A fiú meg a titok
Volt, a hegyeken innen és túl, volt egyszer egy fiú meg a titka.
Olyan titka volt annak a fiúnak, hogy becsesebb, szebb volt az mindennél.
Féltette is igencsak. Csak akkor nézte meg, ha egyedül volt, ha épp az intéző birkáit őrizte fenn az esztenán. Olyankor, nagy magányában, elővette és nézegette – ragyogott a titok az arany napsütésben.
Irigyelték is az emberek a fiút meg a titkát. Bár a titkot sohasem látták, azért csak mondogatták; „Csak van ennek a fiúnak valami titka!” – mert a fiú mindig mosolygott, sosem sírt, pedig sokszor verte a gazdája.
Egy szép, napsütéses délutánon, mikor a fiú éppen a birkáit terelgette egy csendes völgyben, a gazda nekiiramodott és utánalopakodott, hogy meglesse. Fejébe vette, hogy kincset rejt az együgyű, és mindenképpen ki akarta lesni, hova rejti.
A fiú megállt egy tölgyerdő mellett, amiben halkan susogtak a falevelek. Itt telepedett le, dülékeny halmokon, amik alatt örök álmuk alusszák a régi népek. Ahogy csak leült a dombra, hallja ám a kövek közül, kavicsok, súrlódó, gördülő kövek közül, azt mondja egy hang; „Ne vedd elő a kincsedet, te fiú, mert a gazda utánaderedt, és meglátja. Azt akarja a gazda!”
A fiú igencsak megrettent, el is dobta a pásztorbotját. De nem vette elő a kincsét – a Nap delelőre hágott, majd estére, és a fiú hazaterelgette birkáit az intéző udvarába. A gazda csüggedten hazakullogott.
Aznap este igencsak susogta a gazda fülébe a gazdasszony; „Mondják a faluban, hogy kincse van annak a fiúnak, ereggy és nézd meg!” A gazda bosszankodott, mérgelődött, de másnap reggel csak újra útnak eredt, a fiú nyomába.
A fiú aznap egy patak partján legeltetett, ide vitte csöndes báránykáit, akik köré gyűltek, nagy nyugalomban, mert a fiú igen jó volt hozzájuk. Egyszer csak befekteti egy kis bárány a fejét a fiú ölébe, és azt suttogja; „Ne vedd elő a kincset, te fiú, itt van gonosz gazdád, meglátja, elveszi!” Hát a fiú úgy megrettent, fel is ugrott, el is futott volna, de a többi bárány csak állt körülötte nagy-nagy nyugalomban és szelídséggel nézték.
Nem vette elő a fiú a titkot, inkább hazafelé indult alkonyatkor, de már nagyon szomorú volt, hogy az ő szép titkát napok óta sem látta.
A gazda pedig hazament nagy dühösen. Éjszaka azonban csak újra suttogott a gazdasszony a fülébe; „Nézd csak meg, menj utána, milyen kincset rejt a fiú... gazdagok lehetnénk, házat vehetnénk a városban.” Suttogta, mérgezte a gazdát, a gazda pedig morgott és mormogott, forgolódott egész este.
Hajnalban aztán újra útjukra indultak mind a ketten. A fiú a birkáival, majd utána, a gazda.
A gazda azonban aznap éjszaka levedlette ember-bőrét, és hajnalra kikelt belőle a farkas, úgy indult a fiú után, settenkedve, acsarkodva. Még az égről lassan elfogyó Hold is elfintorította arcát a láttán, lehullottak a kertben a friss tavaszi rügyek a fákról, arra, amerre csak ment.
A gazda pedig ment, loholt. Futott a titkát rejtő fiú után.
A fiú nagy nyugalomban terelgette birkáit a Hargitán. Dombok, völgyek között mentek, mendegéltek.
Egyszercsak elért egy fenyveserdőt, annak is a szélét, oda leült a fiú. Alig várta, hogy a kincsét, a titkot, elővegye, hiszen olyan rég nem látta már, nem forgathatta meg a napsütésben.
Nagy volt a csend, senki nem szólt hozzá, csak a nagy fenyveserdő zúgott. Egy pillanat alatt nagy-nagy vihar kerekedett, amilyen csak a hegyek között tud, tűző napsütésben, hosszú nyarakkor. Mint egy nagy jajgatás, hangzott a szélben a fenyves recsegése, sírt, kiabált a fiúra; „Ha előveszed a titkot, te fiú...” de a vége nagy szélzúgásba veszett, reccsenésbe, mert a villámok zúgtak és cikáztak a fiú feje körül.
A báránykák megijedtek és szerte-szét szaladtak. A fiút azonban nem ment utánuk; ült a vihar közepén és előszedte a titkát.
Szép, nagy titok volt, apró és kedves, kerek és sárga, mint a napsütés, csillanó mint az aranypénz. Ő és a titka úgy egymáshoz tartoztak, mint semmi más ezen a világon – de ekkor a fenyves sötétjéből előjött a gazda.
A gazda már durva, szürke bundát viselt, farkasfogakkal vicsorgott, miközben ömlött a nyál nagyra tátott pofájából. A fiú tudta, hogy a kincsét követeli, az ő igen nagy titkát – de nem adta, a farkas pedig széjjeltépte.
A halott fiú kezéből kikerült a titka, a farkas-gazda pedig hazavitte.
Megmutatta az asszonynak otthon, aki akkora már szintén farkassá változott. Nézegették a titkot, de nem értették. Forgatták, tanakodtak felette – nem volt pénz, aranyérme, nem volt sem kincs, de még csecsebecse sem. Végül a szemétdombra dobták, tyúkok kapirgáltak rajta.
A szegény fiú pedig kint feküdt a Hargita oldalában, a fenyveserdő mellett, alkonyatig. A Jóisten találta meg, magával vitte a magasba, ahol mindent jól láthat és megőrizheti ellopott titkát.
Mert a Jóisten itt terelgeti a juhait a Hargitán. A juhok felhőkké válnak minden alkonyatkor és felugrálnak az égbe, egészen a Hargita tetejére, hogy onnan lessék meg az éjszakát – hiszen tudja azt mindenki, hogy innen a legcsodálatosabb a kilátás a világra.