Camilo nagypapa
– Nagypapa! Nagypapa!
Kreol bőrű, fekete hajú kisfiú fut mezítláb a hófehér homokon a part felé sokzsebes halásznadrágban. A parton egy zöld színű összecsukható széken öregember ül, előtte pecabot. A fiú odaérve ledobja magát a homokba, hasrafekszik, állát a két tenyerébe fekteti, és felnéz az öregre.
– Megjöttünk Camilo nagypapa – mondja mosolyogva.
– Anyád hol van? – kérdi az öreg, miközben lepillant a srácra.
- Vacsorát készít Teresita nénivel. Fekete bab lesz rizzsel, meg malangából palacsinta. Leküldött hozzád, kérdezzem meg, meddig maradsz a parton. Rumot akarnak inni, és azt akarják ne lássam - ül ki kaján vigyor a kissrác arcára.
Az öreg felemeli a fejét, és tekintetét beleszúrja a messzi távolba, mintha a nagy nyílt vízen keresne valamit.
– Fekete bab? Azt szeretem – feláll a székéből, és elkezdi felcsévélni a damilt az orsóra.
Leteszi a botot a homokba, egy félig szívott szivart vesz elő a mellénye zsebéből egy öngyújtóval. Meggyújtja és visszaül a székbe. Lepillant a kölyökre, aki még mindig ugyanabban a pózban fekszik a homokon és a nagyapját bámulja.
– Menjünk, Javier?
– Maradjunk még, inkább mesélj – nagy barna szemében gyermeki kíváncsiság.
– Miről meséljek?
– A tengerről, a golf áramlatról, hajókról, Kubáról, a dicsőséges bevonulásról Havannába – sorolja izgatottan.
Camilo nagyot szív a szivarba és a füstöt hosszan benttartja felfújt pofazacskóiban, majd egy nagy sóhajtás közepette engedi ki. Bal kezével felnyúl és hátrébb tolja homlokáról szalmakalapját. A homokban fekvő gyermek szeme felcsillan, mikor meghallja újra az öregember hangját.
–A navarrai királyságban, Javier várában született a XVI. században egy ember, Francisco de Jassu y Javierinek hívták. Pap lett, jezsuita szerzetes.
– Róla kaptam a nevem – vág az öreg szavába a gyermek boldogan.
– Igen – bólint az öreg Camilo mosolyogva. – Jezsuita misszionáriusként a kereszténység hitére tanította az embereket. Egyszer az indiai kontinensen Travancorban 10 ezer halászt keresztelt meg egyetlen év alatt. 10 ezret egyetlen év alatt – ismételi meg Camilo, miközben nagyott szív ismét szivarjából.
– Elvitte a hitet Afrikába, de még az oly távoli Japánba is. Ahogyan ez a Szent Ferenc a kereszténységet, úgy akartuk mi is terjeszteni a kommunizmust a világban, de elsőként szeretett Kubánkba akartuk elvinni. Kubába, ahol az emberek olyan szegények voltak, hogy legtöbben annak is örültek, ha néha congrit ehettek. Kubába, melynél varázslatosabb helyet nem találsz a nagyvilágban, Javier – szemével a kölyök tekintetét kereste.
A fiú már törökülésben ült, úgy hallgatta a nagyapját, aki ismét felnézett és hosszan bámult a messzeségbe. Mintha csak az ő Kubáját akarná megpillantani, innen a sarasotai, elefántcsont színű homokkal borított tengerpartról. Kubáját, ami sosem lehetett az igazán övé, hiszen gyermekkorában a Batistuta-rezsim rabolta el tőle. 1959 január 2-án diadalmasan, felszabadítóként vonult be Havannába. Akkor azt hitte, az ő hőn szeretett Kubája végre azzá lesz, aminek már annyiszor megálmodta életében. Két hónap sem telt el és megerőszakolt, kilökött, útszéli prostiként feküdt a porban Kuba, vele együtt a porban holtan hevert egy fiatalember álma. Camilo Cienfuegos Kubáját legjobb barátai, Fidel és Ernesto gyilkolták meg, végül a bosszúálló kommunista gépezet őrölte porrá, a karibi szél emelte fel a hamvakat és szórta bele Floridai-szoros vize fölött az óceánba.
– Nagyapa! Elvittétek Kubába a kommunizmust? – kérdezte türelmetlenül a fiú.
– Igen, el – felel Camilo - Sajnos el. – mondja alig hallhatóan az öreg. – Amikor megérkeztünk, Havannában az emberek az utcákon virágokkal köszöntöttek minket, a felszabadítókat. Huber Matos, Ernesto és én vezettük a csapatokat. Fidel Castro csak 6 nappal később érkezett a városba, csapatai élén.
– Nagyapa, majdnem elfelejtettem! Anya mondta, ezt a levelet adjam neked oda – kotorászik nadrágja oldalzsebében a fiú. – Matos bácsiéktól jött, ezt is a mama mondta. – nyújtja oda a levelet a fiú a nagyapjának.
A következő pillanatban pedig már szalad a partfelé egészen addig, ahol a hullámok már a homokot áztatják. Camilo feláll a székből és a fiú után néz. Bal kezében a levél, jobbjában a kialudt szivar csonkja. – Matos – suttogja hallkan.
– Huber gyere velem! Ezek akár a veszett kutyák, már egymást marják – pillant barátjára a fiatalember. – Börtönbe végzed, vagy egy pálmafa alatt elkaparva. Hidd el, ezeket már senki sem állítja meg, még te sem. Könyörgöm, gyere velem, ezt nem fogod túlélni– hangjából sugárzik a reménytelenség, hiszen érzi, barátja eltökélt.
– Camilo! Ők a barátaink. Kitombolják magukat és majd lenyugszanak. Be fogják látni maguktól, hogy a forradalmat nem lehet tovább bemocskolni, és akkor vége lesz ennek a vérengzésnek – mondja Huber Matos barátjának, miközben hevesen magához öleli.
Camilo görcsösen markolja a hidroplán kormányát, miközben zokog. A repülőgép lassan távolodik Kuba partjaitól, egy emberrel a vezetőfülkéjében. Egy emberrel, akinek nincs már hazája, nincsenek már barátai, és nincsenek már álmai sem.
A fiú riasztja fel gondolataiból Camilot.
– Nézd nagypapa! Ez olyan sargassum alga, amiről meséltél egyszer – mutatja a fiú a botja végén zöldellő algát.
– Nem hinném, a Sargasso tenger innen nagyon messze van. A Golf-áramlat innen a Mexikói öbölből indul és Anglia partjain is túlhalad. Innen oda, nem pedig fordítva – Camilo barna ráncos kezével megsimogatja unokáját. – Útja során nyugatról megforgatja a Sargasso-tenger vizét az Atlanti-óceán közepén. Egy tenger, aminek nincsenek partjai, három áramlat határolja, a Golf, az Egyenlítői és az Antilla. Olyan, mint egy óriási centrifuga, csak forog az a töménytelen sok víz, csak forog, csak forog, az idők végezetéig – mondja az öreg nevetve, miközben összecsukja a székét. – Ami egyszer abba bekerül, nemigen jut ki belőle. Az az alga csak ott él, és a tengernek adta a nevét. Megkeresztelte azt, mint Szent Ferenc a halászokat.
– Hozd a pecabotom, Javier! – szól oda fiúnak.
Egymás mellett lépkedve elindulnak a parti házak irányába. A fiú egyszer csak előreszalad, futás közben hátrafordul a nagyapja felé.
– Szólok a mamának, hogy terítsenek – kiálltja vissza.
Másnap reggel Camilo az asztalnál ül és kávéját kortyolgatja éppen. Feketén, cukor és tej nélkül szereti. A kávé úgy feketéllik a hófehér porcelán csészében, mint a congri, a fekete kubai bab a hófehér rizshalmon. Az öreg előtt az aznapi újság, melynek harmadik oldalán a következő olvasható:
Szerdán Miamiban elhunyt Huber Matos, az 1959-es kubai forradalom egyedüli emigrációban élő vezetője. Matos Tábornok volt a forradalom vezetője Fidel Castro mellett, de egy évvel azután, hogy két nagy bajtársa, Che Guevara és Camilo Cienfuegos oldalán bevonult Havannába, árulás vádjával húsz évre elítélték. Matos 1979-ben szabadult. Az Egyesült Államokba ment, kilencvenöt évesen hunyt el Miamiban, két nappal egy heves szívroham után. A Castro-rezsimet haláláig következetesen diktatúrának tartotta. Akaratának megfelelően Costa Ricán fogják eltemetni. „Arról a földről szeretnék visszatérni Kubába, amelyik mindig is óvott és támogatott engem. Ott akarok nyugodni addig, amíg Kuba újra szabad nem lesz, hogy Yarában csatlakozhassam anyámhoz, apámhoz és a kubaiakhoz.” – mondta erről.
– Készítsek neked omlettet, papa?
– Nem inkább malangát ennék, ha maradt még estéről – válaszol Camilo, miközben lánya felé fordul. – Délelőtt lemegyek a partra Javierrel, ha nincs más dolgotok – közben maga elé húzza az újságot és belelapoz.
1959-ben a kubai hírforrások arról számoltak be, hogy Camilo Cienfuegos kisrepülőgépe október 28-án lezuhant a Floridai-szorosban, miközben Amerikába utazott, hogy tágyalásokat folytasson az amerikai embargó feloldásáról. A repülőgép roncsait sohasem találták meg, Havannában díszsírhely őrzi emlékét. A kubai nép azt suttogja, hogy egy pálmafa tövébe ásták el, miután Fidel Castro kivégezte hazaárulás vádjával.
