Zebránál

Reggel van még az utakon. Hömpölyög az autó áradat a híd felé. Lassan araszolás közben nevetnek bele a fülembe Bocsiék a Retroból. Egyszer csak bevágódik egy BMW elém, természetesen irányjelző használata nélkül, majd köszönés nélkül továbbhajt. De ezt már úgyis megszoktam. Jön a sziréna, látom a tükörben, hogy oldalra kell vágódjak. A mellette lévő autóban ülő hölgy aggodalmasan nézi a manőveremet, ahogy menekülni próbálok a mentő elől. Majd kitisztul a kép és haladunk a lámpáig, ahol már nem megyek át a mindjárt sárgára váltó zöldön. Állok a zebránál. Várom, hogy mehessek. Közben elindul a gyalogoshad jobbról balra és balról jobbra. Nézem az embereket és azon gondolkodom, hogy vajon kiben milyen gondolatok születhetnek éppen. Te melyikre figyelnél? A vörös ruhás nőre, akinek hosszú combjai kivillannak minden egyes lépésnél? Vagy a szőke loknis kisfiú kötné le a figyelmedet, ahogyan a egyik fehér csíkról a másikra ugorva egy hatalmas akadály pályát képzelve el magában? Vagy a botos bácsit, aki újabb erőfeszítéssel igyekszik abban a néhány másodpercben átjutni az úttest felén található járdaszigetre, hogy kicsit megpihenve új erőre kapjon és tovább tudja folytatni az útját? Vagy az izmos pasira, aki converse magasszárúban, rövid farmer shortban és rövid ujjú ingben cipeli vélhetően az öltönyt a vállfán tartva a kezében? Vagy a nagymamát, aki éppen a piacról tart haza a kis kocsiban húzva a rántott húsnak valót, amivel az unokáját várja délután egy kis meglepire? Vége a műsornak és lassan pirosra vált a lámpa. Elindulok a híd felé és közben azon gondolkodom, hogy mennyire nem vesszük észre egymást. Mennyire unottan tudjuk nyomkodni a kütyünket egy hétköznapi, unalmas szituációban, pedig ott van előttünk az élet nagy mozija és hozzá a képzelet iszonyatosan jó filmeket tud forgatni. Csak figyelni kell...