A láthatatlan nőt Kovácsné Kiss Arankának hívták - vagy Kissné Kovács Arankának? Kovács (vagy Kiss) olyan régen lelépett egy másik nővel, hogy Aranka már az arcára is alig emlékezett. Lacika még nem töltötte be akkor a négyet. Aranka a hűtlen szemétláda nélkül is fel tudta nevelni őt, szakmát adott a kezébe, sőt, diplomát. Frissen végzett magyar-történelem szakosként Lacika fél évet dolgozott a helyi általános iskolában, aztán pánikszerűen távozott a közoktatásból. Azóta bármixer Londonban. Hébe-hóba azért hazalátogat.
Aranka kikísérte őt a reptérre, aztán - évek óta először - rendesen megnézte magát a tükörben. A melle két szétlapult palacsinta, a karjai malaccsülkök, a lábai füstölt sonkák, a hasa üres hordó.
– Hogy a fenébe hagyhattad el így magad? – fordult el a tükörtől. Még emlékezett régi alakjára, meg az utcán utána forduló férfiakra, és ez könnyeket csalt a szemébe. De talán ez a vonat mégsem ment el végleg… Most, hogy egyedül maradt, lesz ideje magával foglalkozni.
Így kezdődött Aranka nagy kalandja a diétákkal, a konditeremmel, a fogyasztószalonokkal. Meg is lett az eredménye: száz kiló helyett most már száztízet tudhatott magáénak. Végső elkeseredésében talált rá a Teleshopra, és ott a Sean Daly-féle extraturbó-diéta italporra. A reklámban azt ígérték, éhezés és torna nélkül le lehet vele adni hetente tíz kilót. Hiszem, ha látom, gondolta Aranka, de azért megrendelt belőle rögtön két adagot. Az első héten mintha lötyögni kezdett volna rajta az XXL-es nadrág. A másodikon Aranka boldogan áttért a XL-esre. A harmadik héten már majdnem úgy érezte magát, mint lánykorában. Azonban úgy gondolta, hogyha lúd, legyen kövér, azaz az ő esetében inkább sovány – felbontotta a következő adagot is. Csak úgy repültek le róla kilók, Aranka vékony lett és boldog, az sem érdekelne, hogy csak úgy lötyög rajta a megnyúlt bőr.
Az utolsó adagot követő reggelen Aranka arra ébredt, hogy eltűnt! Pontosabban a teste. Akkor vette észre, amikor fel akarta húzni a harisnyáját. Feldübörgött a szíve a rémülettől, és a tükörhöz rohant. A tükörben nem volt senki, gúnyosan csillogott rajta a reggeli napfény.
– Most mi legyen? – Aranka gondolatai lázasan repkedtek ide-oda. Dolgozni így nem mehet be, az már biztos. De mintha azt olvasta volna, hogy a szer mellékhatásaként felléphetnek hallucinációk. Biztosan erről van szó! De azért átcsönget a szomszéd nénihez, hogy megbizonyosodjon róla, megvan, nem lopták el a testét, amíg aludt.
Özvegy Hideg Elekné (Marika néni) azt hitte, hogy már megint a Szabóék gyerekei szórakoznak, amikor kilesett a lyukon, és nem látott senkit. Azért elég kíváncsi volt hozzá, hogy kinyissa az ajtót.
– A rosseb a büdös kölykökbe! Ha az anyjuk lennék, én megnevelném őket, de meg ám! – csoszogott vissza az öregasszony a szobába. – De legalább nem az a szerencsétlen ribanc volt a szomszédból! Az idegeimre megy a mézesmázosságával! Én is be tudok vásárolni magamnak, ugye, Cirmi… – Lezöttyent a poros karosszékbe, és megpaskolta a macska fejét. – A lakásom kéne neki, de abból nem eszik! …Veled meg mi van, buta jószág?
A vén, szürke kandúr felfújta magát és sziszegett, aztán úgy rohant be a vitrinszekrény alá, mintha puskából lőtték volna ki. A vitrin ajtaja csörömpölve kicsapódott, és ömleni kezdtek kifelé a poros porcelánfigurák. Özvegy Hideg Elekné felsikított, és fejét a kezével védve összekuporodott a fotelban. Egy méretes, ukrán pásztorlányka pont vállon találta, egy gombolyaggal játszó cicus a fájós térdét vágta telibe.
– Miatyánkkiamennyekben… – hadarta sírósan, fel-feljajdulva az újabb lövedéktől. – …szabadíts meg a Gonosztól...
Tétova szavai elvesztek a porceláncsörömpölésben. A vitrin percek alatt kiürült, az öregasszony ölében és körülötte a földön cserepek hevertek. A hirtelen támadt csendben özvegy Hideg Elekné katonás lépteket hallott, és a bejárati ajtó nyílását-csapódását. A szája elnyílt, és remegő kézzel keresztet vetett magára.
Aranka dühtől fújtatva száguldott lefelé a másodikról. Milyen pofátlan ez a vénasszony! Szemtől-szembe nem győzött hálálkodni a segítségéért: „Mire mennék én maga nélkül, Arankám!” Most meg leribancozza! De most egy életre megtanulta!
Mire leért a földszintre, ahol a szokásos kelkáposztaszag meghitten keveredett a szemétbűzzel, Aranka kezdett lehiggadni. A lépcsőházban senkivel sem találkozott, de a kapuban összefutott Józsival, a ház botránykövével: éppen akkor igyekezett befelé, kannás bortól dagadozó szatyrokkal, zsebében összekoccantak a kétdekások. Józsi mindig pofákat vágott, amikor Arankát meglátta. De most nem.
– Jónapot! – reccsent rá a nő. Nem úgy tűnt, mintha a pasas meghallotta volna, pedig ma szokatlanul józan benyomást keltett. Aranka kuncogva nyújtotta ki elé a lábát.
– Basszameg! – botlott el, esett a földre Józsi. Hallotta a kétdekások reccsenését, és érezte, ahogy zsebét átáztatja az éltető nedű.
Aranka behajtotta maga mögött a nehéz kaput, és körülnézett a tavaszi napsütésben. Tehát nem látják és nem hallják – viszont a mozdulataiban van elég erő. Övé a világ! Futásnak eredt, évek óta először. Nevetett, énekelt és táncolt a járdán – amíg valaki keresztül nem gyalogolt rajta, mintha levegő lenne. Aranka megtántorodott és elesett. Úgy zuhant az aszfaltra, mint egy pillangó, és pont annyira ütötte meg magát. Könnyedén pattant fel. Ha lett volna haja, festőien lobog mögötte, míg táncosan szökdécsel munkahelye, a hivatal felé. Közben itt-ott játékosan felbuktatott, vagy meglökött egy-egy járókelőt, aki óvatlanul hozzáért. Nem akarta, hogy újra átgyalogoljanak rajta. Eddig sem kellett volna eltűrnie, senkitől!
Belibbent a hivatal forgóajtaján. Rögtön szembetalálta magát a kávégép előtt ácsorgó, ügyfélszolgálatos Judittal. Sosem bírta ezt a kikent úri libát, aki rendszeresen gonosz megjegyzéseket tett Aranka külsejére. Judit csípőjét a gépnek támasztotta, a forró kávét fújkálta, nem törődve a türelmetlen ügyfelekkel. A vadonatúj galambszürke selyemruha és a piros gyöngylánc kiemelte karcsú nyakát és derekát. Aranka csak egyet lökött a műanyagpoharat tartó kezén. Nem gondolta volna, hogy a kávéból mindenhová jutni fog, beelértve Judit cipőjét és haját. A nő felsikított, és elejtette a poharat, újabb forró, barna löttyáradatot zuttyantva magára.
– Úgy kell neki! Kávézgat, közben meg itt ül a fél város! – jegyezte meg valaki epésen, és Aranka rábólintott. Úgy kell neki. Most legalább mindenki láthatta, ki a „proli tehén” kettejük közül.
Aranka csendesen benyitott a saját irodájába, az osztályvezetői szoba szomszédságában. Most éppen üres volt, kolléganője, Barbara benn volt a főnöknél. A félig nyitott főnöki szoba ajtaján kihallatszott Dr. Segesvári keménykedő basszusa.
– Hol a B 229/2018-as ügyiratszám, Barbara?
– Én nem tudom, főnök – mentegetőzött a nő. – Az Aranka aktája, nem az enyém.
– Küldje be őt! Most.
– Nem tudom, ma nem jött be…
– Mi az, hogy nem jött be? – Dr. Segesvári hangja megremegett.
Aranka óvatosan surrant be az ajtórésen, mint mindig, lesütötte a szemét, mint mindig, ha az osztályvezető szúrós tekintete az arcába vágott. Bűntudatosan húzta össze magát. Aztán eszébe jutott Judit, a szomszéd nyanya, Józsi meg a többiek, és felkapta a fejét.
Dr. Segesvárinak aznap a szokásosnál is jobban megtelt a hócipője, még ebéd előtt. Mivel érdemelte ki ezt az inkompetens bandát? És mi az, hogy ez a dagadt tyúk nem jön be dolgozni, és még ide sem szól? Amikor tudja, hogy a nyakukon a hóvégi zárás! De csak vegye fel a telefont, úgy leordítja a fejét, hogy azt megemlegeti! A telefont senki sem vette fel. A főnök levágta az asztalra.
– Barbara! Menjen ki Kovácsnéhoz, nézze meg, miért nem jött ma be! – üvöltött ki Dr. Segesvári a nőnek, majd az asztal alól előhúzott egy kisebb ásványvizes üveget, és nagyot húzott a kisüstiből. A szeme kimeredt egy pillanatra. Elégedetten felnyögött. Még pár év, és ezek a nők itt alkoholistát csinálnak belőle...
Letette a palackot, és rákeresett kedvenc pornóoldalára. Meglazította a nadrágját. Ekkor történt az első bizarr esemény: a házipálinka üvegestül a magasba emelkedett, és rálöttyent a monitorra.
– Miafranc…? – hördült fel, pedig a java csak most következett. „Forgószél volt, istenbizony forgószél, igazgató úr!”-- bizonygatta később, amikor raportra rendelték. Most még azzal volt elfoglalva, hogy az íróasztal alá bukjon a repkedő iratok, akták, jegyzettömbök és tollak elől. „Szerintem kopogószellem volt!” – suttogta Judit, amikor másnap Barbarával kitárgyalták az esetet.
Aranka nevetett és tapsolt, amikor végül a monitort is ráhajította Dr. Segesvári remegő seggére. Ez az egész könnyebb volt, mint képzelte. És ettől a fickótól retteg lassan tizenkét éve? Gondolta, búcsúzóul leköpi, de elszontyolódva jött rá, hogy nyál nélkül nem megy. Hangtalanul surrant ki az ajtón. A főnök olyan csendben kucorgott asztal alatt, mint egy kisegér.
Itt már nincs több dolga, gondolta, és megcélozta a forgóajtót, ügyesen kerülgetve a kérelmezők seregét az ügyfélszolgálaton. Ám, amint kilépett az utcára, majdnem belerohant valakibe. Alig tudott lefékezni.
– Jaj, elnézést… – mentegetőzött rutinból, megfeledkezve arról, hogy a hangját sem hallhatják. Egy pillanatra elkapta az elhaladó idegen tekintetét, aztán egész, láthatatlan testével hevesen utánafordult. Megismerte keskeny, huncut szemét, azt a nőbolondítót. Több, mint húsz éve nem találkoztak, Aranka mégsem felejtette el az arcát teljesen. Sem azt, hogy egy fillér gyerektartást nem fizetett, és Lacikát sem látogatta meg soha.
Kiss Kovács Ottó egyedül lépett a forgóajtóba, komótosan battyogva befelé. Szokásos köre volt ez a hivatallal. A segélyéért jött. Már a szájában érezte a csécsi szalonna és az Unicum ízét. Nagyot nyelt. Észre sem vette, hogy az ajtó zökkenve megáll, mielőtt még a bejárathoz érne. Az első, kiadós pofont azonban már megérezte. Felordított, és az üvegfalnak esett. Ott aztán valami hátborzongató erő csépelni kezdte: ütötte-vágta a fejét, a gyomrát, az oldalát. Még térden is rúgta! A heretáji sérülés azelőtt érte, hogy összecsuklott volna. „Mintha valaki ököllel vágott volna a mogyorómba, doktor úr...” – panaszolta, amikor magához tért a kórházban.
A biztonsági őr futva érkezett, hogy kiszabadítsa börtönéből a semmivel hadakozó, szemlátomást epilepsziás rohamban rángatózó ügyfelet.
Aranka az édes elégtétel érzésével suhant ki az utcára. Ezt már réges-rég meg kellett volna tennie. Persze jobb későn, mint soha.
És most merre? Eszébe jutott pár ember az életéből, akik megérdemelnének egy kiadós verést. Például Barbara, aki tüntetően nem áll szóba vele hónapok óta, Arankának gőze sincs, miért. A közös irodaszereket és a jogszabályi segédletet is elzárta a fiókjába.
Arankáék öreg bérháza csak néhány saroknyira volt a hivataltól, a kedves kolléganő azóta már odaérhetett. Aranka meglódult a járdán. Mintha a saját akarata mágneses erő lenne, ami az otthona felé húzza. Vagy talán ez már nem a saját akarata? Mindegy, hazamegy, döntötte el a láthatatlan nő. Ha szerencséje van, még elcsípi Barbarát.
A háznál, a nyitott kapuban mentő parkolt. Nem ritkaság, a lakók között sok az öreg. Aranka besurrant az ajtón. A földszinten lakók kis, rémülten suttogó csoportokba verődtek.
– ...Tudtam én, hogy nem lesz ennek jó vége, Jucikám…
– ...De hát mi történt vele?
– ...Azt még nem lehet tudni… majd mindjárt hozzák!
Mi történhetett, amíg nem volt otthon? Lehet, hogy a szomszéd nyanyát megütötte a guta? Na, ezt meg kell nézni! Aranka rohanvást igyekezett felfelé a másodikra. Özvegy Hideg Elekné a 4.-es számú lakás ajtajában állt, és Barbara vállára borulva zokogott.
– Mi a fene… – suttogta Aranka megrökönyödve, mert ez az ajtó az ő lakásához tartozott. Félrelökte mindkettejüket, és berontott az előszobába. Az ott dekkoló mentőorvos előtt rémülten fékezett le. A lakás egyetlen szobájának ajtaja félig nyitva állt. Odabenn két piros zubbonyos férfi hajolt valami fekete fölé. Aranka vonakodva lépett közelebb. Az az erő, amit útközben érzett, erőszakosan rángatta egyre közelebb. Az a valami a földön egy cipzáros, fekete hullazsák volt. Éppen akkor húzták össze Kissné Kovács Aranka – vagy Kovácsné Kiss Aranka? – elszürkült, csontsovány arca fölött.
