Az Öreghegy egy oázis a mindennapok sivatagában. A kiskert a kúttal, az aprócska bódéval, ahol a veteményes és a virágoskert összeolvad. A nagy fenyő alatt a hűséges barát nyugszik, sírján a koszorú a lehullott tobozok különös alakzata, mindig változó. Mindezt, mint egy pókháló, befonja a szőlőtőkék évről- évre vénülő birodalma. Vörös és fehér, ritmustalan váltakozása a hagyma- és paprika sorok mellett. A szőlő, mint magzata a bornak, a szemek embrióként csüngenek a vaskos fürtökön ősz elején. Szeptember végéig az ősz gondos gazdaként őrzi meg a nyár melegét. A napsugár még éget, és a vacsorás délutánok a kertben az estébe csúsznak. Rigófüttyös estékbe. A teraszon kint áll az asztal, az asztalon piros, kockás abrosz, az abroszon a pincéből felhozott párás palackok nyomai, mint elcsúszott olimpiai karikák. Újra otthon. Látogatóban. Szüreten.
Megérkezik a hűs palack a pince hidegével és illatával. Az asztal közepére áll, s köré gyülekeznek a kiskatonák, a decis kristálypoharak. Kiszáradt torkukat friss, aranyban csillogó bor locsolja. Az asztal mellett kések, metszőollók, kosarak várakoznak. A gégék elkortyolják a fülledt másodperceket, és a tavalyi bor utóíze az új szüretet sürgeti. Megindulunk. Anyám a konyha felé, mert ő ma este megint varázsolni fog, mi többiek apám vezényletével, kosarat és ollót ragadva a szőlőtőkék közé csapunk. Apám elmondja szokásos, évi „Dobó kapitány beszédét”, miszerint az idei szüret úgysem lesz olyan jó, mint a tavalyi, de közben megint jobbat remél. Meghallgatjuk, majd nekilátunk az ollók csattogtatásához. Gyorsan telnek a vödrök, a kosarak, a Dobó- beszéd úgy látszik, ismét bukni fog. Fülbemászók iszkolnak a vödrök peremén, és szomjazó darázsraj gyülekezik a présnél, néhány kíváncsi méh kíséretében. Alma ropog. Mindig vannak lazsálók és dézsmálók. Mosolygunk a fürtök fölé hajolva, és hallgatjuk, ahogy csutkáig csámcsog a családtag. Nem lessük meg, hogy ki az, ennyire azért bizalmasak vagyunk egymás iránt, na meg úgy is tudjuk. Teli vödrök állnak glédába a prés előtt. Mikor már összegyűlt egy jó adag, apám abbahagyja a szedést, és feltölti a szőlősatut az első fojtással. A szüreti zene kiegészül a préselt must lecsorgó, csilingelő hangjával, és suhanc szellő húzza végig a kerten a szőlőcukor illatát. Az aranyló, tűző nap sárgásra, majd vörösesre tompul, míg hordjuk és facsarjuk a nagyra nőtt szőlőszemeket. A szőlőcukros kertet megfűszerezi anyám főztje, melynek illata átcsusszan a kulcslukon, és a rosszul szigetelt ajtók és ablakok résein. Az utolsó adag is már csak csöpög a prés lyukain. A musttal teli vödröket a pincébe visszük, és a nagy hordókba öntjük. Minden egyes kiöntött vödör egy strigulát ér a hordó oldalán, így egyszerű a szüreti matek. Fokolunk.
Körülálljuk a fokolót, mert a vacsorát leszámítva titkon mindenki erre a pillanatra várt. Még anyám is elszabadul a konyhából kis időre. Néhány tipp még megelőzi, ahogy a fokoló lassan belesüpped a frissen facsart szőlőlébe. Nagyon lassan süllyed, a másodpercek szinte megfagynak a térben. Szemeink feszülten merednek a kis pálca beosztásaira, tekinteteink együtt ereszkednek az apró lépcsőfokokon. A fokoló mélypontra ér, s rugózni kezd fel és le, mint egy balatoni bója. Huszonkét fok, tizenhét fok, huszonegy fok, tizennyolc fok, és megáll. Tizenkilenc, vagy húsz. Közelebb hajolok a mércéhez, hogy jobban lássam a valós nyugvópontot, mivel a must teteje kissé habos. A hab felső szintje a huszadik-, míg az alja a tizenkilencedik vonalhoz állt be. „Tizenkilenc lett. Az nagyon jó.”- osztom meg a tapasztalatot a még mindig kíváncsian előrehajló derekú tömegnek. Mindenki elégedett a mért eredménnyel, csak apám bizalmatlankodik egy kicsit. „ Had nézzem csak!”- mondja, és megint belemártja a mérőeszközt a mustos hordóba, s az megint himbálódzik egy keveset fel és le. A két perc alatt órák teltek el. A pince zaklatott csendjét apám kacagó hangja törte meg: „Ez bizony egy húszas!”
Elégedett boldogságban ültük körbe a gazdagon terített asztalt. A kockás abroszt közben felváltotta a szüreti terítő, amit minden évben kipingálunk és aláírunk. Egy kupica öreghegyi pálinkával koccintunk a sikeres szüretre. „Százhúsz liter. Ki gondolta volna! Tavaly alig lett meg a száz.” Aztán a flaskák helyét sültes tálak találják meg az asztalon, és elcsitul bennünk a siker hangja, mert anyám a varázsló meghipnotizál minket zamatos vacsorával. Némaságunk vastapsa csattogja körül a mágust, és a feketerigó rajongó éneke. Macskák lesnek a drága maradékért bennünket. Koccintani kell a remek szakácsnőre. Koccintani, a ház borával. Újabb palack érkezik a pincéből a tavalyi szüret megérett levével. Poharakba loccsannak a porciók, mi pedig szaglászgatni, ízlelgetni kezdünk. Dicsérjük a ház valóban jó borát. Apám épp egy korttyal játszadozik, szakértően harapgatja a nedűt, s csak lassan nyeli le. „ Ez a tavalyi jobb volt. Huszonegy fokos.” – szólt, majd kiitta az egész pohár tartalmát.
Annyi volt bizony, huszonegy. Mert mit számít az a kis hab a tetején? És különben is, megérdemelnek ők sokkal többet is, annál a nyamvadt egy foknál azért a sok fáradozásért.
Győr, 2018.03.06.
