A hátát az épület falának támasztotta, miközben a telefonjával babrált. Az utca másik oldalán álló épületen kopott tábla. KREMATÓRIUM. A szürke vasajtó minden zörrenésére felnéz telefonjából. A férfi sietős léptekkel jön át az úttesten és odalép a fiatal nőhöz.
- Hát eljött? Nem igazán hittem benne.
- De hiszen megbeszéltük. Elhozta? – kérdezi a nő türelmetlenül.
- El, de induljunk! Ezért engem kirúgnak, ha megtudják. Menjünk gyalog a Határ útig, ott szállok fel a buszomra. Az már elég messze van, ott nem láthatnak meg, odaadom magának, és sosem láttuk egymást.
- Most mitől ilyen ideges? Mondtam, hogy itt leszek, és a pénzt is elhoztam – feleli a nő, miközben próbál mosolyogni.
- Hamvakat lopni. Harminc éve dolgozom itt, sosem hittem volna, hogy valaha ilyet megteszek. Napok óta nem alszom – kérdőn néz a nőre, mintha tőle várná a magyarázatot tettére.
- Nyugodjon meg, semmi baj nem lesz! Ideadja nekem, megkapja a pénzét, és ahogyan mondta, soha többé nem találkozunk. Amúgy, ha ez segít magán, én sem csináltam még ilyet életemben.
Szótlanul sétálnak egymás mellett, majd a férfi hirtelen megáll, körbe pillant és a nő felé fordul. Belenyúl válltáskájába és kivesz belőle egy műanyag dobozt, olyat, amiben ételt szoktak tartani.
- Nem találtam mást, de leragasztottam, nehogy véletlenül kiszóródjanak a hamvak - nyújtja át a dobozt. - A pénzét pedig tartsa meg, nincs rá szükségem.
- Nem az én pénzem, az övé – bök fejével a kezében lévő doboz felé a nő. - Ő adta nekem még a halála előtt. Ezt az egészet ő találta ki. Azt mondta, hogy önt keressem meg, mert maga biztosan rendes ember, és szerinte segíteni fog. Tudta a telefonszámát, és azt is mióta dolgozik itt. Alapos ember volt, tudja olyan tervező-féle, mindent előre elrendezett.
- Ki az az őrült, aki 500.000 forintot fizet még életében a hamvaiért? Miért nem végrendelkezett? Ez egy beteg dolog. Egyáltalán kicsoda maga? Tudja mit? Talán jobb, ha nem is tudom.
- A barátja voltam – néz a kezében lévő dobozra a nő. Azt hiszem, ő is ezt mondaná. Igazából csak alig néhány hónapja ismerkedtünk meg. Én is furcsállottam, hogy miért engem kér meg erre, de azután megértettem. Maga ismerős errefelé, üljünk be egy csendes helyre, ha gondolja elmesélhetem.
Az öreg
A platán fa alatti padon ült, a park és a játszótér szélén, minden egyes nap ugyanazon a padon. Onnan az egész játszóteret jól lehetett látni.
Mindig korán kelt, pontban hatkor, a konyhában kávézott és közben hallgatta a reggeli híreket. Újságot olvasott, majd készített magának egy szendvicset, teát töltött a termoszba és bepakolta az egészet a barna, bőr oldaltáskájába. Megmosakodott, felöltözött és elindult lefelé a lépcsőn. Sosem használta a liftet. Sem felfelé, sem lefelé. Fürgén, fiatalosan mozgott, pedig mindennek mondható volt, de fiatalnak cseppet sem. A postaládából kivette az újságot. Akár benne is hagyhatnám – gondolta. Hiszen mindig csak itthon olvasom el, elég lenne akkor kivennem, mikor hazajövök – morfondírozott magában, majd az újságot betette a táskájába. Megszokás volt ez is, mint annyi más az életében. De hiszen tavaly voltam nyolcvanöt éves, hozzászoktam a szokásaimhoz – mosolyodott el alig észrevehetően. A lépcsőházból kilépve átkelt az úttesten, átvágott a parkon és leült a padra. A padjára. Mindig ugyanarra a padra és mindig a jobbszélére. Jobb kezét a pad karfáján pihentette, és a táskáját letette maga mellé. 11 éve, minden egyes nap. Csak ha zuhogott az eső, akkor maradt otthon. Előtte a játszótéren színes mászókák, csúszdák, hinták, rugós játékok és egy nagy homokozó. Ilyenkor hétköznap délelőtt a játékok üresen árválkodtak, egyedül a homokozó melletti két szembefordított pad volt foglalt, 4 kismama ült rajta. Beszélgettek. A padok mellett a babakocsikban az apróságok jóízűen aludtak. Ez az idill általában délig tartott, mert ekkor valamelyik apróság megéhezett, és sírásával - mint egy vészjelző sziréna - távozásra ösztökélte édesanyját. A kismamák szedelőzködni kezdtek, és általában 11 és 12 óra között bomlott fel a társaság. Délután a játszótér már gyermekektől volt hangos, ilyenkor a babakocsisok messzire elkerülték a játszóteret, a közeli parkban sétáltak. Szeme sarkából minden nap végignézte a babakocsi konvoj távozását, de ő ilyenkor még maradt. A délutáni órákban indult el csak haza, mikor megjelentek az első gyermekek szüleikkel. Az üres játszóteret és a csendet szerette. A csendes játszóteret. Milyen hülyeség ez is – gondolta. A gyermekzsivaj nélküli játszótér, olyan akár egy temető, mintha a vidámság halotti emlékműve lenne – felemelte a fejét és a kismamák felé pillantott. Öten szoktak lenni. Az a kis bozontos, szőke, aki valamiért haragban van a fésűvel, az ma hiányzik -állapította meg.
