Éjfekete nyár

Teljes mű / Kész

Sétálok egyedül az utcán,
Szívem egy kialudt vulkán;
Vakon mászkálok fel s alá,
Eljött ismét a fekete nyár.

Zöldellő, színpompás rétek
Ahol oly sokszor esett vétek;
Távolinak tűnik ennyi idő után,
Elhamvadt emlék már csupán.

Megtalál a szellő, körül leng,
Búja játékra hív, szinte ömleng;
Fájó gyomrom szűkölve kavarog,
Könnyel küzdve ajkamba harapok.

Még otthon sem lehetek nyugton,
Mert a meleg szorongatja torkom;
Elátkozom s pokolra kívánom már
Dalolászva tündököl odakint a nyár.

Estére csitul az idő, hűvösebb már kint,
Éjjeli séta szívemnek vígaszt ígérve int;
Magamba roskadva rovom kihalt utamat,
Csöndes kövek roppannak a talpam alatt.

Ott a parton víz morajlása fogad,
A hideg megcsikorgatja a fogat;
Sziklára ülve a csend lágyan elringat,
Kavargó szél mellettem szinte jajgat.

Felnézek az égre. Lassan megvirrad,
Belém mar, hogy a hideg itthagyhat;
Nyugtatón ül mellém a hűs hajnali pára,
Kisgyerek módján, félve bújok hozzája.

Feljő a nap, melegszik a levegő,
Ébred a város, zajosan, nyüzsgőn;
Pulóverem magamhoz szorítom,
Sálam szorosabbra húzva elbújom.

Vacogva tűröm a hiányod fájdalmát,
A tűző napos úton didergőn kelek át;
Elhagytál hűs Tél, de túl rég elhagytál már,
Szemem előtt sötéten ragyog az éjfekete nyár.