Gránitszemek
Gránitból volt a szeme. A szürke gránit fehérre töredezett fénye elkísért,
ahogy a házközökből kiforduló girbe-gurba gyalogösvényen reggelente
átszeltem a domboldalba szinte kétségbeesetten kapaszkodó parkos-bokros
utcaszélt. Százméternyi séta a mogyoróbokor egzaltáltan kiterjeszkedő,
szeszélyes lombsátrától egy csenevész nyíres kacska facsoportjáig s utána
folytatódik a város rendben, megszerkesztetten, fegyelmezetten. Minden
reggel erre vezetett az utam, bár kitérő, de ki nem kerülhető oxigéndús
szívdobbanás a beton és tégla levegőtlen katlanjában. Körülbelül félúton
alig észrevehető rianás hasadt ki az ösvényből és éles kanyar után egy
féloldalas erdei fenyő mögé rejtőzött el. Sokadik, századik, ötszázadik
átkelésem során kopogtatott elmélyültségem bezárt kapuján a látvány.
Kíváncsiságom felfedezni hajtott, s akkor találtam rá egy százkarú óriás
gyertyántól megnyomorított fenyő mögött. Nem volt magasabb, mint én.
Talapzattal sem. Ívei kereken omlottak le és formáztak kecsesen telt
idomokat. Szinte roppant a hús a mészkőbőr alatt. Néhol morzsalékosra
hólyagosodott a külszíni puhasága, főleg a könyök és a térdek dudorai
körül, mégis igéző volt. Mosolynak induló, de félúton elbizonytalanodott
ajkakkal az ösvény felé meredt kőszemeivel. Az útról is látni lehetett, ha
tudta az ember, hogy ott van. Bár testének jó része a tűlomb takarásában
állt, de a hosszú nyakán királynőin megülő kőfeje határozottan kivehető
volt a foghíjas fenyőágak között. Szemének magmás szürkesége elütött
testének porózusabb puhaságától. Átható pillantása lefutott a gerincemen
és a keresztcsont táján szétáradt, beterítve a has és az ágyék dimbesdombos
együttesét. Először egy órán át a foglya maradtam. A váratlan
felfedezés szinte megbénított.
Minden nap messziről köszöntöttem, kőbe zárt pillantása már várt rám, s a
továbbhaladás után hátam ívelt barázdáiban korcsolyázott az idegvégi
zsibbadás. Azután egyszer, amikor az idő markában fulladozva, szinte
futva vágtam át a cserjést (ki soha nem hagytam volna), a testemet elérő
pillantás magnetikus hullámaira felült egy alig érzékelhető sóhajszerű,
puha hang. –Eszter, Eszter ! – inkább éreztem, mint hallottam a vállamon
elülő, foszlányosra szakadó női neszt. Motozott rajtam, s megállásra
késztetett. Észre sem vettem, hogyan kerültem mellé a fenyőtakarásba.
Roggyant pad süppedt mellette a felpuhult tűmintás talajba, gyantás
fűszeresség lopódzott orromba, s már nem érdekelt, hogy reménytelenül el
fogok késni. A gránitszemek most szinte mosolyogtak. Vésőkön életre kelt
vonásait mohafoltok lágyították.
–Eszter, nem kell sietned– lehelte felém – Judit sem ért még be.
Kisebesedett bennem a kíváncsiság.
– Milyen Judit? – préselődött ki összetapadt ajkaim közül.
– Tegnap jól felbosszantottad –mulatott magában– ne tudd meg, milyen
dühösen vonaglott azon a szerencsétlen, gebe férjén az esti sorozat után.
Ne siess, elcsúszott a fürdőszobában, most gipszelik.
–Be kell érnem, nem késhetek – riadtam halálra és a szorongás kegyetlen
buborékokban áramlott fel nyelőcsövemen.
–Nem hiszel nekem – zizegte, de már alig hallottam. A hangja elszállt a
feléledő széllel, amely a tűavar szikkadt szálkáit hirtelen felkavarta.
Köhögésre ingerelt a porral telítődő levegő, s igyekeztem minél hamarabb
magam mögött hagyni a parkot. Kétségbeesetten futottam, hogy utolérjem
a kis közjátékkal elvesztegetett negyed-félórát, miközben pontosan tudtam,
hogy el fogok késni. Judit lenézően közönyös pillantása mögött majd
robbanás előtti vákuum lapul, az üresség - annyira ismertem már -
hamarosan megtelik csapongó kedélye hirtelen lobbanó gázlángjaival.
Rettegésem nyirkos cseppeket szült hajlataimba, akadozó lélegzetem
lihegve kapaszkodott az irodai lépcsőház érdes vaskorlátjába mielőtt
benyitottam. A hat irodát összekötő közös térben megtorpantam. Könnyed
légáramok járták be a pasztellszínűre festett, konzervatív ügyfélvárót.
Könnyed szófüzérek szüremlettek a nyitott ajtóréseken, majd nevetést
véltem hallani. Szokatlan, híg elengedettség illata lengett körül. Klára
kukkantott ki a közösen használt sokablakú szobából és arcán kaján
mosollyal újságolta, hogy Judit eltörte a lábát és aznap már nem jön be. –
Szerencséd van, sokat késtél – nézett rám korholó, de megértően
kollegiális tekintettel.
Hazafelé a park felé vettem az irányt, lázas imbolygással fürkésztem a
lombok közét, de néma árnyékba ütköztem. Aznap este a tapadós zománcú
fürdőkádba hűlő testem kásás elnehezülését csak a bőröm alatt matató
viszolygás múlta felül.
A parkot kerülni kezdtem, gyomortájon összefutó, majd sugárirányban
szétáramló lüktető feszülés emlékeztetett arra a furcsa napra, ha mégis arra
fordultam. Ilyenkor szinte végig futva sodródtam tovább, belebújva az
ösvényt vigyázó tűztövisek és puszpángok takarásába.
Egy könnyedén induló késő májusi reggel nem tudtam ellenállni a park
tavaszra kirobbant buja zöldjének, bódító illatának, zsongító neszeinek. A
suta fenyő mögött a gránit szürkesége szinte pulzált, tekintetem
összevillant a kőbe zárt pillantással, s lendületem a lejtős pad kopott
deszkáira ültetett. Nem kellett sokat várnom, s a morzsalékos ajkak
dermedt összezártsága mögül kiáradt a mondanivaló. Egymás után
pattogtak fel s verődtek vissza a szavak kukoricaszemei koponyacsontom
boltozatán. Megtudtam, hogy a zöldséges csak látszólag előzékeny, s
minden alkalommal megkurtít. Hogy a kapucsínó, amit minden reggel a
sarki kávézóban veszek nem laktózmentes tejjel készül. Hogy a szomszéd
lány csak hazudja, hogy a jövő héten kiveszik a manduláját, küretre megy.
Hogy a gimnáziumi osztályfőnököm tényleg hitt bennem, csak elsodorta a
hétköznapok monoton nyomorúsága. Hogy a nagymama minden péntek
reggel dialízisre ment kislánykoromban, s nem a szomszédasszonnyal
vásárolni. Már régen elhagytam a csenevész nyírest, de a fel-felugráló
szavak lassan elenyészve pattogtak tovább bennem.
Megrögzött szokásommá vált faggatása. Volt, hogy válaszolt, de inkább
nem. Ekkor gránitkeménysége kontúrosabban ékelődött a fenyőágak
közébe. Ilyenkor én is megmakacsoltam magam, mintha ottfelejtett
jelenlétemmel bármilyen nyomást tudtam volna gyakorolni rá. Szomjaztam
és éheztem szavára, fedjen fel minden titkot, ossza meg velem, amit
legbelül úgy is tudok. Döntéseim kényszerűségét és felelősségét azt
akartam ő viselje.
Áron egy ellustuló, késő nyári napon lépett be az irodába. Nálam kötött ki,
az ebédszünet éppen átsiklott a délidőn, s a többiek még nem értek vissza,
hogy a délutánba kezdjenek. Fagyiztak a közeli cukrászda lila napernyői
alatt vagy bevásárolni szaladtak a túloldali kisboltba. Engem halántékban
sajgó migrén gyötört, talán mert napok óta fogyókúráztam vagy mert
egyszerűen belefáradtam a könyörtelen nyár torokszárító, fullasztó
forróságába. A férfi kék vászonnadrágja gyűrődéseiben ezüstös fény tört
meg, ingjén hófehér lankák ültek. A pillantása olyan erővel ragadott ki
ragacsos elmélázásomból, hogy még a fejfájásomról is elfeledkeztem.
Könnyedén túljutottunk azon, amiért jött, falról visszapattanó
rutinfeladatot jelentett. Majd a formális szavak szálai elvékonyodtak, csak
a foszló végek maradtak, amibe bele kellett kapaszkodni. –Mikor végzel?–
kérdezte a férfi hirtelen, hogy utána lehessen a kapni az elillanó szónak, s
ne üljön közénk merev csend, ami után csak elköszönni lehet. Három óra
múlva már a folyóparti kis szálló felé száguldottunk, éppen nyakon csíptük
a szökni próbáló estét, s belevetettük magunkat a még langyosan fodrozó
vízbe. A rózsaszínnel melírozott szürkület még a vízben ért bennünket.
Kimosódott a nyár avas szaga bőrömből, a testem kontúrját testével
letapogató férfi íze, illata a közeledő ősz nyugodt melankóliáját előlegezte.
Másnapra beteget jelentettem, s Judit köldökig szúró pillantásának képzete
sem bugyborékolt fel zsibogó belsőmben. Egyik nap falta a másikat, reggel
friss kenyérrel dörzsöltük tisztára a vajtartót, s egész nap a szemcsés
homokban faltuk a könyveket és egymást. Esténként a móló magányában
vörösborral spricceltük tele a korhadó deszkát, majd viaszos cseppeket
hagytunk az éjjeliszekrényen.
Majd eljött a nap, amikor visszaszáguldottunk a városba tele szerelemmel,
tervekké szelídített álmokkal, megérlelt reményekkel. Bezuhantunk
hűtlenül magára hagyott kis lakásomba, s teleleheltük a belőlünk kiáramló
szenvedéllyel. A nappaliban fellángolt a tapéta fakuló ornamentikája, a
konyhában a kőpadló mattuló geometriája, s a franciaágy leszokott a
bánatos nyikorgásról. Majd el kellett válni, kis időre, ígértük egymásnak
csókokban fulladozva. Hagyni kell az életet sodródni tovább, de már van
útitárs.
Szaladtam a parkba a kőből születetthez, s most belőlem ömlött a szó.
Elárasztottam emlékeim, élményeim özönével, színével, illatával, fanyarul
édes hangulatával. Meséltem a testről, ami férfiasan darabos, mégis ívesen
hajlékony, ami tömör és puha mint a gyönyör, amivel elönt. Meséltem a
kis házról a folyó fölött meginduló erdősáv szélén, ahová majd költözünk,
a két kis szőkéről, akit majd nevelünk. Kifulladásig ontottam rá
boldogságom, rápermeteztem mészköves-gránitos figyelmére lelkesedésem
minden cseppjét. Majd elégedettségem fodros felhőjében a roskadozó
padon hátradőlve, választ nem várva készülődtem, hogy továbbinduljak.
Már kiléptem a torz kis fenyő takarásából, mikor hangja utolért: – Öt éve
nős, a kisfia négyéves, a kislánya tavaly született. Lépteim
megszaporáztam, gerincem feszes íjként húzta ki vállam, s mint, akit nem
ért el a szó, határozottan léptem ki a bokrok közül, hogy időben beérjek az
irodába.
Estefelé, még sötétedés előtt visszamentem. A padra langyos párát lehelt a
leszállni készülő sötétség, a nyárvég gyorsan hűlő éjszakákat hozott.
Kikészítettem magam mellé a kalapácsot, amit sporttáskám rejtett. Egy
robosztus kőműveskalapácsot vakolatverő éllel. Csendben ültünk,
gránitszemei belemosódtak a körülötte elnehezülő szürke légszövetbe.
Mosolyt véltem felfedezni összedermedt ajkain, összerázkódtam és
lesújtottam rá. Hol a tompa véggel mélyítettem krátereket, hol a vésős éllel
vágtam barázdákat szétpattanó, szétmorzsolódó szoborságába, amíg büszke
kőfejéből csak orrvonalig roncsolt csonk maradt.
Másnap reggel, amikor Áron langyos ágyam melegéből kiszállt, s munkába
indult, imbolygó árnyékként követtem. A kocsija szervizben, mondta. Nem
szállt buszra, hanem lendületesen sétált, majd barátságos utcák közébe
fordulva megállt egy alacsony kerítésű ház előtt. Kulcsával babrált, mikor
a házból karcsú barna lépett ki az oldalán két kis szőkével.
Zokogva szaladtam a parkba, a fenyőtakarásba, s bőgve borultam a
törmelékkupacra. Kezem langyos keménységet ért, benyúltam a
morzsalékok közé, s tenyeremben óvatosan, mint pelyhes fiókát hazavittem
a mészkőüregből kipattant gránitszemeket.