A tisztás árnyai

A tisztás árnyai

A nap narancsszínűre festette az eget, mintha a világ maga is lángokban állna, emlékeztetve az embereket egy régi, soha el nem felejtett veszteségre. Líra anyja ott állt a gyerekek körében, hangja tiszta volt, mint a hegyi patak, de súlya volt, mint a legnehezebb sziklának. A tanító szavai úgy hullottak, mint az esőcseppek, minden egyes szó gyökeret eresztett a gyerekek szívében.

„A Föld a technológia térhódítása miatt pusztult el” – kezdte, miközben tekintete végigsiklott a figyelmes arcokon. „Önműködő gépek. Ezt hozta el a tudomány. Az emberek túlságosan bíztak bennük, és a gépek átvették az uralmat. Az anyaföldet, ami táplált minket, amitől az életet kaptuk, saját teremtményeink tiporták el. Sokan nem tudtak elmenekülni. A mi őseink viszont eljöttek. Csak mi éltük túl.”

Líra érezte, ahogy a szavak átsuhannak rajta, mint a szél az erdő fái között. Mégis, valami nem stimmelt. Mintha a történet hiányos lett volna, mintha az igazság valahol a kimondott szavak között rejtőzne.

„És ide is elhozták a pusztító technológiát!” – folytatta az anyja. „De mi tiszták maradtunk. Mi az őseink útján járunk. Nem hajlunk meg a gépek csábítása előtt. Nem feledjük, hogy mit tett velünk. Amikor az ember még ember volt, amikor nem fenyegette a technológia réme, akkor éltünk igazán. Ti is láttátok ott, a tisztáson, a föld végének gyászos mementóját. A legjobb, ha rá sem néztek. Gaia vigyáz mindannyiunkra, de csak akkor, ha tiszták maradunk.”

Líra nem szólt. A többi gyerek áhítattal hallgatta az anyját, mintha minden szó a világ egy darabját illesztené helyére. De Líra csak némán ült, gondolataiban egy másik világ árnyai jártak. Ő nem csupán látta azt a gépet a tisztáson – ő megérintette. Az ujjai végigsimították a hideg fémet, érezte a rozsdás éleket. És mégsem történt semmi.

Tisztátalan.

Ez a szó kavargott benne, mint egy vihar, de ahányszor kimondta magában, nem érezte igaznak. Nem változott meg. Nem történt semmi különös. A lelke érintetlen maradt. Ha a gépek olyan veszélyesek, ha az ősei világának elpusztítói valóban oly erősek, miért nem hagytak nyomot rajta?

A tanítás véget ért, és a gyerekek szétszéledtek, de Líra nem ment velük. A nagyapja sírjához lépett, térdre ereszkedett, és a földet a kezébe vette. Az érdes szemcsék belemartak a bőrébe, de nem törődött vele. A tekintete a halomra szegeződött, amely alatt a nagyapja nyugodott – vagy legalábbis a teste. Az anyja szerint Gaia befogadta őt, és most ott van minden fűszálban, minden falevélben, minden lélegzetben, amelyet a föld ad nekik.

„Miért nem vagy itt velem?” – suttogta. A szél megmozdult körülötte, mintha válaszolni akarna, de csak a fák susogását hozta. Líra könnyei lassan hullottak a földre, összekeveredve a porral. „Miért nem válaszolsz? Ha egy lettél a mindenséggel, miért nem érzem, hogy itt vagy? Miért hagytál el engem?”

A csend válaszolt. Nem az a csend, amely megnyugtat, hanem az, amely csak tovább mélyíti a kérdéseket. Líra úgy érezte, mintha az univerzum maga is elfordulna tőle, mintha az igazságot örökre elrejtené előle. De valami más is ott volt – egy halvány szikra, egy gondolat, amely most gyökeret vert benne.

Talán a nagyapja nem is ment el. Talán nem lett része mindennek, ahogy mondták. Talán… csak a történetek nem igazak. És ha ezek a történetek nem igazak, mi van még, amit nem mondtak el?

Líra ujjai lassan engedték el a földet. Felállt, és tekintetét az erdő felé fordította. Ott, a fák között, ott várt rá valami – talán egy válasz, talán még több kérdés. Nem tudta, de egy biztos volt: a tisztaság, amelyről az anyja beszélt, nem a fémtől vagy a gépektől függött. Hanem attól, hogy mit kezdünk a saját kérdéseinkkel.

A szél újra megmozdult, de ezúttal már nem hozott ürességet. Líra tett egy lépést az erdő felé, és tudta, hogy soha többé nem lesz ugyanaz. A nagyapja emléke vezette, de a válaszokat már saját magának kellett megtalálnia. És talán ez volt a legfontosabb tanítás mind közül.