatlanul magyarázta
nekem, mikor milyen munkafázis folyik, bár
a végzettségem alapján ezt én is meg tudtam ítélni.
A bonyolultabb műveleteknél azt is megemlítette,
hogy itt fiatal mérnökök is dolgoznak. Az
idősebb diplomások már vezető beosztásban
vannak általában, mondta.
126
Egy másik alkalommal, mikor hazamentünk,
szóba került, hogy az a vállalkozás, ahol mi voltunk,
magántulajdonban van, mint minden termelés
az országban. Ekkor eszembe jutott, amit az
egyetemen az értéktöbblet-termelésről tanultunk.
- Jürgen a nagy magántulajdon úgy jöhetett létre,
hogy a tőkés a tőke tulajdona alapján a munkások
által előállított profitot realizálja, - válaszoltam
és néztem Jürgen arcát. Arcvonásai ekkor
megkeményedtek és azt mondta.
-Tudom, nektek ezt tanították, de a profit ennél
sokkal bonyolultabb dolog, minthogy a nyelvi
nehézségekkel együtt ezt egymással meg tudnánk
beszélni. Nálatok az értéktöbblet mindenkié,
mondjátok, mert társadalmi tulajdonban vannak a
termelő eszközök. Én úgy látom, hogy a ti országotok
most többet fogyaszt, mint amennyit megtermel.
- Hát ez, hogy lehet? - kérdeztem.
- Hitelből éltek, egy ilyen országban bizonytalan
a jövő, - folytatta.
- Hát a hitel az kockázatos dolog, - mondtam,
miközben szüleimre gondoltam.
127
- Na, látod biztos, hogy haza akarsz menni? -
szegezte nekem a kérdést váratlanul. Annál a vállalkozásnál,
ahol voltunk, a szakmai végzettséged
alapján tudnának neked munkát adni. Kezdetben
a többiekhez hasonló munkát kapnál, aztán később
mikor a nyelvet is jobban tudnád, vezető is
lehetsz ott. Pár hónapig lakhatsz nálunk, aztán
majd keresünk neked egy jó bérlakást. Nem kell
most válaszolnod, aludj rá egyet, vagy kettőt és
döntsd el akkor. Gondold át dolgot és jó döntést
hozzál, idézte szóról szóra Mátyást ismeretlenül
is Jürgen. Most pedig feküdjünk le, szükség lesz
arra, hogy kipihenten, önállóan, szabadon tudjál a
jövődről dönteni.
Bementem a szobámba lefeküdni. Egy darabig
égve hagytam az éjjeli lámpát és gondolkoztam.
Kavarogtak a fejemben az otthoni történések az
itteni tapasztalatokkal. Jürgen mondatai a munkanélküliségről
is bizonytalanná tettek engem.
Ismerős volt a munkanélküliség fogalma a korábbi
tanulmányaimból, mégis így közvetlenül
szembesülni vele, riasztónak tűnt számomra. Sokáig
nem tudtam szabadulni attól a gondolattól,
hogy ez nagyon kockázatos lehet. Aztán lezártam
azzal, a dolgot magamban, hogy még átgondolom
ezt a kérdést még egyszer. Később lekapcsoltam
128
az éjjeli lámpát, de nem tudtam elaludni. Otthonról
olyan egyszerűnek tűnt, hogy esetleg kint maradok,
most meg itt vagyok, és nem tudok dönteni,
bosszankodtam magamban. Nehezítette a döntésemet
az is, hogy tudtam évtizedekig nem mehetek
haza az otthoni hatósági büntetés nélkül. A
vívódástól kimerültem és ettől aludtam el, valamikor
hajnal felé.
Másnap késő délelőtt ébredtem, Jürgenék már
túl voltak a reggelin. Jürgen nem is volt akkor
otthon, így csak a felesége és a kisgyerek várt
rám. Elnézést kértem, hogy ilyen sokáig aludtam,
de fáradt voltam tegnap, mondtam. A felesége
megértően bólintott. Nemsokára hazaért Jürgen
is. Nem szólt a tegnapi estéről. Ebédelni hívtak
meg egy közeli étterembe, majd sétáltunk a nemzetközi
autókiállítás területén. A rengeteg új autó
látványa még jobban megnehezítette a döntésemet.
Már csak két nap volt hátra a Mátyással megbeszélt
időpontig. A városból kora este értünk
haza, könnyű, hideg vacsorát fogyasztottunk. A
vacsora végeztével mondtam, hogy szeretnék ma
korábban visszavonulni. Láttam rajtuk, hogy
megértik nehéz helyzetemet és jó pihenést kívántak.
129
Ezúttal nem feküdtem le, hanem egy kis dohányzó
asztalnál egy papírlapra leírtam a maradás
mellett és ellene szóló érveket. Akkor már
hideg, kitisztult fejjel tudtam felsorakoztatni
mindkét oldalon azokat. Ma alszom egyet, holnap
döntenem kell, határoztam el magamban.
Reggel a szokásos időben felkeltem és ismét
együtt reggeliztünk. Reggeli után kiültünk a ház
mögött az udvarra néző teraszra és a kávét kortyolgattuk
hármasban. A kisgyermek a fák alatt
kerékpározott.
Szép nyári reggel volt, kellemes volt kint ülni a
teraszon. Az általános témájú beszélgetés után kis
szünet következett, mintha csak a döntésemet
várták volna, így belekezdtem.
Éjszaka a szobában mindent figyelembe vettem
és reggel szabadon döntöttem, - mondtam. Úgy
jöttem el otthonról, hogy mérlegelni fogom azt is,
hogy nem megyek vissza, közöltem velük.
Azt gondolom, sokat segítettetek abban, hogy a
döntésemet meg tudjam hozni, mert otthonról
nem ismerhettem a ti életeteket. Én olyan világban
nőttem fel, ahol a kapitalizmust egy kizsákmányoló
társadalomként ismerjük. Kezdjük már
tapasztalni a mi rendszerünk hibáit is. Különböző
130
reformokat vezetnek be a gazdasági és pénzügyi
egyensúly megteremtése érdekében. Nem sokat
tapasztaltam még eddig otthon sem, mert tanultam,
diákként éltem. Mégis úgy látom, vannak
bíztató eredmények az országunkban, a gazdaságban.
A munkaerő foglalkoztatásában is nagyobb
létbiztonságot látok odahaza, mint nálatok.
Ezen kívül mindig volt egy biztos családi háttér,
amelyre támaszkodhattam. Tudom, hogy ti is segítenétek
nekem, azonban ennél biztosabb támaszt
érzek otthon. Itt egyedül lennék egy idegen
országban. Köszönöm a lehetőséget nektek, de
haza megyek, fejeztem be a monológomat.
Jürgen és felesége csak annyit mondott, hogy
megértik a döntésemet, de tudjam, hogy ha valamikor
meggondolnám magam, rájuk mindig számíthatok.
Ezzel gyakorlatilag lezárult a mostani nyugatnémet
utazásom és elkezdtem a holnapi visszautazáshoz
összepakolni.
Másnap hajnalban elbúcsúztam Jürgen feleségétől
megköszöntem a vendéglátást, Jürgen pedig
kivitt az állomásra. Ígéretének megfelelően megvette
Münchenig a vonatjegyet. Búcsúzáskor
szomorú és boldog voltam egyszerre, mint addig
131
már többször. Jürgennek külön megköszöntem
ezt a lehetőséget. Bárhogy alakul az életem,
mondtam, olyan élményt és tapasztalatot szereztem,
amelyre egy életen át nagy hálával emlékezni
fogok. Kezet fogtunk és megöleltük egymást.
Felléptem a vonatra és kis ideig néztünk egymásra,
amikor a vonat elindult. Még egy utolsót intettem
Jürgen felé, míg végül elveszett a távolban.
A vonat percre pontosan beérkezett Münchenbe.
Az állomás főbejáratánál volt a megbeszélt
találkozó, ezért oda tartottam. Mátyás már ott
várt és mosolyogtunk egymásra. Láttam, mintha
őszintén örülne nekem. Két hetet voltam csak távol
magyar emberektől mégis soknak tűnt. Nem
tudom mi hiányzott, lehet, hogy talán a honvágy
kezdett bennem kialakulni, de én is örültem Mátyásnak.
A kézfogás után azt mondtam neki, átgondoltam
és szabadon döntöttem.
Akkor gyerünk, tedd a csomagodat a hátsó
ülésre, mert a csomagtartó tele van.
Elindultunk hazafelé.
- Na, milyen volt és miért döntöttél így? - kérdezte
Mátyás.
132
- Nagyon jól éreztem magam, sokat vittek kirándulni.
Nagy élmény volt megtapasztalni, az
autópálya hálózatot, a gyors autók közlekedését.
Itthonról nem tudtam elképzelni ezt. Jürgen, tudod
az ismerősöm, elvitt egy gépgyártó magánvállalkozáshoz
is, mert a diákjai ott voltak nyári
gyakorlaton. Láttam a gyártósorokat, néhány szót
tudtam beszélni az ott dolgozó munkásokkal is.
Elmeséltem Mátyásnak, hogy az egyik nap a
vacsoránál megemlítettem, nehezen tudom elképzelni,
miként tudott egy családi vállalkozás
ilyen méretűre kifejlődni. Belemerültünk a témába,
így a beszélgetést a vacsora után is folytattuk.
Hamar szóba került a profit keletkezése. Ennek
kapcsán mondtam azt neki, hogy a munkás a
munkájával hozza létre a tőkésnek a hasznot, míg
a munkás csak a munkabért kapja, tehát a tőkés
kizsákmányolja a bérmunkást.
Ez nem így van, érvelt Jürgen azonnal, meséltem
tovább Mátyásnak. Tudom neked ezt tanították,
folytatta tovább Jürgen, de a profit keletkezése
ennél sokkal bonyolultabb dolog, mint amit a
nyelvi nehézségek miatt mi meg tudnánk beszélni,
zárta le a témát velem, - mondtam Mátyásnak.
133
Egy másik este pedig elmondta - folytattam az
élménybeszámolót - mikor ő Magyarországon járt
és azt látta, hogy nálunk jól élnek az emberek. Mi
vagyunk a legvidámabb barakk, mondta, rögtön
hozzátette, hogy ennek nagy ára lesz, mert mi
többet fogyasztunk, mint amit megtermelünk. Ez
az ország eladósodásához vezet. Ilyen országban
később megszorítások lesznek a hitel visszafizetése
miatt. Ekkor kérdezte tőlem: biztos, hogy haza
akarok utazni? Ez már a második hét utolsó napjaiban
volt, így két éjszakán át tudtam gondolkozni
a válaszomon.
- Ezek után főleg nem értem, hogy tudtad ezt a
döntést meghozni? - kérdezte Mátyás.
- Sok mindent kellett mérlegelnem. Voltak a
maradás mellett, de voltak ellene szóló érvek,
amelyeket figyelembe vettem.
- Ezt mind értem, de csak volt valami meghatározó
szempont, ami eldöntötte a kérdést, mi volt
az? - kérdezte újból.
- Valóban így volt, - válaszoltam. Az járt a fejemben
szüntelen, hogy egyedül leszek egy idegen
országban úgy, hogy ki tudja, mikor jöhetek
haza. Hazát kell cserélnem, és ekkor éreztem azt,
hogy már két hét után is honvágyam van. Tud134
tam, hogy így én nem élhetek itt, mert a Jürgenék
nem lehetnek hosszútávon a támaszaim, még ha
biztosítottak erről. Egy viszonylag konszolidált és
fejlődésben lévő magyarországi helyzetet kellett
volna felcserélni egy ismeretlennel. Ráadásul náluk
természetes és szükségszerű dolog a munkanélküliség
is, fejeztem be a beszámolómat. Ennyivel
Mátyás is beérte, annál is inkább, mert megérkeztünk
az német-osztrák határhoz.
A szükséges személy és poggyász ellenőrzés
hamar lezajlott és folytattuk utunkat a magyar
határ felé. Újból megcsodálhattam Ausztriában a
szép muskátlis, alpesi házakat, a csodálatos erdőket,
gondozott falvakat.
-Te nem is mondtad még, hogy hol voltál, és
mit csináltál, - kérdeztem Mátyást, mikor már egy
ideje csendben utaztunk,
- Egy ismerősömnek segítettem, tudod én
építésztechnikus vagyok, így elég sok féle szakipari
munkát meg tudok csinálni, - válaszolta.
Ez a válasz számomra kerek volt, így hamar lezártuk
ezt a témát is.
Utaztunk tovább, néha megálltunk egy autóspihenőnél,
most én hívtam meg Mátyást egy ital135
ra, vagy kávéra. Ahogy közeledtünk a magyar
határ felé egyre felszabadultabb lettem, mintha
valami nyomasztó érzés megszűnt volna bennem.
A Mátyásnál viszont azt vettem észre, hogy az ő
szeme a határ felé közeledve idegesebben kezdett
remegni. Miután ő vezetett végig, így ezt betudtam
a fáradtságának.
Egyszer csak megszólalt, - hamarosan a határhoz
érkezünk. Az osztrák térfélen sokat kell most
várni, - mondta, amit nem nagyon értettem. A
vámterületen lévő autók vizsgálata elég hamar
lezajlott, de azután a következő gépkocsi csak
hosszú idő múlva kerülhetett sorra. Vártunk, mi
is elég sokat, mire bejutottunk a vizsgáló helyre.
Ott hamar lerendezték a kiléptetést és ezt követően
felemelték a sorompót. Magyar területen voltunk.
Alig haladtunk néhány métert, amikor az
aszfaltos útról jobbra letereltek minden járművet
egy földes útra, a kukoricatáblák közé.
Akkor láttam, hogy egymás után sorakoztak
előttünk a járművek több kilométeren át úgy,
hogy az elejét sem láttuk a sornak.
- Hát erről beszéltem kifelé jövet, - szólalt meg
ismét Mátyás.
- És ez miért van, - kérdeztem csodálkozva.
136
- A magyar vámvizsgálat miatt, - mondta és a
tekintete újból idegessé vált.
Most már láttam, hogy az ideges tekintet nem
lehet a fáradtság következménye. Ekkor hirtelen
eszembe jutott, hogy mit mondott Mátyás, mikor
beültem az vasútállomásnál az autójába:
„Pakolj a hátsó ülésre, mert a csomagtartó tele”
Tudtam, hogy kifelé menet alig volt csomag,
ezért megkérdeztem, vettél valamit, hogy tele az
autó? Igen, vettem néhány farmert, meg videomagnót
az otthoniaknak, de csak a megengedett
mennyiséget, emelte fel a mutató ujját, de nem
nézett rám.
Akkoriban tényleg, nem nagyon lehetett az általa
említett dolgokat a boltokban megvásárolni,
hanem ismerősök segítségével „feketén” vettük
meg azokat.
Talán már négy óránál is több idő eltelt a kukoricaföldek
között, mikor beengedtek bennünket a
vámeljárás területére. Egyszerre több autón, több
vámtiszttel zajlott a vizsgálat. Mátyás feszülten
figyelte őket. Olyan érzésem volt, mintha Mátyás
valamit titkolna előlem. Nem tudtam mire vélni a
137
dolgot, így most a hallgatást tartottam legjobbnak.
Egyszer csak úgy tűnt, hogy felénk közelít egy
vámtiszt. Mátyás arcizmai megkeményedtek,
ahogy ránéztem. Ezek után én is elkezdtem félni,
mert eszembe jutott, hogy az engedélyezett valutakeretnél
több pénz van nálam. A több valutát
azért vittem ki magammal, hogy amennyiben ott
maradnék, legyen költeni való pénzem. Így, hogy
hazajövök megmaradt a pénzem és azt visszahoztam,
amit nem jelentettem be a vámeljárás kezdetén.
Innentől kezdve ideges lettem én is, már éppen
akartam Mátyásnak mondani a gondomat,
mikor az arcvonásai hirtelen megenyhültek.
Most egy másik vámtiszt közelített felénk, aki
tényleg hozzánk jött. Mátyás kiszállt az autóból és
kinyitotta a csomagtartót, amelynek ajtaja takarta
előlem a hátra kilátást. Jobb oldalon állt a vámtiszt,
Mátyás a baloldalon volt a jobb keze a zsebében
és beszéltek pár szót. Nem lehetett hallani
az autóból, miről beszélnek. A határőr ott állt a
fegyverével és feltűnően közömbös tekintettel
nézett a csomagtartótól ellenkező irányba. Én őt a
jobb oldali visszapillantó tükörből figyeltem.
138
Kis idő múlva balról is és jobbról is behajoltak
a csomagtartóba, és a zörgés alapján úgy ítéltem
meg, hogy talán néhány csomagot megmozdítottak.
Nem tartott az egész néhány másodpercig,
mikor Mátyás lecsukta a csomagtartó ajtót és beült
a kocsiba.
Láthatóan megkönnyebbülve és mosolyogva
közölte: rendben is vagyunk, sikerült mindent
megbeszélni és lerendezni.
Az egész út alatt most először volt olyan érzésem,
hogy hamis a tekintete.
Kicsit vártunk még a papírokra, majd most már
visszavonhatatlanul hazafelé tartottunk.
- Kerülővel megyünk haza, - szólalt meg Mátyás,
láthatóan megkönnyebbülve. Tudod, folytatta,
minden harmadik évben az Adrián szoktunk
bérelni egy szobát és ott nyaralunk. A közte lévő
években pedig egy hetet a Balatonon töltünk. Tavaly
az Adrián voltunk, most a Balaton következik.
Arra megyünk és le szeretnék foglalni a jövő
hétre egy szobát, hogy biztosra jöjjünk.
Hamar megérkeztünk a magyar tengerhez,
ahogy Mátyás akkor mondta. Lassan haladtunk a
part melletti utcákban. Szinte minden ház falán
139
„Zimmer Frei” felirat. Sok helyen érdeklődnie
kellett, mire talált szabad szobát.
- Ezek a nyugatiak minden „lyukat” elfoglalnak,
- mondta.
Ezen aztán jót nevettünk, mert közben talált
végre egy szabad szobát az udvarban.
- Most már tényleg mehetünk a legrövidebb
úton haza, zárta le a nyaralás témát Mátyás, miközben
megemlítette, milyen boldog lenne, ha
egyszer neki is saját nyaralója volna.
Este 11órára érkeztem haza. Kiszálltam az autóból,
addigra már az anyám kijött a házból és
egy nagyot sóhajtott, örülök, hogy itthon vagy
fiam újra és hosszan megöleltük egymást.
Mátyástól elköszöntem, megköszöntem az utat
és mentünk a magunk dolgára.
Mátyással legközelebb több mint 30 év után,
egy nyár közepén találkoztam újból. Ő már nyugdíjas
volt én még dolgoztam. Üdvözöltük egymást,
és kölcsönösen megjegyeztük viccesen,
hogy te semmit sem változtál. Aztán beismertük,
hogy megfehéredett a hajunk, húsz kilóval nehezebbek
vagyunk és bizony egyre több nyavalyánk
van.
140
- Ezért fontos, hogy minél többet tudjunk pihenni,
- mondta Mátyás és elővette a mobil telefonját.
Egy szép panorámás nyaralót mutatott az
Adrián, a tengerben pedig egy jachtot, amelynek
kormányánál ő volt napszemüvegben.
- Na, de üljünk le itt az étteremben egy kávéra,
most van egy kis időm, mert utána megyünk viszsza
a tengerre pihenni a feleségemmel. A gyerekek
most a magyar tengeren nyaralnak a nyaralómban,
emlékeztetett a régi napokra, mikor kiadó
szobát kerestünk.
Üljünk ide, mutatott az étterem teraszán egy
félreeső, árnyékos területre. Helyet foglaltunk és
megrendeltük az italunkat.
- Mesélj, mi történt az után, hogy elváltunk
egymástól, - kérdezte Mátyás.
- Rendben, de akkor te is elmondod, hogy jutottál
el idáig, hogy egyeseknek ilyen jól megy,
mondtam olyan hangsúllyal, amelyben némi gyanakvás
is volt a részemről.
- Természetesen, nyugodt tekintettel rám nézett,
elmesélem én is - válaszolta.
- De kezd akkor te, - mutatott rám.
141
A hazaérkezésem után hamarosan munkát vállaltam
egy szállítmányozó szövetkezetnél, ahol
különböző munkaterületeken dolgoztam. A jövedelmemet
a munkaidő után egyéb, otthoni munkavégzéssel
keresett pénzzel egészítettem ki. Azt
tapasztaltam, hogy mindennapi életben a fogyasztói
kereslet kielégítetlensége számos területen
kiütközött, így bizonyos hiánytermékekre
nagy volt az igény.
Anyám egyik alkalommal házi tésztát készített
és vitt be ajándékba a munkatársainak. Óriási sikere
volt. Ez adta az ötletet, hogy erre a termékre
nagyon nagy az igény, így belefogtunk ennek készítésébe.
A munkaidő után gyártottuk a házi
tésztát sok féle formában. Később elektromos motorral
meghajtva történt a tészta nyújtása és vágása.
A megrendelések száma rohamosan emelkedett,
kinőttük az otthoni méreteket. Bővíteni kellett
volna a gyártás körülményeit, új telephelyre
lett volna szükség. Ehhez hitelt kellett volna felvenni.
Még élénken élt emlékezetünkben a családi
ház építésére felvett hitel miatti nélkülözés, így
nem vállaltuk. Azt gondoltuk, hogy a jelenlegi
méretek között megmaradhatunk.
142
Rövid időn belül kiderült, hogy lemaradtunk a
versenyben, egyesek megelőztek és mi kiszorultunk
a piacról.
Közben dolgoztam tovább a munkahelyemen,
ahol később főmérnök lettem. Ekkor eszembe jutottak
Ági szavai a Balatonról, és megállapítottam,
hogy lám összeköttetés és párttagság nélkül
is sikerült az egyik fő célomat megvalósítani.
Mindvégig hittem benne, hogy sikerülni fog és
nagyon is akartam.
Azt gondoltam, ha ezt követően is, kitartó leszek,
lehet autóm és talán családi házam. Ekkor
Mátyás felé fordultam, az általad vágyott balatoni
nyaraló csak titkolt célom volt azzal, ha nem sikerül,
akkor sem leszek elégedetlen.
A Jugoszláv tengerparti nyaraló iránti igény
részemről komolyan meg sem fordult a fejemben,
mint nálad. Közben megnősültem, megszülettek a
gyermekeim. A korábban épített családi házunkban
laktunk az anyámmal és nagyanyámmal
együtt. Ez a ház az akkori igényeknek már nem
felelt meg, ezért beadtuk a lakásigénylésünket
háromszobás tanácsi lakásra. Amikor a papírokat
beadtuk, közölték velünk, hogy talán öt év múlva
kerülhetünk sorra. Az ügyintéző halkan megemlí143
tette ekkor, hogy ha a pártalapszervezettől támogatást
kérünk, akkor előbb kaphatunk lakást. Azt
gondoltuk a feleségemmel, mi köze ehhez a pártnak,
így vártunk és reménykedtünk, hogy majd
párttagság nélkül is előbb sorra kerülünk és lesz
önálló lakásunk.
Már több éve dolgoztam főmérnökként a munkahelyemen,
amikor az egyik délután a munkahelyi
párttitkár megkeresett.
- Nézze Kovács elvtárs, kézfogás után - így
kezdte: látjuk jól beilleszkedett a munkahelyi közösségbe.
Elismerjük a szakmai munkáját, ezért
az alapszervezetünk szeretné önt a káder utánpótlási
tervbe delegálni. A szövetkezet elnöke
néhány év múlva nyugdíjba vonul és önt, mint
fiatal diplomást, a pártalapszervezet szeretné az ő
utódjának jelölni. Kérje a felvételét a pártba, már
beszéltem is két elvtárssal, akik az alapszervezet
előtt előterjesztik a tagfelvételi kérelmét. Én magam
is örömmel támogatom azt. Később pedig,
tagja lehet a munkásőrségnek és közösen vigyázunk
a munkás-paraszt hatalomra, - fejezte be a
mondanivalóját.
Váratlan volt a kérés, meg kellemetlenül is
éreztem magam, mert nem szerettem volna párt144
tag lenni. Arra sem gondoltam, hogy elsőszámú
vezető legyek, elégedett voltam a munkámmal,
munkakörömmel, mert a diákkori célomat elértem.
Tudtam, hogy jól meg kell gondolnom a
döntésemet, hiszen naponta tapasztaltam, hogy
az elvtársak általában meg lettek különböztetve.
Ők kapták a jobb jövedelmeket eredményező fuvarfeladatokat,
esetenként elnézőbbek voltak velük
szemben a munkafegyelmi kihágások esetén
is. Amikor ezt, mint szakmai irányító, kifogásoltam,
akkor azt a választ kaptam, hogy ők politikailag
megbízható támaszai a rendszerünknek, így a
mérlegeléseknél ezeket a szempontokat is indokolt
figyelembe venni. Ezt a szemléletet nem fogadtam
el, ezért kisebb viták is kialakultak a politikai
vezetők és köztem.
- Nézze titkár elvtárs, szeretnék néhány nap
gondolkodási időt kérni, mondtam.
- Megértem Kovács elvtárs, hogy gondolkodási
időt kér, mert felelősségteljes dologról van szó.
Kérem, szóljon, amikor döntött, fejezte be a beszélgetést,
a párttitkár.
Másnap véletlenül összefutottunk munka közben
és ismét szóba került a tegnapi beszélgetésünk.
145
- Döntöttem, - titkár elvtárs.
- Remélem jól döntött Kovács elvtárs, - kérdezte.
- Nézze titkár elvtárs én ebben a rendszerben
nőttem fel, ebben az országban szereztem a diplomámat.
Párttagság nélkül, vezetőként is a szövetkezet
érdekeit tartanám továbbra is a szemem
előtt, - mondtam.
- Kovács elvtárs, ennél több kell nekünk, - agitált
tovább a párttitkár. Olyan vezetőre van szükségünk,
aki rendszeresen részt vesz a politikai
gyűléseken és megismeri a felsőbb elvtársak által
ismertetett párt irányelveket, s azt magáévá teszi,
és eszerint dönt, válaszolta meggyőzés végett.
Ekkor az agyamba hirtelen visszacsengett a különös
hangsúllyal kimondott elvtárs szó, amelyet
kisgyermekkoromban a házunk előtti padon történő
beszélgetések során a Jolánka nénitől hallottam.
Ezután mély levegőt vettem és közöltem:
nem, én nem kérem a felvételemet, mert a szakmai
szempontok alapján, önállóan és szabadon
szeretnék dönteni, mondtam neki. Nagyon nem
tetszett neki a válaszom.
146
Ezt követően megrendült a bizalmuk irántam,
én is elbizonytalanodtam, mert azt éreztem, mintha
Ági szavai mégis igazak lennének. Hamar elhessegettem,
az aggódó gondolataimat és végeztem
kitartóan tovább a munkámat. A következetesen
végzett szakmai tevékenységemet a dolgozók
jelentős része töretlenül támogatta. A mindennapi
munkámban egyre több területen jelentek
meg a versenyelőnyt növelő intézkedéseim
pozitív eredményei. A vegyes típusú járműpark
modernizálásával csökkenteni tudtuk a fenntartási
költségeket. Együttműködési megállapodásokat
kötöttünk a különböző nagyobb megrendelőkkel,
amelyekkel egyenletesebbé tudtuk tenni a
járművek foglalkoztatását. A dolgozók bérezésében
a jobb munkavégzésre ösztönző átlagbér szabályozás
bevezetése pedig lehetőséget adott a
munkateljesítményekkel összhangban a bérjövedelmek
erőteljesebb differenciálására. Ez a bérezési
forma másképp alakította a dolgozók jövedelmét
a korábbiakhoz képest. Ezekkel az intézkedésekkel
nem mindenki értett egyet, mert a
jövedelem különbségek növekedésében a politikai
vezetés a társadalmi igazságosság elhanyagolásának
jeleit vélték felfedezni.
147
A szövetkezet pénzügyi eredményei azonban
megerősítettek a hozott döntések helyességében.
Egyik napon viszont váratlan dolog történt. Behívattak
a pártalapszervezet irodájába. A párttitkár
fogadott és egy kézzel írott levelet lobogtatott felém,
miközben hellyel kínált.
- Nézze Kovács elvtárs, úgy látszik, nem mindenki
elégedett a maga munkájával, mert egy
névtelen bejelentés érkezett a párbizottságra, ön
ellen, kezdte.
- Mit írnak a levélben?- kérdeztem a párttitkárt.
- Alapvetően az a gondja a bejelentőnek, hogy
a mindennapi munkája során a különböző intézkedéseiben
a kistőkés termelési viszonyok visszaállításának
veszélyét látja.
- Miként lehet hiteles az a személy, aki nem
mer a nyilvánosság elé kiállni a véleményével?-
kérdeztem. Az ilyen leveleket a szemétkosárba
kell dobni titkár elvtárs, - folytattam.
- Az nem úgy van, nézett rám szúrós tekintettel,
mert nem az a fontos, hogy ki írta, hanem,
hogy mit írt. Egyébként, még azt is írja, hogy maga
kulák családból származik, ne is reménykedjen,
hogy maguk lakást kapnak egyhamar.
148
Ezt követően a döbbenet és a néma csend uralta
az irodát. Ekkor ismét eszembe jutottak a kisgyermekkoromban
hallott nagyanyám szavai a
kuláklistáról. Egy pohárban vizet töltöttem magamnak
és azt kiittam. A víz langyos volt, de segített
észhez téríteni.
- Mi nem voltunk kulákok, - közöltem emeltebb
hangon. Egyébként is mit számít az, hogy a
szüleim mik voltak, itt én dolgozok nem, titkár
elvtárs?
- Igen, valóban ön dolgozik itt, - mondta még
haragosabb tekintettel és folytatta: apák bűne,
fiúk bűne, Kovács elvtárs, - fejezte be a mondanivalóját.
Ekkor újból belém hasítottak nagyanyám szavai:
Féltettük a kommunistáktól az apádat! Azt
hiszem, akkor értettem meg valamit abból, amit
akkor este a nagyanyám mondott a vacsoránál.
Tudtam, itt nem dolgozhatok tovább, így hamarosan
munkahelyet változtattam.
Egy közintézménybe mentem dolgozni, ahol
eleinte beosztott voltam. Miközben folyamatosan
dolgoztam, elvégeztem a közgazdasági egyetemet
is. A szakmai életben egyre jobban elismertek,
különleges, egyedi műszaki feladatok megoldásá149
ra rendszeresen felkértek. Szakmai utakat is szerveztek
a felettes szerveink. Ekkor még buszos
kirándulások voltak a környező országokba.
Az egyik ilyen buszos szakmai út különösen
emlékezetes maradt számomra. Dél-európai körútra
mentünk és a török bazár, mint az akkori
bevásárló turizmus legfontosabb célpontja is, az
úticélunk között szerepelt. Késő délután érkeztünk
a magyar – román határ közelébe, de még a
szántóföldek között voltunk, amikor meghibásodott
az autóbuszunk vízpumpája, ezért sokat kellett
várnunk a javításra.
Mi ott ültünk a buszban, ill. a busz mellett beszélgettünk
és ittuk a magunkkal vitt hazait. Egy
idő után a kedvünk egyre jobb lett és éneklésbe
kezdtünk. Már késő éjszaka közeledett, amikor az
alföldi kollégák közül néhányan énekelni kezdték
a székely himnuszt.
A többiek csak ijedten tekintettek körbe és nem
mertünk eleinte bekapcsolódni. Aztán, ahogy
egyre jobban belelendültek az éneklésbe, mi is
rázendítettünk, ekkor már teljes hangerővel.
Alig értünk a dal végére, amikor szirénázó
rendőrautó száguldozott felénk. Megállt az autó,
a szirénát lekapcsolták, de a kék fény továbbra is
150
villogott. Kiugrott a gépkocsiból három rendőr,
az oldalukon pisztolytáskával és gumibottal.
- Elvtársak! Ki itt a főnök?- kérdezte a sofőr
mellől kiszálló rendőr terpesztett lábbal, köszönés
nélkül.
- Jó estét kívánok, én, - felelte a központi igazgatóság
vezetője.
- Mindenkitől kérjük a személyi igazolványokat
és feljelentjük magukat, mert hangoskodnak
meg tiltott dalt énekeltek, közölte határozottan az
iménti rendőr.
Már rég kijavításra került az autó műszaki hibája,
mire hosszú idő után mindenki adatait rögzítették
a rendőrök a jegyzettömbjükbe, mert a
zseblámpa fényénél nehezen lehetett írni. Éjfél is
elmúlt mikor újból elindulhattunk és folytathattuk
utunkat.
Ezt követően megtörtént a társadalmi rendszerváltás
és így minden közintézménynél a vezetői
állásokat pályáztatták. Ebben a munkakörben
nem volt megengedett semmilyen párttagság. Én
is megpályáztam az akkori munkahelyemnél az
első számú vezetői munkakört, amelyet sikerült is
megnyerni.
151
A kapitalista termelési módra történő átálláshoz
tanulmányoznunk kellett a nyugati országokban
kialakított gazdasági és igazgatási rendszereket.
Külföldi tanulmányi utakon vettem
részt Európában és a tengeren túl is. Én a határhoz
közeliségből adódóan külön munka kapcsolatot
is kiépítettem Jugoszláviával.
Az első hosszabb utam közvetlenül a rendszerváltás
után az Egyesült Államokba vezetett.
Egy kisebb létszámú szakmai csoport tagjaként
utaztam. Különböző vállalatokat és közintézményeket
látogattunk meg, hogy miként működik a
kapitalista rendszer.
Egyik alkalommal, egy kisbusszal autópályán
vittek bennünket a New York-i tőzsde épületét
megnézni. Útközben is folytattuk a szakmai beszélgetéseket,
ismerkedtünk az ottani élettel.
- Mennyibe kerül az üzemanyag, - kérdeztük?
Nem értette a kérdést a gépkocsi vezetője, hogyhogy
mennyibe kerül? – kérdezett vissza, magától
folytatta, hát az attól függ, mennyit tankolok, nézett
ránk csodálkozva.
- Azt szeretnénk tudni, - folytatta az idegenvezetőnk,
hogy egy gallon benzinnek mennyi az
ára?
152
- Ó, én ezt nem szoktam nézni, megtankolok és
kifizetem az összeget, a kifli árát sem szoktam
nézi, mikor a boltban vásárolok, - mondta mosolyogva
és nevettünk mindannyian.
- Egyébként is az állandóan változik, mert a kereslet
kínálat alakítja az árakat, egészítette ki az
előbbi mondatát a gépkocsivezető.
Éppen most érkeztünk meg a nyílt piaci kereskedelem
egyik alapintézménye, az árutőzsde épülete
elé, vette át a szót az idegenvezetőnk. Ott
majd láthatjuk miként változnak az áruk, a vállalkozások
árfolyamai.
Hamarosan felmehettünk az emeletre a látogatói
térbe, ahonnan üvegfalon keresztül láthattuk a
parketten a brókereket, ahogy vásárolták, illetve
adták el a részvényeiket boldogan, vagy szomorúan.
Sok ember ment tönkre, vagy gazdagodott meg
e műveletek által, mondta sokat sejtetően az idegenvezetőnk.
Néztük egy darabig, ami ott lent a
földszinten zajlott és akkor még nem nagyon értettük
ennek működési mechanizmusát.
Most pedig járjuk körül az épületet, mert ott is
van mit megnézni, mondta az idegenvezetőnk.
153
Hamar szemünkbe ötlött a több mint három
méter magas és közel öt méter hosszú szobor, a
Támadó bika. Az idegenvezetőnk megállt és elmesélte,
hogy a bika nagyon népszerű a turisták
körében. Nyaranta nehéz a közelébe jutni, akkora
a tömeg, sokan képesek hosszabb időre sorba állni
egy fotó erejéig, vagy éppen megsimogatni a
focilabda méretű bikaheréket.
Túl egyszerűnek, stilizáltnak tűnik az alkotás,
mondta és mégis milyen félelmetes a bika kisugárzása.
Lehet, hogy talán ezért válhatott a szobor
a pénzügyi rendszer, a tőzsde és a kapitalizmus
jelképévé, fejezte be az ismertetést.
Nagyon nagy hatással volt a szobor rám, úgy
fogadtam el az alkotást, úgy tetszett, ahogy van.
Éreztem belülről, hogy valami megérintett. Nem
akartam mozdulni mellőle, megmagyarázhatatlan
érzés kerített hatalmába. Szembe fordulva a bikával
azon gondolkodtam, honnan meríthette azt a
megérzést a művész, hogy egy egyszerűnek tűnő
művészi alkotás ilyen erőteljes kisugárzást vált ki
a jelenlétével szerte a pénzügyi világban. Még
sokáig szerettem volna ott maradni és megfejteni
valamit a szokatlan hatásból, mikor meghallottam
a szakmai csoport tagjainak kiabálását, akik már
messze jártak, siessek, mert lemaradok. Búcsúzó154
ul készítettem még egy fényképet és futottam a
többiek után, de a különös élményt magammal
vittem.
- Érdekes történet a tiéd, de látom rajtad, hogy
még nem értél a végére, úgy kérjünk egy kis harapnivalót
is, mert gondolom kíváncsi vagy az én
történetemre is, - vetette közbe Mátyás.
Intettünk a pincérnek és grillezett csirkemellet
kértünk mindketten, salátával.
- Vigyázni kell mit eszünk, mert a kilók könynyen
rakódnak ránk, - értettünk egyet ebben.
- Valóban nem értem a végére Mátyás és vettem
egy nagy levegőt, majd így folytattam. Hivatalnokként
néhány éven belül közvetlenül is
szembesültem azzal, hogy a kapitalizmus hatalmas
lehetőséget ad a vállalkozók számára. A
mindennapokban is egyre inkább megtapasztaltam,
hogy a sikeres vállalkozók látványosan fejlesztik
a telephelyeiket, épülnek a nagy autószalonok.
Olyan létesítmények jönnek létre, amiket
nyugaton láttam és én ezt eddig hazánkban elképzelni
sem tudtam. Úgy éreztem, hogy mint
autós szakember, talán én is lehetnék ilyen sike155
res. Szerettem a hivatalnoki munkámat csinálni,
talán anyagilag is elégedett voltam, mert sikerült
is egy családi házat hitel nélkül építenem, van egy
elfogadható minőségű gépkocsim is. Ennek ellenére,
amikor szembesültem a hatalmas vagyonosodásokkal,
hirtelen csak egy bürokratának éreztem
magam.
Addigra már többször volt kormányváltás is és
nekem minden ilyen alkalommal meg kellett pályáznom
a vezetői munkakört. Ezeken a pályázatokon
sokaknak nem sikerült ismét eredményesnek
lenniük.
- Most egy másfajta rendszerben élünk, mint
azelőtt vetette közbe Mátyás, de legalább szabadon
dönthettünk. Kérlek, folytasd tovább - mondta.
- Ezeknél a pályázatoknál mindig aggódtam,
mert azt gondoltam magamban, ahogy közeledek
a nyugdíj felé, nem lesz-e egy olyan kihívóm, akivel
szemben az éppen időszerű elvárások alapján
alul maradok. Az időszerű elvárásokat kihangsúlyoztam,
s értette is Mátyás, hogy mire gondoltam.
Nem akartam ezt megélni, és sok hezitálás
után elhatároztam, hogy vállalkozó leszek.
156
- No, micsoda lépés, nem is gondoltam volna,
hogy igazgatóként ezt megteszed, - vetette közbe
Mátyás.
- Valóban nem volt könnyű döntés, sokat is hezitáltam
ezen, mire döntöttem. Vettem egy kis
telket és azon építettem a megtakarított pénzemből
egy kis autójavító műhelyt. Végeztük a munkánkat
és lassan gyarapodtunk. Azt is láttam,
hogy hátrányom van már a többiekhez képest.
Reménykedtem, hogy a különböző pályázatokkal
sikerül majd a lemaradást behozni. Most már
megtapasztalhattam, hogy a vállalkozásom profitja
elsősorban attól függ, hogy én milyen eredményesen
vállalkozok. Tudtam, hogy folyamatosan
fejleszteni kell, mert lemaradok a versenyben.
Ilyenkor mindig eszembe jutottak Jürgen szavai,
mikor NSZK-ban voltam náluk. Rá kellett
döbbennem, hogy a két egy márkás gép hatékonyabban
működik, mint az egy két márkás gép.
Kiszáradtam a meséléstől, ezért üdítőt ittam.
- Akkor te ezt másképp gondoltad, - szólalt
meg újból Mátyás.
- Igen, most már én is tudom, hogy nem volt
igazam, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, -
folytattam tovább. Akkoriban sorra jelentek meg
157
a különböző pályázatok a munkahelyteremtésre,
bővítésre és még számos lehetőségre.
Tartottam egy kis szünetet, mert közben megkaptuk
a kávét és az üdítőket. Mindketten cukor
nélkül ittuk most már a kávét, nem úgy, mint az
autópálya pihenőkben.
- Hogy oldottad meg ezt a helyzetet, kérdezte
miután belekortyolt a kávéjába. Pályáztál ezekre?-
kérdezte.
- Igen, válaszoltam, de általában nem nyertem.
- Miért nem?- kérdezte meglepődve.
- Mert valamilyen hibát mindig találtak az
anyagban, válaszoltam.
- Nem kerestek meg pályázat írók?
- De igen, válaszoltam.
- Akkor miért te írtad a pályázati anyagot?
- Mert ők magas sikerdíjat is kértek és elhúztam
a szám szélét kissé elferdítve, Mátyás felé
tekintve.
- Ó, hát mindenkinek meg kell élnie, mondta
nevetve Mátyás.
158
- Most már utólag én is tudom, - adtam igazat
neki.
Jelenleg még nyereségesen működik a vállalkozásom,
de aggódom, mert egyre többet beszélnek
a gazdasági válságról és ez elbizonytalanít
engem, miként tudok majd versenyben maradni –
mondtam nem kevés félelemmel.
- Úgy emlékszem, hogy volt földetek is, amit
kényszerből be kellett vinnetek a tsz-be, - kérdezte
hosszú hallgatás után Mátyás. Kaptatok kárpótlási
jegyet? - kérdezte.
- Hárman testvérek együtt nagyon kevés kárpótlási
jegyet kaptunk, mert kevés földünk volt.
Mikor ezeket megkaptuk, akkor már távol állt
mindhármunktól a földdel való gazdálkodás,
ezért az értékpapírt édesanyánknak adtuk oda. Ő
egy ideig őrizte, mert valamennyit kamatozott,
aztán eladta. Örült, hogy a többieknél drágábban
el tudta adni. Sokan árulták ezeket a kárpótlási
jegyeket, amelyeket egyesek legtöbbször 50-60%-
os áron vették meg, mondtam különösebb érzelem
nélkül.
- Na látod, azok az általad egyeseknek mondott
emberek 5-6 Ft-ért vettek 10 Ft-ot, mert a
kárpótlási jegyeket névértékén számították be a
159
privatizációs vagyonszerzéseknél, - mondta felvillanyozva
Mátyás, ezt tettem én is.
- Na, de most te mesélj nekem, - kérleltem Mátyást.
Mielőtt bele kezdett volna, megmutatta, hogy a
hegyen van a háza. Hatalmas villát láttam a mobiltelefonjában,
medencével, majd tovább lapozott
a fényképek között. Ez a nyaralóm a magyar
tengerparton. Ekkor eszembe jutottak Mátyás
szavai, mikor a szobát kereste a nyaralásához és
ekként nevezte a Balatont.
Közben kihűlt az étel, de jó lesz így is, fogyaszszuk
el és én is mesélek neked.
Túl voltunk az ebéden, kértünk egy-egy ásványvizet,
aztán hátradőlt a székben.
- Az én történetem nem annyira színes, mint a
tiéd, de anyagilag mindenképpen eredményesebb,
- kezdett bele Mátyás a mesélésbe. Én sem
lettem milliárdos, mert ugyan a felhők felett mindig
süt a nap, de volt, amikor nem vettem észre
időben, mikor vagyok már a napon. Elmondom a
lényeges dolgokat, főleg arra rávilágítva, hogy
miért lettek gazdagok, akiket te egyesek nevezel
160
és te azokat mindig kihangsúlyozol, és miért vannak
mások.
Amikor mi ott voltunk a határon és jött a vámtiszt
én is féltem, nem csak te. Voltak ismerőseim,
akikkel megbeszéltem előtte bizonyos dolgokat a
vámolással kapcsolatban. A sok ilyen út alkalmával
azonban nem mindig tudtam meggyőzni az
eljárás során a vámosokat, hogy azok a videókamerák
és farmerek nem mind az enyémek, mint
mikor mi voltunk ott együtt. Utólag bevallom
neked, akkor azt mondtam a vámosnak, hogy
azok kettőnké, amelyek a csomagtartóban voltak.
Sikerült is meghálálni neki, - folytatta, közben a
tekintete most nem felém nézett. Ezt számtalan
alkalommal megtettem, ehhez nagyos sok nyugatnémet
márkát kellett „feketén” venni. Egy-egy
ilyen út alkalmával az építőipari vállalatnál kapott
fizetésem többszörösét is megkerestem. A
családunkban nem államosítottak ugyan semmit,
de mégsem volt pénzünk. A vállalkozásomhoz a
rendszerváltás idejére ezekkel az utakkal kerestem
meg az „első milliót”.
- Most jutott eszembe Gábor, szólított meg hirtelen
közbevetőleg, gondolom azért nem beszéltél
az egzisztencia-hitelről, mert nem éltél vele és én
csak bólintottam helyeslően. Én éltem ezzel a le161
hetőséggel is, mert az akkor nagyon előnyös volt
az állami vagyon megszerzésére. A saját erő nekem
15% kellett, hogy legyen, mert lényegesen 5
millió Ft felett vettük meg páran egy állami vágóhidat.
A felvehető hitelösszegnek nem volt felső
határa, ráadásul mindössze 7% kamatot kellett
fizetni úgy, hogy az éves infláció 24 %volt. Később
kivásároltam a tulajdonostársak részét is, így
a végén egyedüli tulajdonos lettem. Ez kockázatos
volt nekem is, de ennek ellenére mikor tudtam,
mindig éltem a lehetőségekkel.
Amikor a Horvátországban a háború véget ért,
sokan vettek nyaralót a tengerparton. Én is akkor
vettem az enyémet, közölte Mátyás. Említetted a
Jugoszláv kapcsolatodat, te miért nem éltél ezzel
a lehetőséggel, pedig az akkor nagyon kedvező
volt a privatizáció miatt, nézett rám, válaszra várva.
- Valóban lett volna lehetőségem, feleltem. Meg
is kerestek a horvát barátaim. Akkor építkeztem
és erre már hitelt nem mertem felvenni, feleltem.
Az építkezés meg a horvát tengerparti nyaraló
befektetés együtt anyagilag nagyon kockázatosnak
tűnt. A békeszerződés aláírása után pedig
nekem a térség, még bizonytalannak látszott, meg
aztán személyesen is megérintettek a háború bor162
zalmai. Mikor felismertem a valós helyzetet, sajnos
akkor már késő volt, így a felkínált lehetőség
elveszett. Nagyon bánom, azóta is.
Ennyi év után már elmesélhetem a személyes
érintettségemet. A nyolcvanas évek végén egy
délelőtt magyarul törve beszélő, középkorú férfi
keresett meg az irodámban. Bemutatkoztunk
egymásnak, de én először csak a Dragutin keresztnevet
értettem, de aztán ő folytatta.
- A magyarok Karcsinak hívnak, így horvátul
Dragannak szólítanak.
- Az én keresztnevem Gábor - ismételtem meg
a keresztnevemet.
- Azt gondolom, hogy én vagyok az idősebb, -
közölte Dragan, így kérem, tegezzük egymást,
mert úgy könnyebben tudok magyarul beszélni.
Én beleegyezően bólintottam, ezért most már
kötetlenül kezdett bele a beszédébe.
- Jugoszláviából jöttem, egy határ menti, félig
magyarok, félig horvátok által lakott faluból, -
mondta Dragan.
163
Hellyel kínáltam és mindketten leültünk a dohányzó
asztal mellé. Mivel kínálhatlak meg, kérdeztem
tőle.
- Nekem megfelel az, amit én fogyasztok,-
mondta.
- Rendben, akkor teát hozatok be az irodámba.
Az lesz a legjobb mindkettőnknek, mert odakünn
már késő ősz van és hideg az idő, feleltem.
- Elnézést kérek, hogy nem beszélek jól magyarul,
- kezdte, de csak azokra a szavakra emlékszem,
amit gyerekkorban az apámtól, meg a
nagyapámtól megtanultam. A szüleimtől már
külön élek, önálló családot alapítottam, otthon
viszont horvátul beszélünk, így sajnos sokat felejtettem
a magyar nyelvből.
- Ó semmi gond, bár csak én tudnék úgy horvátul
beszélni, mint te magyarul, egyébként is
tökéletesen értek mindent, mondtam és ezt nem
csak udvariasságból feleltem.
Kis szünetet tartott, ekkor egymásra néztünk,
vártam, hogy folytassa. Eltelt néhány perc, már
kezdett kicsit kellemetlenné válni a csend, mikor
behozták a teát és hozzá két csészét. Cukor meg
164
néhány aprósütemény volt még a tálcán, amit
letettek nekünk az asztalra.
- Parancsoljál, bíztattam, próbáltam oldani a
hangulatot. Megvárta, míg én hozzáfogok a tea
kitöltéséhez, majd a cukrot beleraktuk a csészébe
és kevergettük mindketten a forró teát.
- Elnézést kérek azért is, hogy hívatlanul jöttem
ide, de egy mezőgazdasági kombinátnál mérnökként
dolgozom, és közben intézem a járművek
okmányait és vizsgáztatom is azokat. Azt a feladatot
adták a főnökeim, mint magyarul beszélő
embernek, hogy keressek Magyarországon egy
hozzánk hasonló tevékenységgel foglalkozó vállalatot
azért, hogy szakmai kapcsolatot tudjunk kialakítani.
Nem szégyen mástól tanulni, meg az is
lehet, hogy mi is tudunk hasznos dolgot mutatni.
Láttam, hogy van még mondanivalója, így figyelmesen
hallgattam.
- Elmondom azt is neked, hogy előttetek megkerestem
már másokat is, de ott idegenkedve fogadták
a közeledésemet, így próbálkoztam tovább.
Nem adtam fel a kapcsolatkeresést, bár
egyre fogyott a remény bennem. Ti vagytok az
utolsó lehetőség számomra, mert azt tapasztaltam,
nem csak a konkrét ügy kapcsán, hanem a
165
boltokban történő vásárlásoknál is, hogy nálatok
a „jugókat” nem nagyon kedvelik. Néha még
mindig hallom a hátam mögött a láncos kutya
kifejezést is. Fáj, hogy ezt el kell mondanom neked,
pedig magyarnak is tartom magam. Az,
hogy ezt én elmondom, azért teszem, mert ez az
első hely, ahol emberségesen fogadtak és én ezt
nagyon szerettem volna mindjárt az elején kihangsúlyozni.
- Sajnálom, hogy ilyen tapasztalataid voltak,
biztos talán félreértések lehettek azok a helyzetek,
- próbáltam megnyugtatni. Azt hiszem, nem tudtam
meggyőző lenni, annál is inkább, mert én is
tapasztaltam némi rosszindulatot, talán kicsi
irigységet is a magyar emberek körében Jugoszlávia
kiváltságos helyzete miatt.
- Én már egy napot voltam Jugoszláviában és
számos árut tudtunk olcsón vásárolni, próbáltam
némi vidámságot vinni a beszélgetésbe. Voltunk a
piacon is, ahol nagyon jól éreztünk magunkat
még Napóleon konyakot is hoztunk. Számomra
természetes, hogy ennek megfelelően fogadjalak
téged, és ezt őszintén így is éreztem. Ekkor láttam
először rajta, hogy a szorongása elmúlt, és kölcsönösen
mosolyogva elfogadtuk egymást.
166
- Úgy érzem, hogy elmondhatom a jövetelem
célját, kezdett bele.
Ezt követően lassan elmerültünk a szakmai
munka rejtelmeiben. Hamar rájöttünk, hogy vannak
a munkánknak közös oldalai, de több a különbözőség
is közöttünk. Elhatároztuk, hogy
rendszeressé tesszük a kapcsolatot egymás között
oly módon, hogy felváltva felkeressük a másik
munkahelyét.
Ez kezdetben úgy valósult meg, hogy ők gyakrabban
jártak hozzánk, mert mi nem mehettünk
akkoriban korlátlanul még hozzájuk. Később,
amikor a világútlevél bevezetésre került nálunk,
lehetőségünk volt nekünk is többször ellátogatni
a szomszédos országban élő munkatársakhoz.
Évente két-három alkalommal is felkerestük egymást,
igy barátok lettünk, nem csak a Dragannal,
hanem az ő főnökeikkel is. A barátság odáig fejlődött,
hogy több napos szakmai tanfolyamokra is
meghívtuk egymást, előadásokat tartottunk a többi
dolgozó számára a saját szakmai rendszerünket
bemutatva. Ezek a szakmai rendezvények vidám
vacsoraestékkel záródtak. Különösen jó baráti
kapcsolatba kerültem a vállalkozás igazgatójával.
Humánus és közvetlen volt minden dolgozójával,
167
amelyet ezeken a konferenciákon személyesen is
megtapasztaltam.
A zágrábi irodájában is többször megfordultam.
Minden esetben meghívott vendégként voltam
ott. Mindig mondta, tudom nálatok nincs
költségkeret ezek fedezetére, így mi vállaljuk a
kiadásaitokat, mert szakmailag sokat tanulunk
egymástól. Örültünk, hogy együtt lehettünk, kölcsönösen
tiszteltük egymást. Nagy hatással volt
rám a horvát barátaim közvetlen stílusa, amely
nélkülözött minden féle elvtársi vonásokat.
A megismerkedésünk után számtalan konferencia
rendezvényen vettem részt, így már otthonosan
mozogtam a horvát tengerparton is,
mert valamennyi ilyen szakmai összejövetel mindig
más üdülővárosban lett megtartva. Ahogy
rendszeresen jártuk a tengerparti helyeket, az
egymás után épülő magán nyaralók sokasága felkeltette
a figyelmemet arra, hogy esetleg egy távoli
jövőben én is vásárolhatnék egy ingatlant, de
igazán nem hittem benne, hogy ez sikerülhet. Ehhez
az anyagi hátteret sem tudtam elképzelni,
meg mégis csak más országról volt szó, így az
adminisztratív kötöttségek sem motiváltak eléggé
úgy, mint téged Mátyás, néztem rá ismét.
168
- Abban igazad van, akkor még nem tudtuk,
hogy itt rendszerváltás fog lezajlani, meg aztán
megszűnik Jugoszlávia is, sőt létrejön az Európai
Unió, - vetette közbe Mátyás egy pillanatra. De
ahogy látod, minden megváltozott. Nagyon érdekel,
amit eddig elmondtál a jugoszláv kapcsolatról,
mondta Mátyás és biztatott a folytatásra.
- Lezajlott a rendszerváltás nálunk, folytattam
tovább. Igazán még a hazai viszonyokkal is akkor
kezdtünk ismerkedni. Sok mindent én sem értettem.
A rendszerváltás első évében, kora tavasszal
ismét hivatalos voltam egy munkatársammal a
soron következő tengerparti üdülőhelyen tartandó
továbbképzésre.
Már korán hajnalban indultunk - mint mindig -
, hogy késő délután megérkezzünk a rendezvény
helyszínére. A legközelebbi határátkelőhelyet választottuk
az átutazáshoz. A szükséges csomag és
útlevél ellenőrzés az utóbbi években már gyorsan
lezajlott. Ez alkalommal, a jugoszláv határellenőrzésnél
az utazásunkkal kapcsolatban a megszokottnál
többet kérdeztek és a csomagjainkat is ki
kellett nyitnunk, amelyre eddig soha nem volt
példa. Részletesen el kellett mondanunk hova és
kihez megyünk. Nagyon csodálkoztunk ezen, de
169
miután nem volt semmi probléma, úgy folytattuk
az útunkat a tengerpart felé.
Akkoriban még náluk is kevesebb autópálya
volt, ezért útközben több településen keresztül
vezetett utunk. Ahogy haladtunk az országban
egyre beljebb, úgy hamarosan feltűnt, hogy látótávolságon
belül mindenütt gépfegyveres katonák
állnak. Szokatlan volt ez a helyzet, de eleinte
nem foglalkoztunk vele, haladtunk tovább. A hegyek
között jártunk, amikor többször megállítottak
a katonák bennünket és ellenőrizték a csomagjainkat
is. Minden alkalommal kikérdeztek
bennünket. A sok ellenőrzés és a lassított forgalom
miatt leplezetlenül eluralkodott rajtunk a félelem,
mire késő este a célállomásra értünk.
A vendéglátóink aggódva vártak bennünket,
hogy mikor érkezünk meg. A viszontlátás örömét
hamarosan elnyomta a tájékoztatásuk arról, hogy
háborús helyzet van kialakulóban, az országban.
Most láttam először az igazgató szemében szomorú
és aggódó tekintetet. Azt hiszem, akkor értettem
meg, milyen fontos volt számára a mi kapcsolatunk
és éreztem meg azt is, hogy ez már nem
csak munkakapcsolat volt számunkra.
170
Az igazgató idősebb volt nálam és mégis mély
emberi vonzalom alakult ki közöttünk. Nagy szeretettel
és tisztelettel beszéltek róla Dragan kollégái
is, akik között voltak magyarul beszélők. Az
igazgató műszaki helyettese, a „pipás” mérnök
végzettségű volt, így vele is sokat voltunk együtt.
Eleinte Dragan segített fordítani a nyelvi nehézségek
miatt, de később már több üveg „bier” után
könnyebben ment a kommunikáció félig németül,
félig mutogatva. A „pipás” nevet azért kapta,
mert pipázni szeretett. Feltűnően udvarias modora
volt. Ez a két vezető kolléga különösen a szívemhez
nőtt a hosszú évek alatt. A zágrábi központ
dolgozói közül szívesen gondolok vissza
még egy nagyon magas, szőkehajú mérnök fiatalemberre
is, aki ebben a társaságban a leglazább
stílusú volt. Ő a szakmai kérdéseket egy-két szóval
lerendezte.
A mostani indulásunk előtt nagyon vártam az
újbóli találkozást. Szomorú voltam, hogy idő előtt
haza kell jönnünk. Kölcsönösen úgy tartottuk jónak,
hogy másnap hazautazunk, mert – elmondásuk
szerint - bármely pillanatban fegyveres összetűzésre
kerülhet sor az ország különböző részein.
Sajnos nem tudjuk a biztonságotokat garantálni,
mert mi is sodródunk az eseményekkel, tájé171
koztatott bennünket az igazgató. Aznap éjjel a
fáradtságnál a félelem volt a nagyobb, így gyakorlatilag
nem tudtunk elaludni.
Másnap reggel világosban indultunk. Búcsúzáskor
erősen megszorítottuk az igazgatóval, meg
a többi vezetővel egymás kezét, aztán elváltunk.
Akkor megfordult a fejemben, hogy vajon látjuk-e
még egymást. Dragan is jött velünk, mert az igazgató
kisérőnek jelölte ki őt, hogy útközben ne
hogy gond legyen, ill. segítsen, ha veszélyhelyzetbe
kerülnénk. Az induláskor a szomorúság és
a félelem egyformán eluralkodott rajtunk. Tudtuk
hosszú, kiismerhetetlen út áll előttünk.
Dragan mondta az útvonalat, amely nem az
volt, amelyiken jöttünk. Nem a legrövidebb utat
választotta, amit nem értettem, de nyilván megvolt
az oka. Ennek most kifejezetten nem örültem,
hiába csodáltam a gyönyörű tengerpartot hosszú
éveken át, most nem kötött le. Szerettünk volna
mielőbb hazajutni, de haladtunk arra, amerre a
kísérőnk mondta.
Egy idő után északnak fordultunk és tartottunk
a hegyek felé. Rövid idő múlva egy útelágazásnál
keresztben az úton, nagy katonai jármű állta el az
utunkat. Megállítottak bennünket a fegyveres
172
katonák. Dragan jelenléte megnyugtatott bennünket,
de ennek ellenére nagyon szorongtunk,
ahogy aprólékosan leellenőriztek mindent. Nem
mehetünk tovább ezen az úton, közölték a katonák
és egy másik útra tereltek minket.
Láthatóan nem örült ennek Dragan, de nem
volt más választásunk. Haladtunk egyre beljebb a
hegyek között. Miközben közlekedtünk az egyik
oldalon a magas hegyekkel, míg a másik oldalon
szakadékokkal tarkított úton, egyre gyakrabban
láttunk frissen kiégett házakat, gépfegyverekkel
meglőtt falakat. Nem tudtuk mi történik, így ijedten
néztünk ilyenkor Draganra, akinek szemében
jól lehetett látni a szomorúságot és a félelmet egyaránt.
Nem beszélgettünk, csak némán néztünk
előre az utat figyelve. Több helyen a bokrok mögött
nehéz harci járművek húzódtak meg, különböző
módon álcázva a külsőjüket. Soha nem voltam
hasonló helyzetben, így egyre jobban eluralkodott
rajtunk, a kollégámmal együtt a félelem.
Nem tudtuk mi folyik ebben az országban,
amelyben sok éven át annyi szép emléket szereztünk.
Dragan is megérezhette a félelmünket és megszólalt.
173
Tudjátok, nehéz napok kezdődtek nálunk. Évtizedek
óta feszültség volt az egyes nemzetiségek
között, különböző családi tragédiák váltották ezeket
ki. Amig Tito élt a jólét eltakarta a sebeket,
talán azt is gondoltuk elfelejthetjük a sérelmeket
örökre. Most más helyzet van, mert meghalt Tito
és a családi fájdalmak előjöttek, a mély emberi
sebek felszakadtak. Az egyes tagországok eltérő
fejlettségi szintre jutottak, így a gazdagabbak
megkezdték az elszakadásukat az egységes Jugoszláviától.
A szegényebb tagországok ezt nem
akarják, így a fegyveres konfliktusok megszaporodtak
a különböző nemzetiségi családok között
is. Sajnos elindultak kölcsönösen a személyes
bosszúk, etnikai tisztogatások. A folyamat már
odáig fajult, hogy ismeretlenül is megsemmisítik
egymást az eltérő nemzetiségiek. Ahol éppen járunk,
különösen sok nemzetiségi család élt békében
korábban egymás mellett, de most eljött a
leszámolás ideje. Senki nem érzi biztonságban
magát, nem tudja, mit hoz az éjszaka számára,
családjára. Mint ahogy látjátok, kiégett házak kísérik
útjainkat, amelyeket éjszakánként gránátokkal
robbantottak fel és mészárolták le az embereket.
Ezek újabb feszültségeket hoznak létre. Nem
tudjuk mi lesz a vége. Bevallom nektek, én is félek,
féltem a családomat, mert a horvátoknak ma174
gyar vagyok, a szerbeknek horvát és magyar, meg
a történelmünkből adódóan is félünk két fiú gyerekünkkel
és a feleségemmel együtt.
Dragan őszinte monológja még félelmetesebbé
tette a helyzetet, annál is inkább, mert az ellenőrzéseknél
egyre többet kellett a Dragannak beszélnie
a békés továbbutazás érdekében. Az akkori
utunk Magyarország felé egy örökkévalóság volt
számunkra. Csak egyszer érjek épségbe haza,
mostanában nem fogok én ide jönni, gondoltam
magamban. A félelem olyan mélyen ívódott belém,
hogy akkor már gondolni sem mertem arra,
hogy én valaha itt nyaralót vegyek.
Késő éjjel épségben megérkeztünk a magyar
határhoz. Ilyen megnyugvást, azóta sem éltem át
az országhatár táblánk megpillantásakor, mint
akkor.
Elbúcsúztunk Dragantól, megöleltük egymást,
miközben kezet fogtunk Dragan keze remegett és
a szeméből mérhetetlen félelem tükröződött. Talán
nem lesz nagy baj, próbáltam bátorítani, de
láttam nem sok eredménye lett ennek. A határtól
egy ismerős járművel visszafordult, mi pedig
folytattuk az utunkat némileg megkönnyebbülve
a házunkig, ahova éjfél után érkeztünk meg.
175
A hazaérkezésünket követően röviddel hivatalosan
is kitört a polgárháború. Szörnyű, több ezres
etnikai tisztogatásokról szóltak a hazai híradások.
Az ágyúk és a nehéz fegyverek zaját még
a határunktól távolabb is hallani lehetett a térfelünkön.
Dragannal telefonon sem lehetett kapcsolatba
kerülni, nagyon aggódtam értük, mert az
egész családját ismertem. Csak a remény maradt
számomra, hogy nincs nagy baj velük.
Nagyon hosszú idő telt el a félelmetes visszautazásunk
óta, mikor egy délelőtt megjelent
Dragan az irodámban. Lefogyott, a szemei kialvatlanok
voltak és mélyen ültek. Nagyon megörültem,
hogy láthatom és ismét hellyel kínáltam.
Ezúttal kávét kért, cukor nélkül. Láttam rajta,
hogy nehéz napokat, hónapokat élhetett át, így
nem sürgettem a beszédben.
A kávé után egy nagyot sóhajtott és azt mondta,
mindenki él a családjában, de minden nap maga
a pokol. Mióta nem találkoztunk, ő minden
éjjel az ablak mellett ülve egy széken alszik, gyakran
felébredve és figyeli az utcai eseményeket.
Sorra éli meg és látja, hogy éjszakánként felrobbantják
egyes emberek házát, és hallgatja a fegyverek
ropogását.
176
Láttam elfáradt a beszédben, így pihentetés
képpen, közbe szóltam. Hallgatni is szörnyű, amit
elmondtál nekem, feleltem.
Most sima vizet kért. Ivott pár kortyot és folytatta.
Félünk mindannyian. Nagyapám, apám abban
a házban született, ahol éltünk, de még Magyarországon.
Senkit nem bántottunk, miért kell nekünk
rettegni otthon? Sokan elköltöztek különböző
helyekre, a magyar lakta településekről, sokan
Magyarországra menekültek. Mi tanácstalanok
vagyunk, igazán egyik nemzetiséghez sem sorolnak
bennünket. Féltem a családomat, a házamat.
Nem merünk elköltözni, nincs is hova, meg aztán
az üres lakásokat főleg lerombolják. A nagyobbik
fiam most lesz középiskolás, nem tudjuk hova
küldeni tanulni. Szeretném, ha Magyarországon
tanulhatna és nézett rám, a szemében fájdalmat
láttam, mintha talán nedves is lett volna, majd
elhallgatott.
Hirtelen nem is nagyon tudtam a kialakult
helyzettel mit kezdeni, mire a csöndben megkérdeztem,
mit tudok én segíteni nektek? - kérdeztem.
177
Láttam rajta, újból erőt gyűjt a folytatáshoz,
szükségem lenne egy magyar emberre, aki hivatalosan
felelősséget vállal Magyarországon történő
tanulás ideje alatt a fiamért és nyilatkozik, hogy
biztosítja az anyagi megélhetését. Azonnal hozzá
tette, hogy csak formálisan szükséges, mert természetesen
ők a megfelelő ellátást továbbra is
megoldják, de sosem lehet tudni mi fog történni
velünk. Szeretném, ha legalább a nagyobbik
gyermekem biztonságos háttérrel rendelkezne,
mondta.
Ekkor már úgy láttam, most közel van ahhoz,
hogy a könny kicsorduljon a szeméből. Átnyúltam
a dohányzó asztal fölött és megszorítottam a
kezét, és azt mondtam, természetes, hogy én ezt
megteszem és vállalom.
Azonnal megírtuk a szükséges papírokat és
rögtön rohant is el Dragan a hivatalos szervekhez
a gyermek kollégiumi elhelyezését és az iskolai
beíratását intézni. Aznap délután még visszajött
és hálás tekintettel megköszönte a segítségemet,
mert mindent sikerült elintéznie. Elfogyasztott
még egy kávét, ismét cukor nélkül, mire megkérdeztem,
hogy azelőtt mindig cukorral fogyasztottad,
mi történt? A mindennapi rettegésben cukor178
betegséget kaptam, egészségtelenül is táplálkozunk,
sokat nélkülözünk, válaszolta.
Miután elfogyasztottuk a kávét, mondtam,
hogy menjünk ebédelni, mert már késő délután
van és gondolom nem volt időd enni sem, miközben
ránéztem. Ő csak egyetértően bólintott a fejével
némán, válaszként.
Ebéd után elkísértem egy élelmiszer boltba,
ugyanis vinni akart haza több féle élelmiszert,
mert sok áru hiánycikk volt náluk a háború miatt.
Nem sok mindent rakott a bevásárló kosarába,
mert mondta, hogy a határon gondok lehetnek.
- Ezt most én szeretném kifizetni, - mondtam
neki.
- Szó sem lehet róla - tiltakozott, s akkor mélyen
bele néztem a szemébe, és ő megadóan beleegyezett.
Soha nem éreztem még kiszolgáltatott ember
tekintetét eddig, de akkor ezen a napon Dragan
szeméből kiolvastam. Nagyon szomorúan és hálásan
nézett rám. A szomorúság engem is magával
ragadott.
Legközelebb egy hét múlva találkoztunk, mert
magával hozta a fiát a kollégiumba. Rég nem lát179
tam őt, alig ismertem meg. A kollégiumban, ahol
Dragan fia, Zoltán lakott, ott dolgozott egy ismerősöm,
aki ugyan abban a panelházban lakott,
mint én. Hamar megismerte Zoltánt, így folyamatosan
tájékoztatott a gyermek életéről.
Én is gyakran meglátogattam, mert a szülei
rendszertelenül tudtak átjönni hozzá. Ilyenkor
némi zsebpénzt is adtam neki, amit tiltakozva, de
jóleső érzéssel elfogadott. Zoltán eleinte nem nagyon
tudott magyarul, de aztán hamar megtanult.
Kiváló képességű gyermek volt, országos matematikai
versenyt is megnyert az egyik esztendőben.
A tanulmányi eredményei egyre jobbak lettek,
ezért sikeresen befejezte a középiskolát. Ezt
követően Magyarországon folytatta egyetemi tanulmányait,
majd a városunkban is dolgozott egy
darabig. Nagyon jó szakember lett és hamar felfigyeltek
tudására és egy amerikai vállalathoz került,
ahol robotgépek programozásával foglalkozott
a rendszerváltás után szerte a világban.
Dragan sokáig nem jelentkezett, csak a médiából
tudtuk meg a borzalmas pusztításokat az országukban.
Egyszer csak hallottuk, hogy Horvátország
aláírta a daytoni békeszerződést. Nagyon
örültem ennek, de az örömöm nem volt felhőtlen,
mert Dragannal továbbra sem találkoztam. Aztán
180
eljött a várva várt nap, Dragan megjelent ismét az
irodámban.
Megöleltük egymást, szeméből a reménysugarak
sugároztak, de az egészségi állapota még
mindig nem volt rendben. Beszélt az élet újraindításáról,
a terveiről. Ezt követően gyakrabban találkoztunk,
de én nem mentem el hozzájuk, mert
a fegyveres harcok az egyes területeken még továbbra
is megmaradtak.
Egy másik alkalommal újból meglátogatott és
ekkor már egészségi állapota is javulóban volt.
Meg is jegyeztem, hogy örülök, hogy jobban nézel
ki. Boldogan közölte, végre öt év után már ágyban
aludhat. Sok mindent elmondott a borzalmas
életükről. Megnyugtató öröm volt számukra,
hogy a nagyobbik gyermekük, Zoltán Magyarországon
biztonságban lehetett. Miután ezt elmesélte,
azonnal folytatta, hogy jó hírt hoz nekem az
igazgatójától.
- Örömmel hallom, hogy mindenki él, akkor
halljuk a jó hírt - vetettem közbe, kíváncsian.
- Megkezdődött a privatizálás nálunk is, - folytatta.
Egy tengerparti apartmant tettek félre a főnökeim
számodra megvételre, közölte nagy
181
örömmel. Kedvezményesen juthatsz hozzá a kialakult
baráti kapcsolatra tekintettel.
Sok mindenre számítottam, de erre véletlenül
sem.
- Én vegyek nálatok nyaralót?- kérdeztem ijedten.
Rögtön eszembe jutottak a kiégett házak, az
etnikai konfliktusok, amelyeket Dragan elmesélt,
és amiket a hazai híradásokból szörnyülködve
hallottam. Dragan számíthatott a reakciómra,
mert azonnal folytatta, mielőtt szólhattam volna.
- Béke van nálunk, nem lesz semmi baj. Az
igazgató úr is külön a figyelmedbe ajánlotta ezt a
lehetőséget, ezzel is kifejezve a köszönetét irántad,
amiért közöttünk ez a kapcsolat ki tudott alakulni,
- mondta őszinte hangon, és többször is
bátorított, hogy éljek a lehetőséggel.
Miközben hallgattam Dragan bíztatását, átfutott
az agyamon, hogy most építem a családi házamat.
Nincs szabad pénzem, hitelt pedig félek
felvenni. Rögtön, gondolkodás nélkül rávágtam,
köszönöm, hogy gondoltatok rám, de nem tudok
vele élni. Ezután még néhányszor próbálkozott
Dragan a meggyőzéssel, sikertelenül, fejeztem be
a horvátokkal kapcsolatos történetet.
182
- Ahogy téged hallgattalak, most kicsit én is beleéltem
magam a háború borzalmaiba, - mondta
Mátyás, pedig én nem jártam náluk azokban az
években. Lehet, hogy ezek ismeretében, amit te
átéltél, talán én sem siettem volna a nyaraló vétellel.
Most elérkeztem a napjainkig,- mondtam és
közben néztem Mátyásra. Még nem vagyok
nyugdíjban. Azt gondolom, hogy szerényebb keretek
között versenyben tudok a vállalkozásommal
maradni a piacon, míg a nyugdíjkorhatárt
elérem, aztán meglátom hogyan tovább, fejeztem
be a történetemet.
- Engem is ért sikertelenség, - folytatta Mátyás
magától tovább. Az Európai Unióba lépés után az
országunknak szigorúbb előírásoknak kellett
megfelelnie, így a vállalkozásomnak is nagy kihívás
volt a feltételek biztosítása. Ráadásul a rengeteg
nyugati termék elárasztotta az országot, nehéz
volt minőségi színvonalban és árban versenyezni
azokkal. Nem tudtam az új kihívásokat teljesíteni,
így csődbe ment a vágóhíd vállalkozásom. Sajnos
183
a beszállítókat sem sikerült kifizetni, ezért őket
nagy anyagi kár érte.
Ekkor gyanakodva ránéztem.
Minden szabályosan történt, tárta szét a karjait.
A tekintetét ismét hamisnak láttam, mint akkor az
autóban a vámeljárás után.
- Rájöttem akkor, - folytatta tovább, hogy én
ehhez nem értek és a korábban felvásárolt kárpótlási
jegyekből, meg az időközben szerzett, általad
levezetett profitból, egyre több földet vettem.
Ma már van annyi, amiből én szépen kiegészítem
a nyugdíjamat és nem kell mást tennem, mint
a bérbeadás díját felvennem. Már ebből is bőven
tudom a téli és a nyári pihenésünket fedezni, meg
a gyerekeimet is segíteni anyagilag.
Most ő is tartott egy kis szünetet, miközben az
utolsó kortyot is megitta az ásványvízéből. Látszólag
mintha abba hagyta volna, de rövid idő
múlva azt mondta.
- Látod, egyesek nem kiválasztottak, ők azzá
váltak. Senkit nem akadályozott meg ez a rendszer
abban, hogy a lehetőségekkel éljenek. Sokan
féltek, vagy kockázatosnak tartották, bizonyos
döntéseket meglépni, - ahogy te is mondtad ma184
gadról. Biztosan voltak olyanok is, akik ezzel
visszaéltek, de az a hatóságokra tartozik.
Az tény, hogy az eredeti tőkefelhalmozás ideje
lejárt, de éppen az elmúlt évek tapasztalatai mutatják,
hogy egy jó ötlet, üzleti elképzelés továbbra
is esélyt teremt a meggazdagodásra, azaz továbbra
is lesznek egyesek, ha úgy tetszik kiválasztottak,
meg mások, kedves tanult barátom,
fejezte be némi iróniával most már egyértelműen
Mátyás.
Néhány percig még beszélgettünk az egészségünkről
és kölcsönösen megállapítottuk, hogy
elszaladt közben az idő. Késő délután volt. Telefonszámot
cseréltünk és elbúcsúztunk egymástól.
Egy hónappal a Mátyással való találkozásunk
után meglátogatott a lányom, Helga. Elég ritkán
találkozunk, így mindig öröm, ha jön és elbeszélgetünk
erről - arról.
- Szervusz apukám! Már nagyon régen találkoztunk!
- üdvözölt Helga egy széles mosollyal és
öleléssel és puszit nyomott az arcomra.
185
- Nem is tudom, hogy kinek a hibája ez. - somolyogtam
hamiskásan, mire Helga nevetve elindult
a konyha felé és feltette a kávéfőzőt.
- Értem a célzást, de tudod, hogy sok a munkám,
és sokat is utazom mostanában.
Helga tolmácsként dolgozott, imádta a munkáját,
mellette a kis szabadidejét azzal töltötte, hogy
életviteli tanácsadóként segített embereknek. Ezt
sose tudtam, hogy mit jelent, de nem is firtattam,
boldog voltam, hogy ő megtalálta a számítását az
életben, ha nekem már nem sikerült minden esetben.
- Kérsz te is apu? Mizujs Veled? - kérdezte és
már töltötte is ki a csészébe a forró kávét.
- Persze igen, köszönöm. Hát tudod, öregesen
vagyok, az ilyen öregemberek mint én, már csak
egyik napról a másikról élnek.
- Ugyan már apu - Helga szélesen mosolygott. -
A szomszéd bácsi, ő tényleg öregember, de te
még nagyon jól tartod magad. A múltkor is megjegyezte
egy kolléganőm, hogy egyáltalán nem
látszol annyinak, amennyi ténylegesen vagy.
186
- Hízelgő, köszönöm. De sajnos elmúlnak az
évek a fejünk felett. Emlékszel Mátyásra, aki kivitt
Németországba fiatal koromban?
- Emlékszem persze. Majdnem disszidáltál.
- Igen, tényleg. Találkoztunk kb. egy hónapja,
hát felette is elmúltak az évek, ez a szerencsém -
kajánul mosolyogtam - de azért neki felvitte az
Isten a dolgát.
- Tényleg, mi történt vele? Azóta nem is találkoztatok?
- Helga ekkor lehuppant a fotelbe, amit
gyerekkora óta nagyon szeretett, sajnos már elkopott,
de még mindig megtartottam, mivel kedvence
volt.
- Nem. Ezért elmeséltük egymásnak az életünket.
Képzeld vett egy vágóhidat, amivel csődbe
ment, sok beszállítót kár ért, és én ezt gyanakvóan
fogadtam, talán lehetett a részéről tudatos cselekvés
is ez, gondoltam. A kérdésemre kitérő választ
adott, így ezt tovább nem firtattam. Ezt követően
rengeteg földet vásárolt és most ezek bérbeadásból
él. Épített luxus családi házat, meg vett a Balatonon
és az adriai tengerparton is nyaralót. Szóval
ő bekerült a jómódúak közé. Elmondtam neki,
187
hogy én is élhettem volna a lehetőségekkel, amik
adódtak az életemben, pl. az egzisztenciális hitellel,
de szabad elhatározásomból nem tettem.
Helga ekkor komoran nézett maga elé.
- Mit jelent ez számodra, hogy szabad elhatározásodból
döntöttél?
- Hát azt, hogy szabadon mérlegeltem az előnyöket
- hátrányokat és aztán úgy döntöttem,
ahogy az a legjobb. Pl. Németországban sem
akartam kint maradni, féltem az ismeretlen környezettől
meg, hogy a család támogatása nélkül
kell kint lennem. Meg a pártba sem léptem be, és
nem történt semmi bajom. Azért a nagyszüleid
idejében ezt nem lehetett megtenni, a kommunisták
félelemben tartották az embereket. De tudod,
erről meséltem.
- Igen tudom, de nem erre vagyok kíváncsi.
Hanem arra, hogy szíved szerint döntöttél-e?
Helga tágra nyílt szemekkel, vizslatóan nézett
rám. Nem tetszett a kérdése, feszengeni kezdtem.
- Mi már megint ez, valami spiri maszlag? -
Helga nevetett. Apukám te annyira félsz ettől a
188
dologtól, pedig ha tudnád. Na, kérdezek másként.
Amikor Németországból hazajöttél, utána 1-2 hét
hónap múlva nem jutott eszedbe, hogy talán mégiscsak
jó lett volna kint maradni?
- De talán igen. De nem volt időm ezzel foglalkozni,
lekötött a munka.
- És a horvát nyaralónál?
- Na, azt már egy héten belül megbántam. A
gyermekkorban megélt szüleim hitelei miatt nem
mertem erre e lehetőségre gondolni sem. Néhány
nap múlva otthon higgadtan átgondoltam az egészet
és megkerestem egy hitelintézetet. Kiderült,
hogy az akkori jövedelmem alapján kedvező ajánlattal
tudtak volna hitelt biztosítani a külföldi ingatlan
vásárláshoz is. Gyakorlatilag kockázata
sem lett volna, hiszen a nyaraló értéke mindig
fedezetet nyújtott volna bármilyen esetleges nehéz
helyzetben. Mikor ezt felismertem és értesítettem
a horvát barátaimat, már késő volt. Nem hibáztattam
magam, mert szabadon elhatározásomból
döntöttem az elutasításkor is, nem voltam
ellensége magamnak.
Helga komolyan hallgatott és előrehajolt a fotelben.
189
- Van egy rossz hírem apu. Sajnos sose döntöttél
szabad elhatározásodból.
Ekkor megint előjött bennem a feszengő érzés.
- Mi van ma veled? Az előbb mondtam, hogy
az én időmben már nem volt olyan a helyzet,
mint a nagyszüleid korában, és szabadon döntöttem
a dolgokban.
- Sajnos nem. Emlékszel, amikor elmentünk a
szülőfaludba, és meséltél a gyerekkorodról?
- Igen, persze. Elszörnyülködtél, hogy milyen
szegények voltunk, pedig akkor ez volt az általános.
Helga ekkor egy nagy levegőt vett, mintha valami
fontosat akarna mondani.
- Én már akkor is kezdtem összerakni a dolgokat,
de nem akartam elmondani. Nem voltam biztos
benne akkor még, hogy nyitott vagy rá.
Bennem megint előjött a feszengő érzés - Mire
gondolsz, ne ijesztgess.
190
- Bocs, nem akartalak megijeszteni, de akkor
most elmondom. Csak szeretném, ha nyitottan
fogadnád.
Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Sose
érdekelték annyira a társadalmi, gazdasági helyzettel
kapcsolatos dolgok, és nem élt abban a korban,
hogy tudja milyen volt a helyzetem. De érdekelt,
hogy mit akar mondani, így biztattam,
hogy mondja el.
- Na, akkor kezdem az elején. Mikor megszületik
egy gyermek, akkor az egész világot úgy érzékeli,
mintha egy lenne vele. Azaz nem tesz különbséget
maga és a szülei - főleg az anyukája,
mivel őt látja legtöbbet - között. Így minden helyzetet,
érzelmet, amit pl. az anyja arcán lát, tulajdonképp
a magáénak érzékeli.
- Ok, és ennek mi köze az én történetemhez? -
kicsit mérges voltam, mert nem értettem hova
akar ezzel kilyukadni. Helga megint mosolygott,
és az utolsó cseppet is kiitta csészéjéből.
- Légyszi várd meg, míg befejezem. Tehát a
fentiekből adódóan az énképet a környezetünk
hozzánk való viszonyából alakítjuk ki. Ezért nem
191
mindegy, hogy a gyereknek mit mondunk, biztatjuk,
vagy azt mondjuk, hogy „már megint milyen
ügyetlen voltál”, illetve hogy milyen eseményeket
lát. Menjünk tovább. Talán emlékszel arra, hogy
az agykontroll tanfolyam kapcsán beszéltünk az
agyhullámokról.
- Igen arra emlékszem, logikus volt, amit
mondtál.
- A béta agyhullámok az éber állapotra jellemzőek,
az elalvás előtti alfa aztán átmegy thétába
végül deltába, a mélyalvás szakaszba. A gyerekek
kb. 7 éves korukig folyamatosan ebben a béta –
théta agyhullámokon rezegnek, emiatt van az,
hogy jobban tudnak tanulni és még szivacsként
fog az agyuk. Viszont ez azt is jelenti, hogy mindent,
amit a környezetükben látnak, érzékelnek,
azt „beszívják” magukba, és még a tudatos ítélkezés
nélkül. A gyerekek így tulajdonképpen egy
magnószalaggá válnak, melyre a környezetük,
legfőképpen a szülők írnak. Ezzel csak az a gond,
hogy amennyiben egy problémás család neveli a
gyereket, alkoholista vagy drogos szülő vagy
egyéb problémás környezet, a gyerek ezt a
„programot” kapja.
192
- De ha tudatossá válunk, akkor már nem kell,
hogy ezek a programok fussanak, nem? – vetettem
közbe.
- Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Ugyanis
nem a tudatos elméd, amivel éberen végzed a
mindennapi dolgaidat, gondolkodsz, stb. irányítja
a mindennapi reakcióidat, cselekedeteidet. Hanem
a tudatalatti, amely kb. 95 vagy annál több
%-át is kontrollálja a mindennapi cselekedeteidnek.
Azaz, ez azt jelenti, hogy a tudatalattiban
(főként a gyerekkorból) eltárolt programjaid alapján
reagálsz egy bizonyos helyzetre. Ez önmagában
még nem lenne nagy baj, ha mondjuk valami
balesetet vagy más szörnyűséget kell túlélned. A
tudatalatti célja ugyanis az, hogy biztosítsa a túlélésedet.
Pl. figyelmetlen vagy, nem nézel körül,
lelépsz a járdáról, és a másodperc tizedrésze alatt
éppen elugrasz és sikerül elkerülnöd egy ütközést
egy autóval. Azonban a tudatalatti minden olyan
dologra, amit stresszesnek minősít, próbál egy
megoldást találni. Lehet, hogy nem a legjobbat, de
védeni próbál. Így alakulnak ki az egyes helyzetekre
adott válaszok. Ezek zöme pedig a gyerekkorból
származik. Az emberek nagy része észre
sem veszi, hogy ilyen programok alapján működik.
193
- Érdekes, amit mondasz. És ez mit jelentene az
én esetemben?
- Vegyük sorra, amiket meséltél. Volt egy olyan
emléked, mikor elköltöztek a szüleid a városba, és
téged elhozott a nővéred az iskolából tanítás közben.
nagyanyád azt mondta, hogy be kellett adni
a tsz-be a földet.
- Igen.
- Te féltél, nem értetted, hogy mi történik, mi
ez az egész és nem magyarázták el úgy neked,
hogy megértsd. De azt tudtad, hogy nagy a baj.
Aztán később rákérdeztél, gyakorlatilag erre azt a
választ kaptad, hogy „féltettük a kommunistáktól
az apádat!”. Ez megint csak azt eredményezte,
hogy jobban féltél, nem is tudtál aludni. Aztán
voltak még ilyen események, mikor nem értetted,
hogy mi történik, pl. a szellemekről beszélő aszszony,
a kulákokkal kapcsolatos beszélgetés, stb.
Szerintem gyerekkorod meghatározó része arról
szólt, hogy láttad, hogy emberekkel rossz dolgokat
csinálnak valakik, rajtatok kívül álló emberek,
vagy jelenségek és nincs hatalmatok ezek felett.
Beléd ivódott, hogy az ismeretlen, amit nem értesz,
ami fölött úgy érzed nincs hatalmad, az
194
bánthat, stresszhelyzetet okoz. Ez a tudatalatti
számára nyilván azt jelenti, hogy akkor ilyen
helyzetbe nem szabad belemenni. Felnőttkorra
átvetítve, Németországban mikor kint voltál gyakorlatilag
lett volna kint munkád, szállásod, és
megbízható támogatóid. Ezt a dolgot így még én
is, aki nem vagyok egy kalandor megpróbáltam
volna. - Helga hatalmas vigyorral kísérte ezt a
mondatot.
– Azonban mégsem merted meglépni, féltél az
ismeretlentől. Az egzisztencia hitelnél nem értetted,
hogy miről szól, hogy lehet a kedvezményes
hitelt visszatörleszteni, pedig a privatizált állami
vagyon a tevékenysége során kitermelte volna
azt, de te ismét csak ismeretlenekre tudtál hagyatkozni,
nem vállaltad a kockázatot. A horvát
nyaralót pedig a háborús helyzet és a későbbiek
miatt nem merted megvenni. Itt is belépett az „ismeretlentől,
amit nem értek, félni kell, mert bánthat”
program. Amit ismertél, úgy érezted, hogy
tudod kezelni, abba bele mertél menni és lett is
eredménye. Pl. ahol dolgoztál a közintézménynél,
ott igazgatói beosztást értél el. A vállalkozásodban
már megjelent a félelem.
195
- Szóval azt mondod, hogy a gyerekkori élményeim
alapján döntöttem úgy, ahogy?
- Igen. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a program
működött, és te, mint önálló személy, másként
döntöttél volna, hogy megbántad, hogy nem
éltél a lehetőségekkel. És az, hogy nem egyszeri
esetről van szó, hanem az ilyen nagyobb horderejű,
láthatóan bizonytalannak tűnő dolgokba többször
nem mertél belevágni. Tehát ismétlődött a
minta.
- Ok, tegyük fel hogy ez igaz. Akkor még mindig
nem értem, hogyha a tudatos elmémet a tudatalattim
irányítja, és programok alapján működünk,
akkor honnan jön az az érzés, hogy megbántam
a döntésemet?
- Hát ez egy nagyon jó kérdés. – Helga ekkor
teljesen felvillanyozódott. – Nem akarok túlzottan
belemenni, de van egy harmadik szereplőnk is, a
tudatosságod, vagy ha jobban tetszik a lelked. A
legcsendesebb résztvevő, aki a szíveden keresztül
próbál kommunikálni veled, csak sokan nem
vesszük ezt észre a programok miatt. Ez az az
intuíció, ami pl. megállít az úton, hogy nézz le a
földre és találsz egy 1000-est. Az a hajtóerő, ami
ösztönöz, hogy menj végig egy úton egy cél érde196
kében, és közben a cél végrehajtásához szükséges
minden segítséget megkapsz, ha „hallod a belső
hangot, hogy mit kell csinálni”. A lelked soha
nem ösztönöz olyan döntésre, ami félelmetes,
ijesztő, ha egy döntés után jó érzésed van, flottul
mennek a dolgok, mint a karikacsapás, biztos lehetsz
benne, hogy a lelkedre hallgattál. De előbb
tudnod kell megkülönböztetni, hogy melyik a
programból származó félelem és melyik a valódi
sugalmazás.
Helga ekkor már hangosan nevetett, mikor e
mondathoz ért, mert látta, hogy kétkedően felvontam
a szemöldökömet.
– Pihenj rá, emésztd meg a dolgokat. Nem kell
mindent egyszerre megérteni. Majd megérik benned.
De minden, ami történt veled az életedben,
az tapasztalat, hogy egyre többet megértsd magadból
és a világból, ami körülvesz. Semmi nem
történik véletlenül. De most én is befejezem, úgy
látszik a kávé nem hatott, elfáradtam az úton, kicsit
lepihenek, majd folytatjuk.
Helga ekkor eltűnt a hálószobában, én meg
magamra maradtam a gondolataimmal. De kis
idő múlva csörgött a telefon, ami elterelte a fi197
gyelmemet a beszélgetés témájáról. Egy idő után
lefeküdtem én is.
Nem voltam álmos, Helgára gondoltam, nem
hagytak nyugodni a szavai. Nem tudtam mit kezdeni
vele. Értettem minden szavát, mégis az volt
az érzésem, mintha nem érteném, miket mondott.
Ahogy feküdtem az ágyon, néztem a plafon felé
hirtelen megint nagyanyám jutott eszembe, ahogy
azon az estén közölte velem miért léptek be a tszbe.
Aztán Ági nevetgélő, de sokat mondó szavai a
Balatonon. Kicsit el is időztem az emlékével egy
darabig. Vajon mi történt vele, hol él, hány gyereke
lett. Most is emlékszem a szavaira, hogy kéthárom
gyereket szeretett volna, de ehhez csak
nyugaton van meg a megnyugtató anyagi háttér,
mondta az egyik közösen eltöltött együttlét után.
Némi nosztalgiát is éreztem hirtelen utána.
Aztán a közelmúltban megélt Mátyás szavaira
gondoltam: „néha felhős volt az ég, de szabadon
dönthettünk a rendszerváltás után”.
Ezt követően ismét Helga mondataihoz jutottam.
Még kevésbé tudtam ezekkel mit kezdeni.
No, nem baj mondtam magamban, majd talán az
idő megoldja, igyekeztem lezárni a gondolataimat,
mert már késő éjjel volt és reggel korábban
198
kell kelnem, hogy mire Helga felkel, a reggeli
kész legyen. Sietnie kell neki az indulással. Elaludtam.
Másnap a kedves párom ébresztett. Ő mindig
korán kelő, mire én általában felkelek, finom reggelivel
vár. Ma azonban szerettem volna előbb
felkelni, segíteni neki, mert a lányom is itthon
volt.
- Meddig alszol még?- mondta mosolyogva,
kissé dorgálóan. Már kész a reggeli, Helga is elkészült,
lassan indulásra kész, te meg itt vagy az
ágyban,
- Ezek szerint nagyon elaludtam, - néztem kérdőn
a kedves páromra.
- Hát igen, de gyorsan ki az ágyból – mondta
szeretetteljesen, és várunk a megterített asztalnál
a teraszon, mert szép az idő és kint eszünk.
Helga már ott ült az asztalnál. Rám nézett és
így köszöntött.
- Szép, jó napot apukám, - mondta kedvesen és
mosolyogva. Látom megterhelte az agyadat a
tegnapi témám a döntésekről.
199
- Igen kedves gyermekem, - mondtam, miközben
megpusziltam a homlokát. Tudod a mondataid
nem hagytak nyugodni. Felkeverték a múltamat
és nehezen jött álom a szememre.
- Nem baj apukám, majd megemészted ezt is,
mint a mostani reggelit. Akkor jó étvágyat mindenkinek
és neki láttunk reggelizni.
Kicsit sietnünk kellett a Helga indulása miatt,
de azért kávézásra is maradt idő.
Időközben a párom kihozta a kávét és így ismét
másra terelődött a téma.
- Régen volt itt a nővéred, Era is, aki több tízezer
km távolságra, nyugatra költözött a családjával,
tértem át a szűkebb családi dolgainkra. A
testvéred bátrabban vállalja az ismeretlen kihívásokat,
mint ahogy tettem én ezt Jürgenéknél.
Bár az is igaz, hogy ahol ők laknak tényleg
nincs felhő az égen, hiszen tél gyakorlatilag nincs
is. Helga a felhők szó hallattán felkapta a fejét,
szúrós tekintettel rám nézett. Mielőtt válaszolhatott
volna én visszamosolyogtam. Azt hiszem,
most szó nélkül megértettük egymást.
200
- Ne beszéljetek annyit, mert kihűl a kávétok, -
szólt ránk kedves párom. Éppen ideje, hogy ők is
meglátogassanak bennünket, annál is inkább, -
vetem közbe, hogy Barbara unokám vőlegényével
még nem is találkoztunk. Jó dolog ez az internet,
napi kapcsolatban vagyunk, de a közös asztalnál
eltöltött családi beszélgetéseket nem pótolja
semmi, fejezte be megfellebbezhetetlenül a témát
a ház asszonya.
- Akkor most el is búcsúzok,- mondta Helga és
hosszasan megöleltük egymást.
Sose éreztem a szívemhez olyan közelinek a
lányomat, mint akkor. Kimentünk együtt az udvarra,
beült az autójába és lassan kigördült a kapun.
Távolodva még egyszer visszaintett és aztán
eltűnt a szemünk elől a kanyarban.
Aznap nem mentem dolgozni. Még ebéd után
is a Helga szavai jártak a fejemben. Egyszerre volt
bennem remény és aggódás is. Tudtam, hogy a
sikertelen pályázatok után keresni kell további
lehetőségeket, hogy a kíméletlen piaci versenyben
talpon tudjak maradni.
201
A vállalkozás pénzügyi eredményei alapján
privát banki ügyfél voltam. A pénzintézet különböző
üzleti találkozókat rendezett, ahol több fajta
befektetési lehetőségek a beszélgetések során szóba
kerültek. Voltak, akik a dubaji építkezéseknél
fektettek be, míg mások, részvényeket vásároltak.
Számomra ez utóbbi kevésbé tűnk kockázatosnak,
mert a részvények árfolyama folyamatosan
emelkedett, ugyanis „bikatrend” volt akkoriban.
Aztán hírtelen bekövetkezett a gazdasági világválság.
A részvények árfolyama rövid időn
belül rohamosan csökkent. Ezután hosszú ideig
„medvepiac” következett. Ekkor eszembe jutottak
az amerikai árutőzsde épületében az idegenvezető
szavai, mely szerint sokan szenvednek árfolyam
veszteséget és mennek tönkre a világban a
részvények értékvesztése által. Ezt a saját bőrömön
is megtapasztaltam, mert a részvényeket
jelentős veszteséggel kellett eladnom.
A válság egyre mélyült, így mind nehezebb
volt a dolgozók munkabérét kitermelni. Nem
akartam elbocsájtani senkit, mert hosszú éveket
együtt dolgoztam a munkatársaimmal. Az ő
munkájuk is kellett, hogy a vállalkozás eddig sikeresen
működjön. Nagyon jó kollektíva volt és
nem szerettem volna, hogy megtapasztalják a
202
munkanélküliség keserű kenyerét. Ilyenkor mindig
eszembe jutott Jürgen, amikor náluk a szükségszerű
munkanélküliségről beszélgettünk. Nagyon
nehéz időket éltem át, de azt gondoltam,
hogy alaptőke emeléssel túl lehet élni a válságot.
Úgy döntöttem eladom a házamat és annak egy
részét befektetem a vállalkozásba. Eddig a gazdasági
válságról csak a történelemkönyvekben olvastam,
nem gondoltam, hogy valaha a saját bőrömön
kell megélni a kilátástalannak tűnő helyzetet.
Ekkor már a vállalkozás talpon maradása volt
a tét.
A hirdetésemre rövid időn belül háromtagú
csoport jelentkezett és érdeklődött a házam vétele
iránt. Az idősebb férfi jött elől felfelé a lépcsőn,
miközben fent, a lépcső pihenőnél vártam őket.
Sok lépcső vezetett fel a kaputól a ház alsó szintjéig,
ahol álltam. Mikor karnyújtásra kerültem az
idősebb férfihez, megállt és egymásra néztünk.
Tekintetünk összetalálkozott és hosszasan álltunk
így mozdulatlanul. Egy pillanatra már az volt az
érzésen, hogy mintha ismerős lenne.
- Bemutatkoztam és mindjárt meg is jegyeztem,
hogy nem találkoztunk mi valahol? kérdeztem.
203
- Az ki van zárva, - mondta az ismeretlen, de
rögtön megjegyezte, hogy nagy hatással van rá is
ez a találkozás, de nem tudja miért, hiszen nem is
ismerjük egymást.
Közben bemutatkoztam a másik két személynek
is. Hamarosan kiderült, hogy a csoport tagja
egy házaspár, valamint a feleség bátyja az idősebb,
harmadik személy, aki elől jött felfelé. A
férfitestvér akarta megvenni magának a házat.
Az ingatlan megtekintése után megkérdezte az
idősebb úr, miért akarom eladni ezt a házat.
- A vállalkozásom került nehéz anyagi helyzetbe,
- mondtam.
- Tudom milyen érzés ez, - nézett rám megértően
az ismeretlen érdeklődő.
A ház vétele kapcsán semmilyen alkudozás
nem volt, csupán annyi, hogy az eladási árba
minden berendezést hagyjak ott, beleértve még a
függönyöket is.
- Szeretnék megvenni mindent azért, mert ezt
így fogadom el, így tetszik, ahogy van. Ez a ház
úgy van berendezve, megépítve, mintha ő tette
volna, - közölte velem.
204
Meglepett ez a reakciója, talán kicsit hízelgőnek
is találtam rám nézve. A szokatlan vevői kérés
számomra is előnyös volt, mert így gyakorlatilag
csak a személyes holmimat kellett elhoznom.
Átgondoltam az ajánlatot. Tudtam, hogy a vételár
nagyobb része a vállalkozás megmentéséhez
szükséges, így csak egy kis társasházi lakásra maradhat
pénzem, ahova a ház berendezéseit amúgy
sem vihetem magammal.
Megegyeztünk. Hamarosan következett a birtokba
adás, mikor kiderült, hogy a házamat az az
ember vette meg, aki a New York-i tőzsde épülete
előtti, Támadó bika készítésében részt vett.
Nyugdíjas korára meghalt a felesége és egyedül
maradt, gyerekei nem voltak, így hazaköltözött.
Ő magyar volt, de fiatalon disszidált a hatvanas
években az Egyesül Államokba. Elmeséltem,
hogy New York-ban - miközben megsimogathattam
a bikát - milyen nagy hatással volt az rám.
Megmutattam az általam a bikáról készített fényképet,
a souvenirként magammal hozott bika
szobrocskát, meg az azt követő években a különböző
gazdasági napilapokból általam kivágott
képeket a bikáról.
Ő pedig azokat a fotókat és a korabeli napilapokat
mutogatta, amelyeken ott állt fiatalon a
205
műhelyben, a bika készítésénél közreműködve.
Büszkén mesélte, hogy akkoriban az Oscar szobrokat
is annál a vállalkozásnál készítették, magával
is hozott egy példányt.
Ez a közös téma évekig összekötött bennünket,
mert az adásvétel után is, rendszeresen meglátogattam
a volt házamban. Mindig szívesen fogadott,
mert itt már egyedül élt, örült, hogy elmesélhette
a világszerte híres, a médiákból általam is
ismert amerikai színészekkel, politikusokkal, más
hírességekkel való kapcsolatát, mert ő készített
nekik különböző szobrokat.
Ma is büszkén tekintek a szobám falán lévő
tablóra, amely a hivatali utam során az árutőzsde
épületénél lévő bikáról az általam készített fényképet,
valamint a volt házam adásvétele után, az
akkori nappalimban, a művészről és a rólam készült
fényképeket, kezünkben a bika
díszmakettjével és az eredeti Oscar szoborral,
csoportképeket tartalmazza. Ez utóbbit különösen
jó érzés volt akkor kézben tartani és a közel négy
kiló súlyát megtapasztalni.
Egyik alkalommal Helga lányom is elkísért a
volt házunkhoz, mert néhány személyes holmink
ott maradt a költözéskor és azokat akartuk elhoz206
ni. Együtt mentünk fel a lépcsőn a kaputól és a
művész, akinek Tamás volt a neve, ott állt a lépcsőfordulónál
ugyan úgy, ahogy én álltam annak
idején, mikor árultam a házamat és ők jöttek fel
hárman elől az idősebb férfival.
Most én mentem elől, mögöttem Helga jött,
kissé lemaradva. Én is megálltam a lépcsőforduló
előtt karnyújtásnyira, mint ahogy ők hárman tették
akkor. Különös volt ezt most fordítva megélni.
Most is egymásra néztünk, azt hiszem mindketten
az első találkozásra gondolhattunk.
- Szervusz, - köszöntöttem, miközben bemutattam
a lányomat.
- Gyertek be a nappaliba, tudjátok a járást,
egyébként is minden úgy van, ahogy a ti időtökben
volt. Így jó nekem, így érzem jól magam itt.
Mind a hárman bementünk a nappaliba, a kedvenc
kanapéra telepedtünk le a lányommal. Tamás
ásványvizet hozott és leült egy fotelba velünk
szembe. Néhány percig csendben ültünk,
miközben szüntelenül azon gondolkodtam, mi az,
ami megérint engem.
- Megszólaltam, eljöttünk azért a néhány személyes
holmiért, amit itt felejtettünk a nagy igye207
kezetben. Ne hogy úgy járjak, mint az egyik kedves
barátommal kapcsolatban történt velem,
kezdtem elmesélni egy velem megtörtént esetet.
Évekkel ezelőtt, amikor még mindkét lányunk
velünk élt, a barátomtól elkértem egy könyvet.
Aztán évek múlva a mostani nappalinkban elmentem
a könyvespolc előtt és megakadt a szemem
a kölcsönkért könyven. Tudtam, hogy már
rég vissza kellett volna adnom. Kicsit el is szégyelltem
magam, hogy nem vagyok szavamat
tartó ember, de rögtön megnyugodtam, mert régi
barátság a miénk és sok közös, kedves emlék köt
minket össze. Hasonlóan gondolkodunk a világ
dolgairól. Biztosan szólt volna, ha már szüksége
lett volna rá, nyugtattam meg magamat. Levettem
a könyvet, kezembe vettem a telefonomat és hívtam
őt, hogy közöljem vele, hogy holnap elviszem
neki a könyvet. A hívást egy csengetés után felvették.
- Szervusz Gábor, - szólt bele a barátom.
- Üdvözöltem én is és rögtön a könnyvel kezdtem,
miközben elnézést kértem a feledékenységem
miatt.
208
- Ilyen nincs! - vágott közbe. Azért vettem fel
azonnal a telefont, mert éppen téged akartalak
hívni a könyv miatt. Eddig nem kellett, de most
szükségem lenne rá, mondta.
A csodálkozástól egy pillanatra mindketten elhallgattunk.
Aztán még beszéltünk pár mondatot és én
másnap visszavittem neki a könyvet.
- Úgy látszik, vannak ilyen véletlenek, - mondta
Tamás.
Mindketten nevettünk ezen, de mintha Helga
nem nevetett volna. Gondoltam már ismerős neki
a történet, így nem volt számára humoros.
- Jártam már így én is, - hangsúlyozva az előbbi
mondatát Tamás.
- Biztos vannak ilyen véletlenek az életünk során,
de ez a mi kettőnk ügye szerintem több a véletlennél,
- fordultam Tamás felé. Mikor először
megláttalak, hiszen mondtam is akkor, arra gondoltam,
hogy mi találkoztunk már valahol. Ismerve
az életútjainkat, ez nyilván kizárt, mégis
209
valami megmagyarázhatatlan érzés volt, amit
éreztem akkor, mikor ott álltál a lépcsőn felfelé
jövet. Most már bevallom neked, talán hasonló,
megfoghatatlan érzés fogott el az amerikai utam
során a bika megérintésekor is.
Furcsa dolgok vannak ebben a világban és úgy
tűnik, mi nem tudunk ezzel mit kezdeni, állapítottuk
meg Tamással ketten.
- Szeretnék én is valamit mondani, - szólalt
meg Helga először. Apu, te mérnök vagy, Tamás
bácsi meg művész, így szerintem érthető lesz,
amit mondani szeretnék. Apu, tudod, életviteli
tanácsadó is vagyok, úgy többet foglalkozom a
spirituális világgal, energiákkal.
Ekkor ránéztem Helgára, mondani akartam,
mivel jön már megint, ráadásul itt van a Tamás is,
amikor lányom tekintete elárulta, hogy hagyjam
elmondani, amit akar. Talán annyira nem is bánom,
gondoltam át az előbbi szándékomat, mert a
bika sztorival tényleg nem tudtam mit kezdeni.
Ránéztem Tamásra, az ő szemei is kíváncsiak lettek,
így hát Helga folytathatta.
- A gondolatok energia impulzusokat hoznak
létre, amelyeket az un. morfogenetikus mezőből,
210
ami az emberiség tudatának közös energiamezeje,
apu te a saját antenáddal, agyaddal, mint egy rádió
vetted a barátod gondolatát. A könyv az övé
volt és rád gondolt, hogy kellene neki a könyv. Te
pedig vetted az energiát és „megtaláltad” a könyvet.
Tehát ez a bioeletromos energia nem csak a
saját sejtjeid működésére hat, hanem ezek az
energiaimpulzusok az emberiség tudatának közös
energiamezején keresztül kapcsolatba kerülnek
más emberek tudatalattijával is. Ez a kapcsolat, az
energiaáramlás oda-vissza működik és folyamatosan
befolyásolják egymást. Ilyen dolog történhetett
a könyv és az általad is több mint különös
bika történet kapcsán.
- Na látod, ezt most elsőre megértettem, -
mondtam elégedetten. De hiszen, akkor lehet,
hogy ezek nem is véletlenek voltak? - kiáltottam
fel hírtelen, önkéntelenül ránéztem Tamásra.
- Tamás elgondolkodva maga elé révedve megjegyezte,
talán az alkotói képzeletem is meríthetett
ebből az emberiség tudatának közös energiamezőjéből,
mint „könyvtárból”, mikor az egyes
alkotásokat elkészítettem? – kérdezte maga elé
nézve, láthatóan választ sem várva.
211
Helga ránézett mindkettőnkre és csak megértően
mosolygott felénk.
Ezek után elérkezettnek láttuk a távozást, Helga
is sietett, így elköszöntünk Tamástól. Hazafelé
menet már nem beszéltünk Helga mondatairól,
de éreztem, hogy olyan világ vesz körül, amelyet
egyre kevésbé értek, és talán hatalma is van felettem.
Helga még aznap elutazott, így azzal búcsúztam
el tőle magamban, hogy megpróbálok az
általa említett világról többet megtudni.
Az elkövetkező években a gazdasági válság
egyre mélyebb lett, a házeladás is csak részben
tudta megoldani a versenyhátrányt, ezért a nyugdíjkorhatár
elérésével a vállalkozásomat eladtam.
A kapott pénzből most már a hegyen, építettem
egy másik családi házat, annak az utcának a
folytatásában, ahol gyerekként éltem és oly nagyon
a szívemhez nőtt. Vettem a Balatonon egy
kis társas nyaralót és olyan autóval járhatok, amelyet
mindig is szerettem. Az adriai nyaralóra már
nem futotta. Most is esetenként megbíznak egyegy
műszaki feladat elkészítésével és a munkáért
kapott bevételből kiegészítem a nyugdíjamat.
212
213
HARMADIK FEJEZET
Megérkezés
Nyugdíjasként most már több időm marad sétálni
a város feletti hegyen. Általában egyedül
megyek ilyenkor, mert a kedves párom tudja,
hogy ezek a séták nekem többet jelentenek az
egészségügyi mozgásnál. A házamtól indulva,
pár méter megtétele után átnézek a hegy másik
oldalára, látom Öcsi faragott kőből kirakott, egykori
házát. Ettől szomorú leszek, mert ő is elment
már hosszú ideje. Rövid emlékezés után folytatom
a sétát a megszokott útvonalon, de hamar
nem tudok ilyenkor szabadulni az elmúlás kegyetlen
gondolatától, mert eszembe jut Gyuszi
barátom is.
Az egyetem elvégzése után közös munkahelyen
is dolgoztunk, akárcsak Öcsivel. Gyuszi nagyon
mély baráti emléket hagyott bennem. Még
megvolt a vállalkozásom, amikor meglátogatott
az irodámban. Általában évente eljött és ilyenkor
beszélgettünk a napi dolgainkról, a politikáról.
Azonos volt a véleményünk, talán azért is, mert
együtt éltük át az ifjúkorunktól az elmúlt évtizedeket.
Most is beszélgettünk, de ez alkalommal
214
inkább az diákéveinket idéztük fel. Néhány szót
említett még a feleségéről is, akit a megismerkedésük
óta ismertem. Nagyon nem is tudtunk igazán
elmélyült beszélgetést folytatni, mert Gyuszi
hamar felállt a fotelből.
- Tudod, mostanában gyengélkedek. Eljöttem
hozzád meglátogatni, de most már haza kell
mennem, pihenni, megígértem a feleségemnek is,
hogy hamar jövök - mondta.
- Rendben van, ha nem érzed jól magad, akkor
pihenj egyet. Aztán gyere el, ha jobban leszel,
máskor is – biztattam és próbáltam lelkierőt adni
neki. Ekkor egymásra néztünk és a tekintetünk
összetalálkozott. Láttam a szemében, hogy mondani
akar még valamit, de aztán kiment némán,
az ajtón. Az autójáig kísértem, és ott kezet fogva
elköszöntünk egymástól. Miután beült az autóba,
rám nézett még egyszer és akkor mintha távolból
egy reményvesztett búcsúszempár nézett volna
rám. Aztán búcsút intett még a régi módon a kezével,
ami olyan jellegzetes volt a fiatal kora óta,
és ez megmaradt máig. Rámosolyogtam, ő viszonozta
is valamelyest és ez meg is nyugtatott, hogy
rendben lesz minden. Két nap múlva hívott a felesége,
Gyuszi elment.
215
Mialatt séta közben emlékezek rájuk, eljutok
elsőként a tornyos iskolához, amelynek kapuján
először belépve anyám megszorította bátorítóan a
kezemet, ahol az 5. és a 6. osztályt végeztem.
Megállok a kapu előtt, benézek az udvarra. Mozdulatlan
minden. A magasugró homokgödörből
sűrű cserjék nőttek. Az iskolaépület falai megkoptak,
némelyik ablaknál az üveg kitörve, a másik
ablaknál mindkét szárny megrogyva, megadva
magukat az enyészetnek.
Tudomásul véve az idő múlását bánatosan ballagok
visszafelé azon az úton, ahogy az első nap
is tettem, csak most, más okból voltam az. Ahogy
távolodok az iskolától látom, hogy az egykori
szőlő ültetvények és gyümölcsösök helyén hatalmas
társasházak sorakoznak az út mindkét oldalán.
Az út sem a régi már, szép széles lett időközben.
Az útmenti gyümölcsfákat is kivágták, amelyek
akkoriban az érett termésüket leejtették a
földre. Ahogy haladtunk a Béla barátommal, némelyiket
felszedtük és vidáman elfogyasztottuk.
Jókora gyaloglás után elfordulok jobbra a forrás
kút felé vezető útra. Az út kezdetben lassan
emelkedik és mindkét oldalon magas partoldalak
között visz el a betonozott utam. Itt már családi
216
házak épültek, meg hatalmas, több szintes villák.
Némelyik kifejezetten jómódú tulajdonosról árulkodik.
Az udvarokban sok helyen több új és nagy
terepjáró személyautó várja, hogy beálljanak vele
a nagyméretű, elektromosan nyíló kapun át a garázsba.
Idáig érve már az első izzadtság cseppek megjelennek
a homlokomon, de néhány percnyi pihenő
után haladok tovább a fokozatosan emelkedő
útszakaszon. Aztán egy enyhe balra ívelő kanyar
következik, mikor megpillantom a forrás kutat. A
hegyoldalból továbbra is folyik a víz szüntelenül.
Leülök a kút köré időközben épített beton szegélyre
és nézem a vascsövön kifolyó vízsugarat.
Talán, mintha nem folyna olyan vastagon – állapítom
meg - mint, mikor innen hordtuk a vizet, naponta
többször is. Felállok és lehajolok a vascső
végéhez és a kezemet a vízsugár alá teszem,
megnedvesítem az arcomat és a kezemből vizet
iszom. Ahogy lassan iszom, ismerős az íze és még
mindig jóízűnek tartom. A hűs víz átjárja a testemet,
és ez erőt ad, így elindulok és megyek tovább
felfelé az úton. Innentől már egyre meredekebb
szakasz következik és a korábbi földeskavicsos
utat végig betonozott felület váltja fel ma
217
már. A kúttól háromszáz méter után elérek az
elágazáshoz és ismét megállok.
Elnézek jobbra, most is egy keskeny mellékút
vezet kanyargósan felfelé. Itt szoktam kiáltani a
barátomnak, hogy Béla. A házuk sarkát innen
alulról is látni lehetett, és ahogy meghallotta a
kiálltásomat intett egyet felém, aztán jött ő is a
táskájával lefelé és mentünk együtt az iskolába.
Útközben legtöbbször csak nevetgéltünk, néha az
előző napi házifeladatot is átbeszéltük. Az is előfordult,
hogy ekkor derült ki, hogy az aznapi feladatot
elfelejtette valamelyikünk elkészíteni. Ekkor
megálltunk és gyorsan lemásoltuk a másikét,
és mentünk sietősebben az iskolába. Eszembe
jut Béla, ő sem él már rég. A felesége tudatta velem
a halálhírét. Én ugyan nem ismertem őt, de
tudtam, hogy mesélt rólam azután is, mikor már
dolgoztunk, hiszen a Bélával sokat találkoztunk,
munkakapcsolatban is voltunk.
Rövid megemlékezés után nagy levegőt veszek,
jól kifújom magam, mert tudom, hogy szükség
is lesz erre. Innen az út egyre meredekebben
emelkedik végig a felső keresztútig. Mindkét kezem
üres, de ahogy a több méter magas, kőfallal
megépített szurdok között haladok, amit kínai
218
falnak hívtunk, egyre nehezebben veszem a levegőt.
Félúton megállok, megtörlőm a homlokomat.
Eszemben jut, hogy annak idején hányszor és
hányszor megtettem ezt az utat a házunktól lefelé,
aztán visszafelé a dombnak felfelé naponta
többször is, akár vizet hordtam, akár iskolába
mentem. Néha futnom is kellett, mikor otthon
hagytam az iskolába menet valamit. És persze
télen birkóztam a derékig érő nagy hóval. Ezen az
úton továbbra sincs nagy forgalom. Gyalogosan
és járművel is másfelé járnak.
Folytatom az utamat, most már a kis házunk
következik, ugyan még jókora távolságra. Felérek
a legmeredekebb szakaszon, mely után az út
emelkedése csökken. Ott elnézek balra, ahol a
Dénes barátom lakott. Nem tudom mi történt vele,
nem láttam őt sem gyermekkorom óta. Titkon
remélem nem nyelte őt is el az örökkévalóság.
Ahogy kijutok, a kanyarból, akkor már ellátni
odáig, ahol a nagyanyám minden nap ott állt a
házunk előtt és várt engem. Mikor megláttuk
egymást örültünk, intettünk a kezükkel és ilyenkor
már az iskolai szomorúságot sem éreztem.
Haza érve megölelt és bementünk a házunkba.
219
Most is odaértem, nincs senki az utcán, házunk
is át lett már az óta alakítva, de még felismerem a
régi formáját. Gyönyörködöm benne, de észreveszem
azt is azonnal, hogy a kertünk északi felén,
a szőlőültetvény helyén, egy másik családi ház is
épült. Körbe nézek és lenézek a városra. Némelyik
újonnan épített ház kicsit takarja a zavartalan
kilátást, de most is szép az elém táruló panoráma.
Benézek a szemben lévő szomszéd ház udvarába,
keresem a hintát, de már nem találom azt sem.
Félre húzódok és leülök most egy út menti kőre.
Sok volt ebből akkoriban szanaszét az úton, ma
már kevesebb található belőle, talán felhasználták
az építkezésekhez.
Miközben ismét kifújom magam, hirtelen
eszembe jutnak a testvéreim. Hatvan éve is elmúlt,
amikor a nagyapa meghalt és én ott maradtam
a nővéremmel és a nagyanyával hármasban a
szülőfalunkban. Nemrégiben voltunk együtt a
testvéreimmel a temetőben, ezúttal kora tavaszszal.
Ahogy haladtunk az autóval az úton, mintha
lassabban indult volna a beszélgetés, mint máskor.
Néztük az út melletti végelláthatatlan repce
földeket, néhol ugyan egy- egy kukoricaföld is
felbukkant, de aztán megint a sárgán virágzó rep220
ce. Miközben vezetek, a gondolataim elkalandoznak.
Egyszer csak megszólal a bátyám, aki mindig a
jobb első ülésen ült, a nővérem pedig hátul, középen.
- Észrevettétek, hogy gyakorlatilag repcét és
napraforgót termelnek mostanában? –kérdezte a
bátyám. Sehol a cukorrépa, kenyérgabona, kukoricatábla
is elvétve akad.
- Igen, - válaszolta a nővérem. Átalakult a mezőgazdaság.
- Embereket sem látunk dolgozni a földeken, -
vette ismét át a szót a bátyám. Hát hova lettek
ezek, miből élnek? - tette fel a kérdést.
- Beköltöztek a városba, mint mi, - vágta rá nővérem
azonnal. A földeket néhányan felvásárolták
és nagybirtokok jöttek létre. Sok helyen talán
nem is tudják a tulajdonosok, hol van a földjük.
Ezek a földbirtokosok, már nem a családjuk élelmezésére
műveltetik a földet, hanem jól felfogott
érdekük alapján azt termeltetnek rajta, ami várhatóan
a legtöbb hasznot, a profitot hozza. Ezeket
221
pedig célirányos gépekkel művelik, ezért jóval
kevesebb dolgozó embert látni a határban.
- Persze, mert ezeket a földeket is egyesek valószínű,
hogy kedvezményesen megvették, mint a
gyárakat, - mondta a bátyám.
- Nem jól látod ezt, - válaszolok most már én is
a bátyámnak. Mindenki ment a maga útján és
döntött önállóan a belátása szerint. Én is azt tettem,
meg ti is, csak másképp döntöttünk az adott
helyzetben. Senki nem kényszerített bennünket
semmire.
- Azt akarod mondani, hogy rendben van ez
így? - mondja, most már emeltebb hangon.
- Igen, kedves bátyám, - próbáltam csillapítani
a kialakulni látszó feszültséget. A rendszerváltás
után, a demokratikus társadalomban szabadon
dönthettem, - mondtam. A szüleink ezt nem tehették
meg, mert akkor diktatúra volt, sokszor
kényszerből kellett cselekedni nekik.
- Hát akkor másképp kérdezem, - jól döntöttél?
Hiszen másokhoz viszonyítva, te is többet érde222
meltél volna - néz kérdően rám még mindig kissé
ingerülten.
- Honnan tudjam én azt, hiszen ugyan abba a
folyóba lépni még egyszer nem lehet, válaszoltam.
Láttam, hogy ezen a bátyám meglepődött ezt
kihasználva, folytattam.
- Azok pedig, akiket egyeseknek neveztél, szintén
szabadon döntöttek és éltek az akkori lehetőségekkel.
Aki visszaélt ezzel, az a hatóságokra
tartozik és nem ránk, idéztem Mátyás szavait.
Ezekről utólag, csupán érzelmi alapon, nem lehet
bírálatot mondani, ismernünk kell minden körülményt,
hogy ezt megtegyük. Legtöbbször erre
módunk sem lesz.
Még folytattuk a vitát, miközben beértünk a
szülőfalunkba. Már a falu elején láttuk, hogy szinte
minden második ház összedőlt, az udvarokon,
sok helyen szemét, rendetlenség. Lyukas edények,
rozsdás vasak, és ki tudja, mik hevernek ott.
Néhány ház előtt öreg, lerobbant gépkocsi áll,
talán már nem is tudna elindulni. Ezt látva a vita
elcsendesedett, és közben odaértünk a temetőhöz.
223
Most szótlanul elvégeztük a kegyeleti dolgainkat.
Én elmegyek Imi pajtásom sírja mellett, megsimogatom
a fejfáját, régóta itt pihen már. Eszembe
jutnak az együtt töltött vidám gyermeknapjaink
és elmosolyodok magunkon. Ég veled! -
mondom halkan magam előtt, aztán fordulok a
testvéreim után és ülünk vissza a gépkocsiba. Az
eddigieknél is lassabban megyek az autóval és
ekkor egymás után sorolják a testvéreim, kinek a
háza semmisült meg az évek alatt. Jó állapotban
lévő épület csak elvétve maradt.
Megállunk a szülőházunk előtt is. A lakóház
tetején a cserepeket kicserélték, de az istálló tetőzete,
már megrogyott. Talán a kukoricagóré van
az eredeti formában, de a falécek már feketék.
Csöves kukorica sincs már benne láthatóan évtizedek
óta. Elhaladunk Imi pajtásom volt háza
előtt, amely szintén siralmas képet mutat. A lépcső
még megvan a bejárat előtt, ahol csajokról
beszélgettünk.
Ezúttal nem fordulok a zsákfalu végén azonnal
vissza, hanem tovább megyek a nyomvályús, félig
köves, félig földes úton a tsz istállóig. Az egykori
hatalmas tsz istállóból már csak a falak állnak.
Az elmúlás nyomai ijesztően hatnak ránk.
224
Amerre a szem ellát, csak a sárgán virító repce
világit végelláthatatlan távolságig, amíg az ég alja
a földdel egybeér.
- Mivé lett minden, - szólal meg a bátyám ismét.
Igaza volt anyánknak akkor, mikor először
kimondta, nekünk el kell innen menni.
A nővéremmel csak némán bólintottunk
helyeslően, miközben az egyenetlen úton a
templom felé fordulok az autóval. Összebeszélés
nélkül, mind a hárman be akartunk most menni
oda.
Megkerestük a faluban a templom gondnokot
és kértük, engedjen be bennünket a templomba.
Jött velünk gyalog, mert mi is úgy mentünk a házáig.
Visszafelé elmondta, nincs már pap a faluban,
az iskola sem működik. A gyerekeket buszszal
viszik a szomszéd településre iskolába. Temetésre
egy másik faluból jön át a pap. Istentisztelet
is alkalmanként, falunapokon szokott lenni.
Közben odaértünk a templomhoz és kitárta előttünk
a templom ajtót, amely recsegve, nyikorogva,
de most is teljes szélességgel kitárult előttünk.
225
Csendben beléptünk a templomba. A nővérem
elől, a bátyám utána, kissé lemaradva következtem
én. Ahogy haladtunk a templomtérben, a
gondnok óvatosan becsukta mögöttünk az ajtót.
Mi lassan közeledtünk az oltár felé. Félúton megálltunk.
A szépen helyreállított, mennyezeti fakazettákról
színes virágminták mosolyogtak ránk.
Beültünk egy padba, most már én is, nem a karzatra
mentem fel. Ültünk csendben, egymás mellett
szorosan, mintha a falu többi híveit vártuk
volna utánunk. Nem jött senki, csak mi voltunk
ott, hárman.
Mindannyian elmerültünk a gondolatainkban.
Talán mindenkinek más járt a fejében. A templom
csendjében visszacsengtek saját fülembe a bátyámnak
az imént mondott szavak: szabadon
dönthettem. És akkor hirtelen eszembe jutottak
Helga mondatai a gyerekkori hatásokról, programokról.
Elbizonytalanodtam, mert az igaz,
hogy a szüleinkhez képest mi a rendszerváltás
után szabadon dönthettünk az életünkről, de önmagunkhoz
képest is így van-e, abban nem vagyok
biztos, - ismertem be magamnak. Rá kellett
jönnöm, hogy mindaz, amit a lányom mondott,
lehet, hogy igaz.
226
A templomba beszűrődő fény az ablakokon keresztül
megsimogatta az arcomat, mintha igazat
adott volna a gondolataimnak. Nehéz volt ráébredni,
hogy magamnak köszönhetem az életem
történéseit, de most ismertem fel, hogy talán beidegződött
szokások, vagy félelmek miatt nem
mertem mindig úgy dönteni, ahogy igazán szerettem
volna. Sokan lehetünk így, akik nem is tudjuk,
mit jelent úgy szabadon dönteni, hogy mindenféle
előzetes ítélkezés, félelmek, negatív gondolatok
nélkül a belső hangra hallgatva hozunk
meg egy döntést.
Ekkor a bátyám iménti mondata villant be
megint:
„Jól döntöttél?- Hiszen másokhoz viszonyítva
te is többet érdemeltél volna”.
Elgondolkodtam ezen a mondaton is magamban
ott, a zavartalan csendben, közben egymás
után olvastam a biblia idézeteket a hímzett terítőkön.
Egyszer csak megakadt a szemem egyiken:
„Ne ítélj, hogy ne ítéltess”.
227
Sokáig mondogattam magamban ezt az intelmet,
mikor hirtelen végig futott az agyamban:
hiszen a saját életemet én éltem meg. Csak én tudom
megítélni azt, hogy az sikeres volt-e vagy
sem. Az én gondolkodásom határozza meg a saját
világunk valóságát. Saját magam vagyok a mérték
és a mérce. Relatív módon nem ítélhetnek
meg, mert mindig lesznek egyesek, meg mások,
idéztem Mátyást. Nincs értelme az életemet hozzájuk
mérni. Bűnbánóan beláttam most már azt
is, hogy én sem gyanakodhatok a Mátyás életének
megítélésében.
Testvéreimre néztem, mindketten elgondolkodva
néztek maguk elé. Lehet, hogy sosem értik
meg, amit én megértettem ott. Mindig rajtad múlik,
hogy merre mész, de a tudatos döntésünket a
tudatalattink is befolyásolja. Akkor is, ha úgy tűnik,
hogy egyesek szerencsésebbek voltak másoknál,
vagy vagyonosabbak lettek.
Rájöttem, hogy az égre a felhőket mi rakjuk
oda eltakarva a napot, sokszor öntudatlanul, ebben
Mátyás is tévedett. Ha nem így cselekednénk,
akkor a nap mindig bőkezűen szórná ránk a sugarait.
228
Nem tudom, hogy amit Helga mondott a lélekről
az igaz-e, vagy, hogy ki, vagy mi az, ami bennem
időről - időre megjelenik, de egyet megtanultam:
mindig figyelni kell befelé.
Így ültünk a gondolatainkban elmerülve ki
tudja mennyi ideje, mikor a templom ajtó nyikorgására
figyeltünk fel, a gondnok tekintett be óvatosan
felénk. Ideje lenne indulnunk, mondta a
nővérem. Erre mindannyian felálltunk és mentünk
egymás után kifelé, én már felszabadultan.
A régi perselybe most is adakoztunk és kiléptünk
a templomból. A szép tavaszi délutánon a nap
sugarait most mintha kellemesebbnek éreztem
volna.
Megköszöntük a gondnoknak a látogatási lehetőséget
és elköszönve beültünk az autóba.
Menetközben, ahogy távolodtunk a templomtól,
hamar elértük a falu elejét, ahol egy patak
folyt már évszázadok óta. Megálltam a patak előtt
a falu kezdete táblánál, kiszálltunk az autóból és
belenéztünk a patakba.
Látjátok, mikor itt laktunk a víz koromfekete
volt, mert a szénmosóból a szenes vizet a patakba
229
engedték, így egyetlen élőlény sem volt benne.
Most halak úszkálnak a vízben. Némelyek a
felszín közelében vannak és élvezik a napsütést,
míg mások eltűnnek a mélyben, közöltem tényként.
Késő délután volt már, a nap a tetőponton túljutott,
mikor végleg indulnunk kellett hazafelé.
Búcsúzóul még egy utolsó pillantást vetettünk a
falu belseje felé, ahol a falu közepén magányosan
állt a templom és annak ezüstszürke fémlemez
tetején a visszaverődő napsugár mintha reményteljes
búcsút intett volna.
Beültünk a gépkocsiba, beindítottam az autó
motorját, és elindultam a patakon átívelő betonhídra
felfelé. Ott ismét megálltam egy pillanatra
és lenéztünk a vízre. A patakban úszkáló halak
mozgása megrezegtette a víz felszínét, amely a
napsugarak fényét milliófelé szórta szét a távolba.
Ezután legurultam a hídról és gyorsítottam a
hazafelé tartó úton. Már messze jártam a szülőfalunktól,
amikor egy vasúti átjáró tilos jelzése miatt
meg kellett állnom. A sorompó előtt várakozva
néztük az elsuhanó vagonokat.
230
A hosszú hallgatás után megszólalt a nővérem.
- Látjátok, ezek a vasúti kocsik csak arra gurulnak,
amerre megépítették nekik a síneket. Mi,
mindhárman bármerre mehettünk és különböző
utat jártunk végig. Máshová is jutottunk, így mindenkinek
megvan a maga keresztje.
- S ez így is volt rendjén! - szólalt meg a bátyám,
kis idő múlva.
Ekkor ránézek a bátyámra, aki a mosolyogva
fordult hátra a nővérem felé.
A középső visszapillantó tükörből hátra felé
tekintve látom, hogy a nővérem egyetértve bólint
a fejével. A tekintetünk összetalálkozik és szeretetteljesen
mosolygunk egymásra most már mind
a hárman, mint ahogy tettük kisgyermekkorunkban
mindig.
Ez az őszinte mosoly, jóleső érzéssel töltött el,
megbékéltem az életemmel és elfogadtam a múltamat,
mert megértettem, hogy:
- nem mindegy, hogy hova születünk, nem
csak anyagi értelemben,
231