A 160. nap

A 160. nap

Tegnap jöttem meg Marokkóból ahová azért mentem hogy kieresszem a gőzt amit az irodai intrikák már több atmoszférányival a piros zóna fölé emeltek. Szép barna a bőröm, de a változás csak ennyi.

Az első hétfő a cégnél minden hétfők leggonoszabbika. Összevesztem egy barommal, aki azt hitte két hétig helyettem dolgozott, pedig én csináltam az ő melóját is mióta átvette a régi helyem. Nézőpont kérdése. A főnököm, akit tavaly a csapatépítő tréningen pofánlőttem paintballal, lebaszott amiért nem bizonyítottam a kuncsaftra az ő hibáját.

Tízig nyomtam, hogy bepótoljam amit feltétlenül muszáj, aztán irány haza.

A régi kocsma a sarkon újra kinyitott. Nem is vettem észre, hogy leparkoltam előtte, de ha már megálltam, akkor be is mentem, pedig 160 napja nem ittam semmi kávénál erősebbet.

Egy haverom szerint, ha napra pontosan tudod, akkor vagy igazi alkesz

A pult mögötti csaj vadiúj, de a képem a bártükörben a régi. Félrenézek. Dekoltázs. Feljebb. Barna szempár.

Kérem amit szoktam.

Már kimondani is kurvajó.

A lány kérdezi, honnan a jó színem, de inkább azt mondom Lelléről, nehogy azt higgye, fel akarok vágni. Fontosabb dolgom van most a flörtnél.

Fogom a poharat és kiviszem a kerthelyiségbe, ahol régen – mikor még cigiztem – a sövénybe szoktam pöccinteni a csikket, ha nem hoztak időben hamutartót.

Leülök és nézem a holdat.

Gyönyörű sarló, mint valami iszlám ország zászlajában, de nem azt látom, csak a poharat a szemem sarkából.

Nem nyúlok hozzá és ez nem is esik nehezemre. Tudom, hogy előbb – utóbb úgyis megtörténik.

Persze az elkerülhetetlen is halasztható. Mondjuk 1600 napra.

(Szól a kisangyal a bal vállamon)

De végülis nem tök‘ mindegy?

(Kérdi a kisördög a másikon)

Dehogynem. Az vagy ami vagy.

Kérek még egyet, aztán fizetek.

Megfogadtam, hogy nem ülök kocsiba, ha ittam, de csak egy balkanyar és már otthon is vagyok. Olyan közel lakom, hogy akár gyalog is hazamehetnék – jó környék, a kocsinak nem lesz baja – de már beszálltam, és a rádióban a kedvenc számom szól.

Befordulok a sarkon, de a Lukács még mindig azt az érzést üvölti, amivel én is tele vagyok.

Megyek még egy kört, mert kikapcsolni egy jó számot olyan mint eltaposni egy katicabogarat. Minden kihalt, kivéve a jólismert kereszteződést, ahol nem veszem figyelembe a táblát.

Csak hatvannal megyek, de az autó, amit telibe trafálok, még akkor is pörög, mikor felnézek az első sokkból. Az ajtó nem nyílik. A másik sem. Páros lábbal kell kirúgnom.

Káromkodok mint a záporeső és rohanok a roncshoz amiből ugyanaz a szám bömböl, ami az enyémből.

Az ő ajtajuk könnyen nyílik. A srácnak csukva a szeme, de él.

A lányé nyitva, de halott.