John Williams: Stoner - könyvajánló
Ajándékba kaptam a Stonert két kedves kollégámtól. Szerzőjét nem ismertem, nem tudtam, ki az a John Williams – csupán a filmzenék nagyhírű komponistáját ismertem e névvel; a borítóról azonban gyorsan kiderült, hogy csupán névazonosság. Nem jártam utána az interneten, mert szeretem, ha ilyenkor a saját benyomásaim alapján alakítom ki a véleményemet. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy akiktől kaptam, már komoly ajánlásnak számít… A könyv borítóján lévő kis szövegeket azért elolvastam. Köztük az egyikben az áll, hogy „… Drogokról nem szól, de minden másról igen.”. Ezt nem tudtam hová tenni, de egy másik kollégám-barátom, aki az angolban, a mai angol nyelv használatában rendkívül jártas, felvilágosított, hogy kemény drogost jelent a stoner.
Nehéz letenni ezt a könyvet. Amerikai. És Amerika úgy ellepte a világot, hogy én már egy ideje némi előítélettel veszek a kezembe mai amerikai alkotást. Az „amerikai álom” közhelyet hallván már senki nem gondolkodik el arról, mit jelent ez, csak simán tudni véljük, hogy ott van a végtelen lehetőségek országa, csillog-villog, gazdag, és ugyanakkor ijesztő, mert a ragyogás másik oldala is ott van. Sosem kívánkoztam e végletek közé – különösen, miután láttam a This is America című, számomra akkoriban (a nyolcvanas évek elején) sokkoló dokumentum-jellegű filmet.
De a Stoner nem ez. Nem ennek a folytatása, nem további leleplezés (nem is lehet, mert ötven éve íródott), hanem egy nagyon is „emberi” regény. Történet egy csendes létezésről, egy békés emberről, a mindennapok senki-hőséről, aki egy pillanatban felfedezi, hogy az élet nyomorúságos, ő pedig porszem. Társadalmi regény ez, mert szól barátságról, házasságról, szerelemről, munkáról, szakmai féltékenységről, türelemről, közönyről, erkölcsről, háborúról, gyűlöletről, életről, halálról… és Campus-regény. Ha van ilyen műfaj. De egyik említett fogalomról sem a megszokott módon. Ezért kell elolvasni.
Fiatalként farmer szülei elküldik Stonert egy közeli egyetemre, mert megtudták, hogy ott olyasmit tanulhat, ami megkönnyítené a földművelés mindennapi robotját. De ő váratlanul a költészet, az irodalom szerelmesévé válik, és titokban szakot vált, majd tanulmányai végeztével, miután bevallja, hogy nem mezőgazdász, hanem irodalmár vált belőle, nem hazamegy, hogy tovább farmerkodjon, hanem az egyetemen marad, tanulni és tanítani. Életében egyetlen könyvet sikerül kiadnia. Szomorú házasságban él egy elkényeztetett nővel, akibe első pillantásra beleszeret, és aki sosem lesz képes megtalálni saját élete értelmét. A férfi szerelmét nem viszonozza, lányukat az első években teljesen elhanyagolja, csak Stoner foglalkozik a gyermekkel. A tanár később rövid, de nagyon heves, érzelem-erős kapcsolatot folytat egy egyetemista lánnyal, akit ugyanúgy elvarázsol az irodalom, mint a férfit. Talán csak ekkor nem „sztóner” ő, vagyis nem szürke, mint egy kő. Tehetetlensége szokatlan; azzal az energiával, amelyet sikertelenségére fordít, lehetett volna éppúgy sikeres, karrierista is. Vagyis hiába várjuk, hogy most aztán tényleg meg fogja mondani a magáét, nem hagyja, hogy az intrikák kereszttüzébe kerüljön – de nem. Ő egyetlen egyszer vág vissza kollégájának, aki miatt (persze, saját maga miatt is) nem jutott feljebb az egyetemi tanári szamárlétrán: nem másként, mint saját természetes halálával. És ez a történet vége. De éppen e miatt a vég miatt nem voltam képes órákig másra gondolni, mint erre a mesteri leírásra, arra, ahogyan Stonernek saját könyve kicsúszik kezéből, és „belepuffan a szoba csöndjébe”.
Ebben a regényben semmi sem történhetett volna másként, mint ahogy történt, mert ha másként történik, akkor már nem különös. Paradox módon azért különös az egész történet, mert nem különös. Nem a varázslatba, az amerikai szuperhősök birodalmába vezet, ahogyan azt ma megszoktuk, ha valami amerikai, hanem ellenkezőleg: a szerénységről, csendességről, türelemről, beletörődésről szól. A szomorúság a regény fő rendezőelve. Stoner valószínűleg azért foglalkozik egyfolytában az irodalommal – ettől még nem lesz ugyan szupertanár, csak átlagos marad, egészen végig –, mert, azt hiszem, tudja, ha nem is mondja ki, hogy a líra megvéd minket bizonyos érzésektől, és egyúttal ad is, de másmilyeneket. Talán azért olvasunk verseket, mert addig is azon a másik parton vagyunk…
Szólnak még regények arról, hogy a nyomorban is boldognak, embernek lehet maradni, ilyen Joó György is Móricznál, vagy a másik Gyuri, a Köves a Sorstalanságban, Mika Waltari Szinuhéje – hirtelen ezek jutottak eszembe, és ha elkezdenék gondolkozni, keresgélni, nyilván vége-hossza nem lenne a felsorolásnak. De ők mégsem olyan hősök, mint Stoner. A szerző itt olyan életet tár az olvasó elé, amilyenről nem szoktak írni. Nyilván ezért van, hogy olvasmányaim közül egyetlen olyan mű sem jutott eszembe, amelyhez a Stonert hasonlíthatnám. Mert ő a nyomort sem nyomornak élte meg, és nem volt sem boldog, sem boldogtalan. Ő sztóner volt.
A mű helye méltán a klasszikusok között van. Nem szerelmesregény, de valahogy mégis: a költészet, az irodalom iránti szeretetről-szerelemről szól, mert minden más szeretet és szerelem, amely felbukkan a regényben, el is sikkad. Végül is azt mondja el: milyen embernek lenni.
A regényt nem angolul olvastam, hanem Gy. Horváth László fordításában. A magyar változat nyelvezete igazán művészi, sokszor csak azért olvastam újra egy-egy mondatot, bekezdést, mert magával ragadott a fogalmazás, a szóhasználat. Aki szereti a szépirodalmat, mindenképp olvassa el.
Vígh Erika
