Hűség a nincshez

Teljes mű / Kész

Félig ázott kartonlapok sátra alatt,
ül merengőn… élete már tovaszaladt.
Csak szemöldökének kósza, szürke íve
nézett felfelé… a csavargók Istenére.
Eltelt az idő, de a tér már nem változik,
ő csak ül ott… átkot szór vagy imádkozik?

Pedig hányan, hányan segítettek volna!
Hiába jó az ember, ő maradt a nyomorba.
Egykedvűn nézi hályogos tekintete alól,
ahogy minden nap pár idegen felé hajol,
hogy elébe jóságosan valamicske ételt tegyen,
de erélyesen rászól: "Más ne egyen!"

Akarták őt, nagyon is akarták szeretni,
volt, hogy hazavitték, ágyat vettettek neki,
megfürdették, tisztább, szebb jövőt ígértek,
de neki nem kellett, otthagyta az egészet!
Hiába, az ilyenen nem lehet segíteni!
Az utca mocska, a nyomor, az kell neki!

Mégis minden nap újabb megmentő akad,
hiába na, azért van még jó ember a nap alatt!
Így ül a fal tövében csendben, ő a menthetetlen…
kutya, aki mindünnen visszaszökött rendületlen.
Igen, ő, a mindennek elmondott, hűtlen, hamis…
csak őt érintette meg, hogy ül mellette egy ember is.