Csukárdi Sándor:
A PIZSAMA VISELŐJE
Az okostelefon jelzését 6:05-re állította be. Kétszer tízperc szundi, aztán ki kell kászálódni a puha párnák és takaró közül. Az ébresztőhang: „Calling You”, idegesítő zörgés, tehát bombabiztos. Csipásan, ám elégedetten nyugtázta, hogy minden rendben: nem felejtette el beállítani tegnap este az ébresztést. A következő mozdulatsor már ösztönös volt, ami a felülés, majd a fenéken történő, kilencven fokos átfordulás úgy, hogy a két meztelen lábfej épp az ágy szélén várakozó papucsok fölé érkezzen. Bebújás a műanyag papucsba. Nem olyan kényelmes, mint a pamut, de nem is vesz fel annyi szemetet a padlóról. Eddig minden simán ment. Irány a konyha!
Újabb ösztönös tevékenység, nincs mitől tartani. Az elképzelt kávéillat beindítja a megszokott szükségleteket. A tegnapi zacc a kukában landol, majd púposra tömi a szűrőt, és felcsavarja a gépre. Jöhet egy kis víz. Ezt sem felejtette el. Szépen, igény szerint, hogy jó erős kávé főjön le a kis üvegedénybe. Amíg dolgozik a gép, meglátogatja a mosdót.
A helyiség igencsak cúgos. Tegnap ezek szerint nyitva felejtette a kis bukóablakot. Ebben az esetben a nagydolog elmarad, azt majd bent a munkahelyen. Gyorsan elvégzi állva a dolgát, pontosan céloz. Megnyitja a vízcsapot, és megmossa a kezét. Úgy érzi, most valamit elfelejtett, de nem jön rá, hogy mi lehet az. Elengedi. Hamarjában megtörli a kezét, mert közben már a kifolyt kávé aromája csalogatja vissza a konyhába.
Lefőtt az ébresztő fekete. Kihúzza az alsó fiókot és kiskanalat vesz elő. Kinyitja a felső kisszekrényt és leveszi a cukortartót. Közben, véletlenül a kézfejével odébb lök a polcon egy kis papírdobozkát. A doboz zörög, de a pizsama viselője nem vesz róla tudomást. Egy másik polcról csészét szed elő. Nagy csészét, mert nem szereti, ha a kavarás közben kilötyköl a kávé. Ízesíti a reggeli italt egy csapott kanál cukorral. Elkeveri az édes fűszert, és élvezi a diffúziót. Az asztalhoz csoszog, székre ül, és elmereng, miközben lassan kortyolgat. Tíz percet szánt erre a szertartásra. Korábban tizenöt perc is volt, de akkor még dohányzott, és 6:00-kor kelt. Most annyival többet alhat. Elfogy a kávé. A kiürült poharat a mosogatóba teszi, ahol megzörren a sok mosatlan edény. Eszébe jut, hogy ha hazaér, el kell majd mosogatnia, vagy holnap reggel nem lesz tiszta csésze a kávézáshoz. Biztos, ami biztos, inkább gyorsan elöblíti forró vízzel, és a csepegtetőre teszi a kiskanállal együtt. Meglátja a cukortartót a munkaasztalon. Megfogja, és visszateszi a polcra. Miközben a helyére illesztené a hengeres dobozt a pizsama viselője, egy kis papírdobozkát lök meg a kezével, ami megzörren. Egy pillanatra felsejlik benne egy gondolat, de a következő másodpercben már a falióra ketyegésére figyel. Össze kell szednie magát. Vissza a mosdóba!
Ebben sincs kockázat. A mosdón csak egy tubus van, nincs mivel összekeverni. A pohárban egy lila fogkefe. De a mosdóban húgyszag van és hideg. Bezárja az ablakot, és leöblíti a vécét. Boldog, hogy eszébe jutott, amit az előbb elfelejtett. „Fog ez menni!” Langyos vízzel megmossa az arcát, a szemeit. A fogait addig fogja sikálni, míg az arca meg nem szárad. Az erős mentol felkapaszkodik az orrüregébe, de még érzi, hogy nedves a homloka, ezért tovább dörzsöli a fogsorát. Nem vérzik. Az ínyek rendben. Eltelik vagy négy perc, és gargalizálni kezd. Szépen kimossa a fogkrémet a nyelve alól is. Ajkait megtörli a mosdó mellett kiterített törölközőben, majd a tükörbe néz. A tükrön keresztül, a nyitott ajtón át megpillantja a faliórát. Eszébe jut, hogy lassan indulnia kell. Átlép a konyhába.
Úgy emlékszik, hogy a karóráját az asztalon hagyta vacsora után, de ott most nem találja. Volt már úgy, hogy egészen abszurd helyeken akadt rá, de az már nem rémlik, hogy konkrétan hol. Felforgatja a konyhát, mert a karóra nélkül nem fog elindulni. Átnézi a fiókokat, a mosogatótálcát, a szekrényeket. Mikor a fenti fűszerszekrény polcára nyúl a pizsama viselője, egy vétlen mozdulattal megtol egy kis zörgő papírdobozt. Megnézné, hogy mi az, de mikor odatekint, észreveszi csuklóján a karórát. Sóhajtásával nem kis megkönnyebbülés távozik lelkéből. Visszazárja a szekrényt, és az előszobába megy.
Az előszoba ablakán keresztül rálát a kinti hőmérőre, ami tizenkét fokot mutat. Hűvös van, de ébredezik a tavasz. Hallani a madarak csivitelését, akik bizonyára az etetőben lubickolnak a boldogságtól, mert az előző nap jól megtöltötte szotyolával és morzsolt dióval. Erről a saját gyomra is eszébe jut, és még az, hogy időben kell elindulnia, ha még a közértbe be akar lépni. Elvileg a pénztárcája a kabátzsebében van. Megnézi. Valóba ott van, és van is benne két ezres, és némi apró. Miután nyugtázta, hogy a napi élelemre ez elég lesz, leguggolt a cipőpolchoz. Lábfejeit fűzős félcipőbe bújtatta előbb az egyik, majd a másik térdére támaszkodva, majd a cipők orrát egy kicsit megtisztította a kefével. Felállt, és máris a szeme elé került a fogason lógó kabátja, aminek egyik zsebében ott lapult a pénztárca az iratokkal, és kevés készpénzzel. Egyszeriben súlyos balsejtelem kerítette hatalmába. A lakáskulcs. Ha nem lesz a helyén- gondolta, át kell fésülnie az egész lakást, és akkor biztosan elkésik a munkából. Magára húzta a kabátot, és zaklatott léptekkel közelítette meg a kredencet. Nem nyelt, lélegzetét is visszatartotta, s érezte, hogy a gyomorgörcs eluralkodik rajta. Reszketve nyúlt a fogantyúhoz, hogy megnyissa a szekrénykét. Szemhéját leszorította, s maga felé húzta az ajtót. Magában háromig számolt, és…
A kulcs ott hintázott a kampóján. Most már minden rendben lesz- gondolta. Ajtót nyitott, de a küszöbön megbotlott valamibe. Egy nylonzsákba. A szemetes zsák volt az, amit azért készített az ajtóhoz tegnap este, hogy ma reggel el ne felejtse kivinni magával a hulladéktárolóba. Még ez is összejön- nevetett fel a lelke, és miután bezárta a lakásajtót, az udvaron a csomagot a gyűjtőbe dobta. Mielőtt lezárta a fedőt, egy pillantásra a kék zacskó mögött meglátott egy gyűrött papírdobozt. Úgy érezte, áramütés érte, de ez nem tartott tovább néhány ezred másodpercnél. Nem volt ereje gondolkodni, mert már zavarta a kuka bűze. Lezárta a fedőt, és végre kilépett a kapun át az utcára.
A madarak fütyörészve kísérték el a gondoskodót az utca végéig, és cseppet sem zavarta őket a színes pizsamanadrág.
Homokbödöge, 2017.04.23.
