Ártatlan vagyok, kérem!

„Rosszkor voltam jó helyen.

Ez nálam már szokás."

 

 

ELŐSZÓ

Ez a történet nem akar több lenni annál, ami.

Egy félreértésnél.

Egy rossz döntésnél.

Egy kissé túl udvarias embernél.

Ha az olvasó mosolyog, miközben aggódik, akkor a könyv elérte a célját.

 

 

ELSŐ FEJEZET

Amelyben semmi fontos nem történik, ezért később minden annak bizonyul

A vacsora pontosan olyan volt, amilyennek Béla elképzelte az ilyen vacsorákat: drága, halk és kellemetlen. Az a fajta esemény, ahol az ember nem azért ül le az asztalhoz, mert éhes, hanem mert valaki nála fontosabb úgy döntött, hogy ideje enni. Béla már az elején tudta, hogy nem neki szól. Ő csak ott volt, mint egy zárójel a mondat végén.

Az étterem falai sötétek voltak, a fény tompa, a pincérek hangtalanul mozogtak. Látszott rajtuk, hogy a csend itt nem mellékhatás, hanem szolgáltatás. Béla a sarokhoz közel ült, ahol kevésbé látszott. Ezt mindig ösztönösen választotta. A sarok biztonságos. Onnan az ember mindent lát, de őt ritkán veszik észre.

A tányérján valami művészien elrendezett étel hűlt, aminek a nevét már elfelejtette. Nem volt benne biztos, hogy hús volt-e vagy állásfoglalás. Béla evett belőle pár falatot, mert udvariatlan lett volna nem enni, de nem sietett. A sietség ugyanis figyelmet vonz.

— Lantos úr.

Béla felnézett. A hang nyugodt volt, tárgyilagos, és nem hagyott kétséget afelől, hogy nem kérdésként hangzott el. A férfi vele szemben ült. Nem emlékezett rá, mikor ült oda. Ez volt az első rossz jel.

A férfi középkorú volt, ápolt, és olyan természetességgel foglalta el a helyét, mintha mindig is ott ült volna. Nem mosolygott, de nem is volt komor. Az arca inkább semleges volt — ami tapasztalata szerint veszélyesebb, mint bármilyen fenyegető kifejezés.

— Igen? — mondta Béla, és letette az evőeszközt. Ez fontos volt. Aki eszik, az védtelen.

— Tóth Gellért — mondta a férfi, és biccentett. A bemutatkozást ezzel lezártnak tekintette.

Béla bólintott. A nevet ismerte. Nem személyesen, hanem abból a fajtából, amit az ember nem kérdez vissza. Olyan név volt, amely nem szorul magyarázatra, mert minden magyarázat csak rontana rajta.

— Azt mondták, maga pontos ember — folytatta Gellért. — Ez ritka.

— Igyekszem — felelte Béla. Ez volt a legbiztonságosabb válasz.

Gellért a tányérjára pillantott, majd vissza Bélára. Nem az ételt nézte, hanem azt, hogyan eszik. Béla ekkor döbbent rá, hogy még mindig rág.

— Tudja, mi a különbség a pontos és a lelkiismeretes ember között? — kérdezte Gellért.

Béla megrázta a fejét.

— A pontos ember azt csinálja, amit mondanak neki. A lelkiismeretes viszont néha többet is — mondta Gellért. — És ez baj.

Béla elmosolyodott. Reflex volt. Az udvariasság egyik mellékhatása.

— Én inkább pontos vagyok — mondta.

— Tudom — felelte Gellért. — Ezért ülök most itt.

Egy rövid ideig csend volt. Körülöttük az étterem halkan lélegzett. Valahol pohár csörrent, valaki nevetett. Béla úgy érezte, üvegbúra került föléjük.

— Maga sosem kérdez vissza — folytatta Gellért. — Észrevette?

— Nem szeretem feltartani az embereket — felelte Béla.

— Ez dicséretes — mondta Gellért. — És veszélyes. Az udvarias embereket könnyű felhasználni. Ők mindig azt hiszik, csak segítenek.

Béla nem tudta, mit válaszoljon, ezért nem válaszolt. Ez eddig mindig bevált.

Gellért felállt. Nem sietett. Letette a szalvétát, pontosan a tányér mellé.

— Örülök, hogy megismerhettem, Lantos úr — mondta. — Az ilyen emberek sokáig élnek. Mert senki sem figyel rájuk.

Béla felnézett rá.

— Ez megnyugtató — mondta.

Gellért arcán halvány mosoly villant, de csak egy pillanatra. A szeme nem változott.

— Nem annak szántam.

A férfi elment. Béla még ült egy darabig, aztán az evőeszköz után nyúlt. A protokoll ezt kívánta. Az étel kihűlt. Már nem volt étvágya, de evett még pár falatot. Kidobni pazarlás lett volna. És Béla nem szerette a pazarlást.

Aztán mintha mi sem történt volna, visszatért a beszélgetéshez az asztalnál. Négy évig nem gondolt erre a jelenetre. Egészen addig, amíg újra eszébe nem jutott.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

Amelyben Lantos Béla rájön, hogy nincs otthon, és ez még a kisebbik baj

Lantos Béla arra ébredt, hogy a mennyezet vakítóan fehér. Ez önmagában még nem lett volna gyanús. Béla nem tartozott azok közé, akik reggelente azonnal felismerik a saját lakásukat, különösen egy nehezebb hétfő után. De ez a fehérség már nem a megszokott tompaságé volt, hanem bántóan tiszta. Nem volt rajta sem repedés, sem árnyék, sem az a megszokott, enyhén szomorú folt, amelyet Béla még évekkel ezelőtt nevezett el „a felső szomszéd lelkiismeretének" és amely egy elpattant radiátorcső formájában öltött testet.

Béla hunyorgott egyet, majd még egyet. A mennyezet nem változott. Ugyanolyan fehér maradt, mint előtte. Ez kissé csalódást keltett benne. Általában ilyenkor legalább a fény szokott engedni egy keveset, mintha belátná, hogy korán van még az ítélkezéshez.

Megpróbált visszaemlékezni, mikor festette le utoljára a plafont. Az ilyesmire általában emlékezni szokott. A lakásában a dolgok ritkán változtak meg hirtelen. Ha valami elromlott, az hosszú ideig tette, következetesen és kitartóan.

— Ez nem az én plafonom — állapította meg halkan, mert Béla soha nem szeretett elhamarkodott következtetéseket levonni idegen helyzetekben. A saját plafonja ugyanis barátságos volt, helyenként pókhálók díszítették, amelyeket Béla lakberendezési megfontolásból hagyott ott: úgy vélte, a pókok legalább tesznek valamit a betolakodó legyek ellen, amíg ő alszik.

Megpróbált oldalra fordulni, de ekkor felfedezte, hogy az ágy, amelyen fekszik, szélesebb, puhább és nagyságrendekkel drágább annál, amit ő valaha is megengedhetett volna magának, még akkor sem, ha a világ összes bútorboltja egyszerre csődöt hirdetett volna. A takaró finom volt. Gyanúsan selymes.

Felült az ágy szélén. A mozdulat nem okozott fájdalmat, ami jó jel volt. Csak egy tompa bizonytalanság maradt utána. A teste egy pillanattal később érkezett meg. A lába leért a padlóra. Hideg volt, de nem a megszokott. Nem csípett, hiányzott belőle az olcsó laminált padlókra jellemző rosszindulat. Ez a hideg nem tartozott hozzá.

Ez önmagában még nem jelentett semmit. Az ember nem jegyez meg minden részletet a saját lakásáról. Különösen akkor nem, ha évek óta ugyanott él, és nem számít változásra.

Lenézett magára és ekkor érte az első igazi sokk: egy idegen, sötétkék selyempizsama volt rajta. Béla nem emlékezett rá, hogy lenne ilyenje. De az is lehetett, hogy egy régi darab. Az ember sok mindent elfelejt, ha nincs rá oka, hogy észben tartsa. Ködösen rémlett, hogy az autóban még a kopott zakóját gyűrögette, és fogalma sem volt, ki és mikor vetkőztette le, hogy ebbe az úri öltözékbe bújtassa. A pizsama anyaga hűvös volt és sikamlós. Megtapogatta a gallérját, és egy kicsit elgondolkodott: vajon egy könyvelőnek jár-e ilyen viselet, ha véletlenül egy másik dimenzióba kerül? A mozdulat gondolata, ahogy valaki rutinosan feladja rá a pizsamát és a felsőt végig begombolja, miközben ő mélyen alszik, hidegrázással töltötte el. Béla nem szerette, ha idegenek gombolgatják, különösen nem álmában.

A szoba csendes volt. Túl csendes. Nem hallatszott a szomszéd reggeli köhögése, sem a lift tompa zúgása, amely rendszerint akkor indult be, amikor Béla még reménykedett benne, hogy van ideje visszaaludni. A csend itt nem lyukas volt, hanem összefüggő, mint egy jól megírt jegyzőkönyv. Olyan, amit már nem lehet módosítani. Körbenézett. A szoba világos volt, rendezett és ízléses. Ez volt a legaggasztóbb rész. Béla ugyanis olyan ember volt, akinek az ízlése leginkább abból állt, hogy felismeri: ami szép, az biztosan nem az övé. A falon egy absztrakt kép lógott. Béla hosszan nézte. Egy piros folt küzdött egy sárga négyzettel, és a nézőre volt bízva, melyiknek szurkol.

— Ha ez az enyém lenne, már rég leesett volna — morogta. — Vagy legalábbis megpróbálta volna eladni magát egy galériának, hogy ne kelljen engem néznie.

Felállt. A padló nem nyöszörgött. Ez újabb rossz jel volt. Béla lakásában a padló minden lépésnél megjegyzést fűzött az ember jelenlétéhez, többnyire kritikus hangnemben. A szoba sarkában egy szék állt. Rajta a saját zakója, gondosan összehajtva. Béla közelebb ment, megfogta, és fellélegzett.

— Ez az enyém — mondta megkönnyebbülten. — Csak én tudok ilyen következetesen gyűrött lenni. Ha a zakó itt van, akkor ő is itt van. Márpedig, ha ő itt van, akkor valahogy idekerült.

Ez logikus volt, bár cseppet sem megnyugtató.

Megindult az ajtó felé. A kilincs hideg fémből készült, és nem volt rajta az a hajszálrepedés, amit Béla egy rosszul sikerült kulcscsomó-manőver után fedezett fel évekkel korábban. Akkor bosszankodott rajta egy kicsit, aztán megszokta. Most hiányzott.

— Biztos lecserélték — mondta ki hangosan.

A hangja idegenül csengett. Nem akadt meg sehol.

Benézett a fürdőszobába. Az is fehér volt. Szemet bántóan, gyanúsan fehér. A törölközők katonás rendben sorakoztak, mintha valaki külön időt szánt volna rá, hogy eldöntse, melyik élük legyen elöl. Béla sosem döntött ilyesmiről. Nála a törölközők egyszerűen elfáradtak valahol, ahol éppen abbahagyták a szolgálatot.

Megmosta az arcát. A víz hideg volt, a tükörben pedig ugyanaz az arc nézett vissza rá, amelyet megszokott. Ez megnyugtatta. Ha az embernek megvan az arca, abból még lehet dolgozni.

A konyha következett. Ott is rend volt. Nem az a fajta rend, amit az ember nagy levegővel teremt, hanem az, amelyiknek nincs története. Nem volt se tegnapi bögre, se félretolt szék. Béla megállt az ajtóban, és megpróbálta végig gondolni az előző estét.

Dolgozott. Ez biztos volt. Hétfő volt, és hétfőn mindig dolgozott. Aztán evett valamit. Talán pizzát. Ez is logikusnak tűnt. A pizzás doboz viszont sehol sem volt.

Ez sem jelentett még semmit. Kidobhatta. Ritkán tette, de előfordult.

Megpróbálta összerakni a képet, ahogy mindig is tette: kizárásos alapon. Ha nem otthon van, akkor hol? Kórházban? Nem volt rajta beteg karszalag. Hotelben? Túl személyes volt hozzá. Ismerősnél? Béla végig gondolta az ismerőseit, és egyik sem illett bele ebbe a rendbe.

Arra gondolt, hogy talán ő csinált valamit rosszul. Ez megnyugtatta. Ha az ember hibázott, akkor legalább van oka a helyzetnek.

Eszébe jutott egy régi ügy. Egy jelentés, amit nem nézett át még egyszer. A számok stimmeltek, mindenki ezt mondta. Ő is. Nem volt belőle baj. Sőt, megdicsérték, hogy nem akadékoskodott. Akkor úgy érezte, jól tette, hogy nem volt ott igazán. Hogy hagyta menni a dolgokat a maguk útján.

Most, ebben a túl tiszta konyhában állva, először jutott eszébe, hogy talán nem véletlenül nem volt ott.

Visszament a szobába, leült az ágy szélére. A pizsama ujja kicsit rövidnek tűnt. Vagy az ő karja lett hosszabb. Ezt nem tudta eldönteni. A csend még mindig nem szólt közbe.

Béla nagy levegőt vett. Ha nem tudja, hol van, akkor először azt kell kiderítenie. Ebben jó volt. Apró dolgokban, amelyekről mások hajlamosak voltak megfeledkezni.

Felállt, és elindult az ajtó felé. Az ajtó mögött ugyanis mindig van valami. Még akkor is, ha az ember nem otthon van.

A nappaliba vezető ajtó félig nyitva állt. Béla óvatosan kikukucskált. A nappali modern volt. Olyan ridegen újszerű, hogy Béla ösztönösen visszahúzta a fejét, nehogy a bútorok kérdéseket tegyenek fel neki. Az asztalon egy üveg ásványvíz állt, mellette egy pohár, és kissé távolabb tőlük egy pizzás doboz hevert. Ez jó jel volt. Béla hitt a pizzában. A pizza mindenhol egyforma, és ahol pizza van, ott előbb-utóbb magyarázat is akad. Közelebb lépett. A doboz tetején filctollal írt felirat állt: „Bocs, rossz cím." A kézírás halványan ismerős volt, mint egy emlék, amit az ember még nem mert rendesen előhívni.

— Ezt most nekem mondja? — kérdezte a doboztól.

A doboz hallgatott. A pizzás dobozok viszonylag ritkán vitatkoznak, de ha mégis, azt általában a sajt minősége körüli nézeteltérések okozzák.

Béla körbenézett. A kanapén egy férfi feküdt. Mozdulatlanul. Merevebben annál, hogy alvásnak lehessen nevezni. Béla megállt.

— Na, ez már kezd bonyolódni — jegyezte meg halkan.

Közelebb ment. A férfit ismerte. Nem közelebbről, inkább abból a fajtából, akiről az ember tudja, hogy már beszélt vele, de nem érti, miért maradt életben utána.

— Balla Márk — mondta ki a nevet, és ettől a helyzet egy csapással hivatalosabb lett.

Megérintette a férfi karját. Hideg volt. Nem az a reggeli hűvösség, amit egy nyitott ablak okoz, hanem az a fajta végleges hideg, amit csak a hűtőházakban és a rossz házasságokban tapasztalni.

Béla hátralépett.

— Nézze — mondta fojtott hangon —, én udvarias ember vagyok. Ha maga csak viccel, akkor most szóljon, mert ez kezd kellemetlen lenni. Én nem szeretem a meglepetéseket, kivéve, ha adóvisszatérítés formájában érkeznek.

Balla Márk nem szólt.

A csend a lakásban most már fojtogató volt. Kint az utcán egy autó dudált, valahol egy kutya ugatott — a világ ment tovább. Mintha semmi sem történt volna. De itt, ebben a rideg nappaliban, minden megállt. A lakás maga is lélegzetét visszatartva várt, hogy Béla rájöjjön: ebből a történetből már nincs kiszállás.

Béla ekkor vette észre, hogy az ajtó zárva van. Az ablak csukva. A telefonja a zsebében volt. Kikapcsolva. És valahol mélyen egy gondolat óvatosan kopogtatni kezdett. Ez az a fajta gondolat volt, amelyet az ember nem szeret beengedni, mert tudja, hogy ha bejön, akkor körbenéz, leül, és nem megy el egyhamar.

Béla nagy levegőt vett.

— Jó — mondta. — Akkor most szépen sorban. Először is: hol a nadrágom? Másodszor: ki fizette a pizzát? És harmadszor: miért érzem úgy, hogy én leszek a válasz minden olyan kérdésre, amit fel sem tettem?

De mielőtt bármit is tehetett volna, megszólalt a csengő. Élesen és könyörtelenül. Béla az ajtóra nézett, majd vissza Ballára. Ballának nem volt véleménye a dologról. Bélának viszont volt, és az a vélemény lassan pánikká érett. Pánik nélkül nem lehet jó döntést hozni — gondolta —, de pánikolva sem.

— Ha maga miatt jöttek, akkor nagyon nem vagyok jó helyen — jegyezte meg.

A csengő újra megszólalt. Béla elindult az ajtó felé, miközben érezte, hogy ez a nap nem az ő napja lesz, és a „rossz cím" felirat valószínűleg nem a pizzának szólt. Sőt, egyre inkább úgy tűnt, hogy a rossz cím maga Lantos Béla, akit véletlenül kézbesítettek egy gyilkossági helyszínre.

 

 

HARMADIK FEJEZET

Amelyben a rendőrség megérkezik, és Lantos Béla rájön, hogy a magyarázat nem mindig segít

Az ajtó kinyílt, és két rendőr lépett be. Beengedték magukat. Nem egyszerre, hanem egymás után, mintha előre megbeszélték volna, hogy a helyzet így is elég zavaros, nem kell még koreográfiát is belekeverni. Az első magas volt, sovány és kimért. Kerekes felügyelőnek hívták, és olyan arccal nézett körbe, mint egy revizor, aki már a belépéskor tudni véli, mi van a főkönyvben. A második alacsonyabb, zömökebb volt. Az arcán az a fajta nyugalom ült, amely nem számol váratlan fejleményekkel. Boros főfelügyelő a rutinosabbak nyugalmával igazította meg az övét, amin annyi felszerelés lógott, hogy minden lépésnél úgy csörömpölt, mint egy kisebb vaskereskedés.

— Jó reggelt — mondta Kerekes, és a hangja olyan száraz volt, mint a háromnapos kifli. — Ki hívta a rendőrséget?

Béla felemelte a kezét, de csak óvatosan, mintha attól félne, hogy ha túl magasra teszi, azonnal rárakják a bilincset.

— Én nem — mondta gyorsan. — De ha lett volna nálam működő telefon, és nem egy idegen selyempizsamában feszítek, valószínűleg megtettem volna. Az állampolgári kötelességem ugyanis fontos számomra, csak a körülmények jelenleg nem támogatják a gyakorlását.

Boros főfelügyelő körülnézett a lakásban, majd a kanapéra pillantott, ahol Balla Márk pihent a maga végleges módján.

— Ez meg itt ki? — kérdezte, és egy zseblámpával megvilágította a halott arcát, mintha attól tartana, hogy csak színleli.

— Balla Márk — felelte Béla. — Halott.

A két rendőr egyszerre nézett rá.

— Ezt honnan tudja ilyen magabiztosan? — kérdezte Boros. — Maga talán orvos?

— Nem, kérem. Könyvelő vagyok. A könyvelő pedig onnan ismeri fel a véglegességet, ha a mérleg egyik oldala hirtelen és visszavonhatatlanul kiürül. Próbáltam beszélni vele. Nem válaszolt. Ez általában rossz jel. Különösen, ha valaki hideg közben. És higgyék el, Balla úr nem az az ember volt, aki csak úgy, udvariasságból ne vágott volna az ember szavába.

Kerekes felügyelő elővette a noteszét.

— A neve?

— Lantos Béla.

— Foglalkozása?

— Szabadúszó könyvelő. Pénzügyi tanácsadó. Ma még nem tudom, melyik. Az attól függ, ki kérdezi és mennyi pénze van rá, hogy megmondjam. Bár a jelenlegi öltözékem alapján leginkább egy bukott bárónak tűnök, aki épp a reggeli teáját várja, nem pedig egy adóbevallást.

— Életkora?

— Ötvenhárom. És igen, tudom, hogy túl öreg vagyok ehhez. A kalandokhoz is, és ahhoz is, hogy idegenek előtt pizsamában mutatkozzam.

Boros sóhajtott, és közelebb lépett a holttesthez.

— És mit csinál itt, Lantos úr? Ebben a... — végigmutatott a selyemruházaton — ...ebben a látványos szerelésben?

Béla elgondolkodott. Úgy érezte, ez az a pont, ahol az ember vagy nagyon röviden válaszol, vagy nagyon hosszasan. A kettő közül egyik sem ígért sok jót.

— Felébredtem — mondta végül.

— Hol?

— Itt. Ebben az ágyban, ami egyébként sokkal kényelmesebb, mint amit a munkám eddigi gyümölcseként megengedhettem magamnak.

— Hogyan került ide?

Béla tétovázott.

— Autóval.

— Ki vezette?

— Balla Márk.

A csend olyan lett, mint amikor egy rosszul elmondott vicc után senki nem meri eldönteni, hogy nevetni kellene-e.

Kerekes megállt a jegyzetelésben.

— Szóval — mondta Boros lassan, és a hangja most már fenyegetően nyugodt volt —, a halott idehozta magát, lefektette, valószínűleg még be is takarta, majd udvariasan átment a kanapéra meghalni?

— Ha így mondja, valóban furcsán hangzik — ismerte el Béla. — De higgyék el, én lennék a legboldogabb, ha kiderülne, hogy ez az egész csak egy félreértett altatóreklám forgatása.

Kerekes a pizzás dobozhoz lépett.

— Ezt ki rendelte?

— Én nem — mondta Béla. — Én inkább főzni szoktam. Ritkán, de lelkiismeretesen. A mirelit pizzát pedig csak végszükség esetén alkalmazom, de ezt itt — mutatott a dobozra — láthatóan szakember készítette.

A rendőr felolvasta a feliratot.

— „Bocs, rossz cím."

— Igen — mondta Béla. — Én is így érzem. Bár kétlem, hogy ez jó helyzetértelmezés. Eddig minden helyzetértelmezésem rossz címre érkezett. Különösen az, amelyik azt súgta tegnap este, hogy Ballával üzletelni jó ötlet.

Boros közelebb lépett Bélához, és mélyen a szemébe nézett.

— Ismerte az elhunytat?

— Igen… illetve nem… attól függ, mit értünk ismeretség alatt. Tudtam, hogy hívják, és hogy jobb nem kölcsönkérni tőle. Balla úr olyan ember volt, aki, ha kezet fogott valakivel, az illető utána önkéntelenül is megszámolta az ujjait.

— Mikor látta utoljára élve?

— Az autóban. Akkor még vezetett. Ezért is volt meglepő, hogy ma reggel már nem mozgott.

Kerekes felnézett a jegyzetéből.

— Ivott alkoholt?

— Én? Nem. Én olyankor pihenek, amikor mások isznak. Így legalább valaki józan marad az emlékekben. Ő? Lehet. Az autóban volt egy szag, de az lehetett a fenyőillatú illatosító is, ami némileg elnyomta a gyanút.

— Gyógyszert szed?

— Igen — mondta Béla. — De csak olyat, amit orvos ír fel. És néha olyat, amit nem.

— Elaludt az autóban?

— Igen.

— Mélyen?

— Őszintén? Ritkán alszom ilyen zavartalanul.

— Jegyezze — mondta Boros.

— Jegyzem — felelte Kerekes, de nem írt.

Boros ezt észrevette, de nem szólt. Később Kerekes mégis feljegyzett valamit. Olyasmit, amit nem mondtak ki hangosan.

— Megnézzük a nappalit — mondta Kerekes.

Béla a küszöbnél megállt. Nem szóltak rá. Aki nem néz oda, az általában többet látott, mint kellene.

— Kimegyek a konyhába — mondta Béla. — Iszom egy pohár vizet.

— Persze — mondta Kerekes.

A konyhában töltött egy pohárral. A keze nem remegett. Ezt megállapította, és ez kielégítette.

A nappaliban Kerekes becsukta a jegyzetfüzetet.

— Nem stimmel — mondta.

— Dehogynem — felelte Boros. — Pizsamában volt.

— És?

— Az ilyenek mindig pizsamában vannak — vont vállat Boros. — Azt hiszik, nem számít.

Kerekes elővette a telefonját.

— Felhívom a központot.

— Hívd — mondta Boros. — Csak ne mondd, hogy nem láttunk még ilyet.

Kerekes beszélt. Boros közben körbenézett.

— Könyvelő — jegyezte meg halkan. — Mindig könyvelő.

Amikor Béla visszament, mindketten ránéztek. Ugyanúgy. Ez nem volt jó jel.

— Folytatjuk — mondta Kerekes. — Kérem, válaszoljon pontosan.

Béla bólintott. Pontosan válaszolt. Néha akkor is, amikor nem kellett volna. Kerekes jegyzetelt. A toll sercegett. A lakás lassan megtelt idegen logikával. Béla ekkor értette meg, hogy bár mindent elmondott, ami eszébe jutott, valami fontos mégis kimaradt. Csak nem tudta, mi az.

Kerekes összecsukta a noteszét. A csattanás véglegesnek tűnt.

— Lantos úr, magát előállítjuk.

Béla felnézett. Nem lepődött meg, inkább csak konstatálta a tényt.

— Ez most kötelező?

— Igen.

— Akkor jó — mondta Béla megkönnyebbülten. — Mert egy ideje attól félek, hogy itt hagynak a holttesttel és az esetleg kifizetetlen pizzával. Márpedig én nem szeretem az adósságot.

Ahogy kivezették a lakásból, Béla még egyszer visszanézett a pizzás dobozra. A felirat ott volt. Változatlanul. És valahogy egyre kevésbé tűnt viccesnek. Sőt, kezdett baljóslatúan személyesnek hatni. A sors egy futár képében jelent meg: Lantos Béla, maga most rossz helyen van, és a reklamációt már nem fogadják el.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

Amelyben Lantos Béla egy szobába kerül, ahol minden kérdés rosszkor hangzik el

A kihallgatóhelyiség kicsi volt, szögletes és barátságtalan. A falai drapp színűek voltak, minden fénytől, ötlettől és reménytől megfosztva. Egyetlen asztal állt benne, két székkel, és egy tükör, ami szerencsétlen módon egyirányú volt — legalábbis Béla ezt gyanította, mert a saját tükörképe is úgy nézett vissza rá, mintha sajnálná. Az asztalon egy hamutartó hevert, tele csikkekkel, ami azt üzente: itt már sokan vártak. És mindannyian idegesen.

Az a fajta hely, amelyet nem arra terveztek, hogy az ember jól érezze magát, hanem hogy belássa: a kényelmetlenség még mindig a jobbik eset. Béla leült. A szék reccsent egyet; figyelmeztetésként: ne szokja meg az ülést, mert a vádlottak padja ennél sokkal keményebb is lehet. A falon óra lógott. Nem járt, de vádlón nézett Bélára, amiért megállt az idő.

Kerekes felügyelő vele szemben ült. A zömök Boros oldalt a falnak támaszkodott, mintha ő lenne a helyiség súlypontja — és ha elmozdulna, az egész szoba felborulna.

— Kezdjük elölről — mondta Kerekes, és egy gémkapcsot kezdett módszeresen kiegyenesíteni. — Részletesen.

— Én mindig elölről kezdem — mondta Béla. — Ott még minden egyszerűbb. Nincsenek áthozatali veszteségek.

— Honnan ismerte Ballát?

— Üzleti kapcsolat — mondta Béla. — Az ő részéről inkább. Az enyémről túlélési kísérlet. Két éve volt egy cég, aminek a számait kellett rendbe tennem. Balla volt a tulajdonos. Nem voltunk barátok. Inkább úgy mondanám: ő tudta, hogy én létezem, én pedig igyekeztem nem emlékezni arra, hogy ő is.

Boros felhorkant.

— Tartozott neki?

— Nem. Ez volt az egyik ok, amiért aggódtam. Balla úrnál ugyanis az volt a leggyanúsabb, ha valaki nem tartozott neki. Olyankor úgy érezte, a világrend megbomlott, és mindent elkövetett, hogy helyreállítsa az egyensúlyt.

Kerekes jegyzetelt. A tolla sercegése volt az egyetlen zaj a szobában.

— Mondja el az estét. Úgy, ahogy történt, és ne úgy, ahogy a selyempizsamájához illene.

Béla nekikezdett. Úgy beszélt, ahogy az ember akkor szokott, amikor szeretné, ha minden pontosan ugyanúgy hangzana, mint ahogy történt — miközben érzi, hogy ez teljességgel lehetetlen.

— Munka után hazafelé indultam. Ez önmagában már gyanús lehet, de akkor még nem sejtettem semmit. A házunk sarkán van egy kiskocsma. A Sánta Egér. Bár. Vagy presszó. Attól függ, ki mennyire akarja komolyan venni az életét. Beültem egy kávéra. Alkoholmentesre. Aznap már nem szerettem volna felelős döntéseket hozni, és a koffein az egyetlen legális szer, ami segít elviselni a kettős könyvelést.

— Mit ivott? — kérdezte Boros, és gyanakvóan Bélára sandított.

— Valami tejeskávét. Vagy inkább kávés tejet. Nem vagyok biztos benne, melyiket. Sok hab, kevés kávé, semmi remény. Nyugtató italnak tűnt. Később kiderült, hogy túlzottan is.

— Ott találkozott Ballával? — kérdezte Kerekes.

— Igen. Úgy jelent meg, mintha mindig is ott ült volna, csak eddig álcázta magát a bútorzattal. Ez Ballára jellemző volt. Leült velem szemben, és közölte, hogy sürgősen beszélnünk kell.

— Ott? A kocsmában?

— Nem. Azt mondta, nyilvános helyen nem. Azután elballagott a pulthoz, hozott magának valami alkoholmentes sört, nekem pedig egy ásványvizet. Figyelmes volt. Ez már akkor gyanús lett volna, ha éber vagyok. Balla ugyanis csak akkor volt figyelmes, ha éppen le akart lökni valakit a lépcsőn, de előtte megkérdezte, nem kér-e párnát az aljára.

— Ivott belőle?

— Igen. Kicsit furcsa íze volt. Nem rossz. Inkább… határozott. Olyan, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy ásványvíz vagy vélemény. Később kiderült, hogy a határozott íz nem a víz ásványanyag-tartalma volt, hanem valami olyan adalék, amitől az embernek hirtelen nagyon szimpatikus lesz a padlószőnyeg.

— Gyanakodott? — kérdezte Kerekes.

— Nem. Ha minden furcsa ízű italnál gyanakodnék, már régen szomjan haltam volna a pesti éjszakában.

— Mi történt ezután?

— Balla azt mondta, menjünk fel hozzá. Fontos. Sürgős. Ezek a szavak nála általában bajt jelentettek, de én udvarias ember vagyok. Felálltunk. A következő dolog, amire emlékszem, hogy az autóban ülök. Aztán már csak a fehér plafon maradt.

— Ki vezetett?

— Ő. Én csak ültem és nemsokára elaludtam.

Kerekes egy pillanatra megállt az írásban.

— Pontosítsunk — mondta. — Azt mondta, elaludt.

— Igen — helyeselt Béla. — Az ember általában ezt teszi, amikor elveszíti az eszméletét.

— Akkor most azt írom, hogy elaludt.

— Inkább azt, hogy „eszméletét vesztette” — jegyezte meg Béla óvatosan. — Az jogilag pontosabb. Az alvás ugyanis feltételezi az ágyat és a pizsamát. Én akkor még egyiknél sem tartottam.

Boros felnézett.

— Maga most kioktat minket?

— Nem — mondta Béla gyorsan. — Csak segítek. Reflex.

Kerekes elgondolkodott.

— Ha azt írjuk, hogy „eszméletét vesztette”, akkor kérdés, mitől.

— Ezt én is szeretném tudni — mondta Béla.

Kerekes végül írt valamit.

— Akkor marad az, hogy elaludt.

Béla kinézett a falra.

— Akkor kérem, jegyezzék fel azt is, hogy nem önszántamból.

— Azt nem szoktuk — mondta Boros. — Az már értelmezés.

— Értem — válaszolt Béla. — Akkor maradjunk a félreértéseknél.

A toll újra sercegett. Béla pontosan tudta, hogy amit most leírnak, az később sokkal fontosabb lesz annál, mint amit ő most el tud mondani

— Mikor aludt el?

— Az első piros lámpánál — mondta Béla. — Ez nálam rekord. Általában az operában szoktam elaludni, de ott is csak a második felvonás után.

— És mikor ébredt fel?

— A plafonnál — felelte Béla. — Ami idegen volt. És egy pizsamában, ami még idegenebb volt. Tudják, az embernek vannak határai. Az enyémek a nadrágomnál kezdődnek.

Boros főfelügyelő megvakarta az állát. A borostája úgy csikorgott, mint a smirgli.

— Tudja, mi a gond, Lantos úr?

— Van egy sejtésem — mondta Béla. — De félek kimondani.

— Az, hogy maga túl sokszor aludt el rosszkor — mondta a rendőr. — És túl jókor ébredt. Éppen akkor, amikor a hulla már kihűlt, de a pizza még meleg volt.

— Maga szerint mi történt, amíg aludt? — kérdezte Kerekes.

Béla vállat vont, és a gyűrött zakója ujját simogatta.

— Ha tudnám, most nem itt ülnék. Vagy de. Nem vagyok biztos benne, hogy a rendőrség értékeli az őszinte tudatlanságot. Azt hiszem, valaki statisztát keresett egy drámához, és én voltam az egyetlen, aki nem kért gázsit.

Kerekes lapozott a dossziéban.

— A halott gyomrában pizzát találtunk. Gombás-sonkásat.

Béla összerándult.

— Gombásat? Akkor biztosan nem én voltam a célközönség. Én kifejezetten kerülöm a gombát. Nemcsak ízlés kérdése, hanem életbiztosítási megfontolás is. A gomba ugyanis az egyetlen étel, ami visszanéz az emberre a tányérból.

— Mérgezett volt — folytatta a rendőr.

Béla megállt. A torka elszorult.

— Maga nem evett belőle? — kérdezte Boros.

— Nem. A csengőre felébredtem. Átvettem a pizzát a futártól — még mindig félálomban. A dobozon az állt: „Bocs, rossz cím." Azt hittem, tényleg rossz címre hozták. Körbenéztem, de a futár addigra eltűnt, ezért letettem az asztalra, és visszazuhantam az ágyba. Újra elaludtam. Mélyen. Amikor másodszor felébredtem, már maguk kopogtattak az ajtón.

Csend lett. Olyan csend, amiben hallani lehetett, ahogy Kerekes agyának fogaskerekei próbálnak valami logikát csiholni a pizsamás könyvelő történetéből.

— Tudja, hogy a futár azt mondta, hogy csak magát látta a lakásban? — kérdezte végül. — Azt mondta, maga kifejezetten otthonosnak tűnt abban a selyemben.

Béla felkapta a fejét.

— Engem? De hát én…

— Igen. Magát. Pizsamában. Mint aki épp a desszertet várja.

— Az nem az én pizsamám volt — mondta Béla védekezően, és érezte, ahogy az udvariassága lassan elpárolog. — Csak rajtam volt. Valaki rám adta, amíg aludtam. Valaki úgy bánt velem, mint egy próbababával, akit felöltöztetnek az esti kirakathoz.

— Akkor ki rendelte a pizzát?

Béla elgondolkodott. A válasz ott volt az orra előtt, de túl abszurdnak tűnt.

— Ha jól értem a helyzetet, az, aki nem evett belőle.

Boros lassan elmosolyodott, de az arckifejezése nem volt kellemes.

— Ez most vicc volt, Lantos úr?

— Nem. Ez logika. A könyvelésben is így van: az viszi el a balhét, aki aláírja a bizonylatot, nem az, aki a pénzt költi.

Kopogtak. Az ajtó résnyire nyílt, és egy fiatal rendőr dugta be a fejét. Túl friss volt az egyenruhája, túl feszes a tartása.

— Felügyelő úr — mondta Kerekesnek. — Megnéztem a pizzafutár jegyzőkönyvét.

— És? — kérdezte Kerekes.

— A futár szerint a megrendelő ideges volt — mondta az újonc. — Kapkodott. Félálomban volt, de határozott. Ez gyakran bűntudatra utal.

Béla felnézett.

— A koffein is okozhatja — jegyezte meg. — Vagy a lét.

Kerekes ránézett.

— Most nem magát kérdeztük.

Az újonc folytatta:

— Ráadásul pizsamában nyitott ajtót. Ez azt jelenti, hogy otthon érezte magát a helyzetben.

Boros lassan elfordult a faltól.

— Nem — mondta.

Az újonc megtorpant.

— Nem?

— Azt jelenti, hogy nem volt ideje átöltözni — mondta Boros. — Vagy nem volt rá oka. A kettő közül egyik sem jó jel, de nem ugyanaz.

— De a pizza… — kezdte az újonc.

— A pizza a halottnál volt — vágott közbe Boros. — A pizsama az élőn. Ne keverje a bizonyítékokat, mert összezavarják magát.

Az újonc elpirult.

— Értettem.

— Akkor tanuljon belőle — tette hozzá Boros. — A tettesek ritkán viselkednek logikusan. A rendszer viszont igen. És ez nagyobb baj.

Az újonc eltűnt az ajtó mögött.

Kerekes egy ideig hallgatott, majd becsukta a dossziét

— Lantos úr, maga jelenleg gyanúsított.

— Tudom — mondta beletörődve Béla. — Már egy ideje érzem.

— Várjon a folyosón, amíg eldöntjük, mi legyen magával.

Béla felállt. A szék megkönnyebbülten felsóhajtott. Ahogy kivezették, Béla egy dolgot már tudott: ha ez valóban csak egy rossz cím lett volna, akkor már rég vége lenne és otthon ülne a saját, repedezett plafonja alatt. De a történet most kezdett igazán érdekessé válni. Béla csak akkor szerette az érdekes történeteket, ha azok másokkal történnek — de most úgy tűnt, a sors kivételt tesz.