A kórház intenzív osztályán mostanában folyamatos a sürgés-forgás, elvégre járvány van, veszélyhelyzet van, és hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt az orvosok és a nővérkék, a szokásos ügymenet percről percre borul fel.
Anna nővér most éppen egy kisfiút tol be gurulós ágyon a helyiségbe. A kisfiú talán hét- vagy nyolcéves lehet, de igazából meg sem lehet állapítani, mert sokkal öregebbnek látszik. Teljesen kopasz, szemei alatt sötét és mély árkok, végső stádiumos rákbeteg.
Anna nővér magára hagyja a kisfiút tizenegy felnőtt férfi között, de mielőtt a dolgára sietne, odahajol a szomszédos ágyon fekvő középkorú úriemberhez, és a fülébe súgja:
– Figyeljen rá, kérem, és ha valami gond van, nyomja meg a csengőt, és rögtön itt leszek.
A középkorú úriember jól ismeri a kórházat. Mielőtt kiderült volna, hogy baj van a szívével, önkéntes bohócdoktorként teljesített szolgálatot a gyermekosztályon. Most frissen műtött ápoltként fekszik az intenzív osztályon, és többnyire a régmúlt időkön mereng, amikor még működött a cirkusz, és ő minden este megfürödhetett a rivaldafényben. Bohócként, zsonglőrként és bűvészként is volt egy-egy száma, csakis az átöltözések időtartama szabott határt a művészetének, és akkoriban arról ábrándozott, hogy ha megtanulna lovagolni, akkor egyéb produkciókkal is előrukkolhatna.
Ma már nincsenek ilyen ábrándjai. Meggyötörten és életuntan fekszik az ágyon, a repedező plafont bámulva, miközben legbelül súlyos perlekedéseket folytat az Istennel, és csak úgy sorjáznak a lelkében a kérdések, amelyeknek az elején mindig a „miért” szócska szerepel.
Köhögési roham zökkenti ki a sértődött és lélekpusztító merengésből. A kisfiú, akit nemrég toltak oda mellé, szinte már nem is köhög, hanem ugatva fulladozik.
A bűvész nagy nehezen felül az ágyán. Egyelőre nem tudja, mitévő legyen.
– Jól vagy? – kérdezi sután, de ő maga is érzi, mennyire nem idevaló a kérdése.
A köhögés lassan alábbhagy, elhal.
– Megvagyok – feleli nagy sokára a kisfiú, anélkül, hogy oldalra pillantana, a suta kérdezőre.
A bűvész hirtelen elszégyelli magát. Végigtekint a gyönge gyerektesten, és egyszeriben olyasfajta szánalmat érez, amilyet még soha. De nem azért, mert minden emberi törvénnyel ellenkezik kopasznak látni egy kisfiút, ráncosnak és táskás szeműnek egy kis embert, aki előtt még ott lehetne az egész élet. A bűvész önmaga iránt érez szánalmat, és nincsen már semmilyen kérdése Istenhez.
Az éjszaka nem nyugalmas, a köhögési rohamok fokozódnak, a bűvész pedig már nem is a saját ágya szélén ül, hanem a kisfiúén.
– Ne aggódj, minden rendben lesz – rebegi a bűvész, és csak egy pillanatig érezheti sutábbnak a közleményét a korábbinál, mert a kisfiú szavai kijózanítják és letaglózzák:
– Semmi sem lesz rendben. Tudom, hogy meg fogok halni. És már alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Erre nincs mit mondani. Nem lehet. A sors legnagyobb igazságtalansága, amikor egy meglett férfinak ilyesféle szavakat kell hallania egy kis embertől. A bűvész úgy ül az ágy szélén, mint egy megtört öregember, és fogalma sincs, mit is mondhatna, vagy hogy miért mérte rá a sors ezt a megpróbáltatást.
Aztán nagy nehezen feláll. Az éjjeliszekrényéhez botorkál, kihúzza a fiókot. A kórtermet súlyos csönd nyomasztja, a bűvész igyekszik zajtalanul tevékenykedni.
Amikor visszaül a kisfiú ágyának szélére, valami furcsa fény játszik a tekintetében.
– Félsz? – kérdezi halkan.
– Nagyon félek – vallja be a kisfiú.
– Pedig nem kell – mondja a bűvész, és maga is meglepődik, milyen bársonyos lett hirtelen a hangja. Mintha nem is saját magát hallaná. De aztán folytatja: – Engem küldtek érted.
A kisfiú hirtelen kinyitja a szemét, és kérdőn néz a furcsa férfira. A bűvész nagyot nyel, és úgy gondolja, ha már belekezdett, akkor végig is kell játszania. Egy szám nem állhat le a közepénél, ilyet még a legtapasztaltabb porondmester sem látott.
– Senki sincs egyedül, amikor áthalad – mondja. – Engem választottak ki, hogy veled legyek. Nem kell félned semmitől, én majd fogom a kezed.
A kisfiú megpróbál felülni, de nem megy neki. A tekintetében egyszerre van jelen a kíváncsi érdeklődés és a hitetlenkedéssel vegyes gúny.
– Csak bízz bennem – suttogja a bűvész –, kézen fogva megyünk majd át a fényen egy olyan világba, ahol nincs többé fájdalom és szenvedés, csak öröm és megnyugvás, és ahol majd mindenki veled lesz, akit valaha szerettél és aki valaha szeretett téged.
A bűvész maga is érzi, hogy a produkciója olyan vérszegény, mint a kisfiú maga. Erről csakhamar megerősítés érkezik:
– Hiszem, ha látom – nyögi a kisfiú.
A bűvész felsóhajt, aztán a kis beteg elé emeli két üres kezét.
– Sokszor labdáztál már életedben, tudom én azt, de vajon láttál már ilyen labdákat? – És az üres kezeiben, senki sem tudja, honnan, megjelenik két üveglabda. A kisfiú tágra nyitja a szemét, és ekkor valóban varázslat történik. Odakinn a szél elfújja a kósza fellegeket a telihold elől, amely úgy ragyogja be most a kórtermet, mintha simogatni akarna, és a kékesfehér fény mágikus ragyogással vonja be az üveggömböket, amelyek immár szinte táncolnak a bűvész ujjai között.
– Csakugyan igazat beszélsz? – kérdezi megbűvölve a kisfiú, és talán az ő szemeiben is a telihold kékes fénye ragyog.
– Nem hazudhatok neked, hiszen engem érted küldtek – feleli suttogva, de nagyon megnyugtató hangon a bűvész.
A reggel fényárral borítja be a kórtermet. Az intenzív osztályon megint nagy a sürgés-forgás. A kisfiú lepedővel letakart testét éppen most viszik el, a nappalos műszakra érkező nővérek azonban egy másik haláleseten csodálkoznak, a bűvészén.
– Azt hittem, sokkal jobb a szíve, a műtét is jól sikerült – sajnálkozik Anna nővér.
Járvány van, a szokásos ügymenet percről percre borul fel. És a lelkiismeretes Anna nővér sem tudhatja, hogy nem volt a bűvész szívével semmi baj az égadta világon.
Egy úriember nem hazudik egy beteg kisfiúnak. Fogta a kezét, vele maradt, és átvezette egy jobb világba, ahol nincs többé fájdalom és szenvedés, csak öröm és megnyugvás.
