Fenyves

Ma különösen dermesztő az éjszaka. Hiába húzom össze jakprém kabátomat, átjárja testemet a csontrepesztő hideg. Ahogy távolodunk a falutól, úgy borul ránk a fenyves csöndje, mint a halotti palást. A tűz ropogását és a fiúk kántálását rég nem hallani.

Arjuna vékony ujjai szorosan az öklömbe zárva; nem akarom, hogy féljen. Kímélem, amíg lehet. Lassabban haladunk, mint terveztem. Arjuna a hasára szorítja szabad kezét, minduntalan megbotlik, én bokáig merülök a kérges hóba. Kevés az időnk, ezért talpra állítom, és újra nekifeszülünk a sötétségnek.

Lassú változást érzékelek, és rebbenéséből látom, hogy ő is felfigyelt rá. A vadállatok megnyugtató neszezése elnémul, a farkasok éhes ordítását messziről hordja a szél. Úgy rémlik, órák óta úton vagyunk, amikor Arjuna megtorpan egy vörösfenyő előtt.

– Egy arc – suttogja, és tekintetét a barázdált fakéregre szegezi. – Hát igaz…

Bólintok.

– Ő Tuya. Nem ismerted. Akkor hozta el a Fényt, amikor te még meg sem születtél.

– Tuya egy rossz év kiválasztottja volt. Sokat köszönhetünk neki – folytatom bátorítón, s mivel kitalálom a gondolatát, hozzáteszem: – Nő-vérét adta, igen.

– Mint én. – Arjuna felszegi a fejét.

Még ki sem bújt az első hóvirág, amikor félelemmel vegyes büszkeséggel bejelentette, hogy érzi a jeleket, teste új domborulatait, mellei sajgását. Arra számítottunk, hogy nyárra megjön a vérzése. Ha így lett volna, valaki más botladozna most mellettem.

Egyre sűrűsödnek a vörösfenyők és a lucok, a holt csendben hallani vélem a beléjük zárt lelkek suttogását. Amikor elhaladunk Gerel fája mellett, Arjuna keze megrándul. Tudom, mi következik: megpróbálja kitépni magát a szorításomból. Mind megpróbálja. De én vagyok az erősebb.

Gerel, akit Arjuna húgaként szeretett, tavaly hozta el nekünk a Fényt, arca bele van írva a hatalmas lucfenyő törzsébe. Mellette a másik odvában egy fiú, Khan lelke lakik. Khan jó évből való. Akkor az Erdő megelégedett a fiúval és Kilenc kancával.

Az idei azonban rossz év. A rét és a legelő meddő, az állatok álltukban fagynak meg. Eltüzeltük a kidőlt fákat, most az élőket kényszerülünk kivágni. Nem maradt más, mint a remény, hogy Arjuna nő-vére megtermékenyíti az Eget és a Földet.

A kiválasztottat ezúttal egy vörösfenyő várja. A hatalmas fa odva feketén ásít, de ez csupán a látszat. Ő is tudja. Arca, akár a szűz hó.

– Juna, segítsek…? – kérdem habozását látva.

– Majd én – válaszolja halkan. – Készen állok.

Megkönnyebbülök, ez a rítus legnehezebb része.

Arjuna határozott mozdulattal a lába közé nyúl; ujjain piroslik a meleg vér. Hátrébb húzódnak az árnyak. Szinte látom, ahogy a sötétség, ez a bestia hátrahőköl. Juna tudja a dolgát. Megérinti a homlokomat, és vérével egy kört mázol rá. Nem először róják rám a Napba Öltözött Asszony jelét, Junának ez az első – és az utolsó.

Rettegett rettegés nélkül,

A szabadban alvó világ

Esőt, jeget,

Forgószelet, szelet,

Tűz veszélyét,

Veszett farkas száját

Kerülje, úgy éljen,

Nap-Anya, véremet Neked ajánlom!*

Arjuna énekére megremeg a fenyő, és a lány habozás nélkül lép az odú ölelésébe. A fa ágai életre kelnek, mozdulnak, hogy foglyul ejtsék a testét és a lelkét. Sikolya kihallatszik a recsegő-ropogó hangok mögül. Önkéntelenül kinyúlok felé, de ha akarnám, sem tudnám kiszabadítani már.

Elszorul a torkom. Rettenetes és fenséges Fény-Anya újjászületését látni, soha nem fogom megszokni, ezredszerre sem.

Juna nő-vére elűzte a sötétséget. Holnap a tavasz kezdetére ébredünk.

*Birtalan Ágnes fordítása (részben)