A kór

Megint levert a lábamról a kór. Legelőször tiniként találkozhattam vele, azóta sajnos ismerős vendég rendszeresen. Elfogyott az összes energiám. Vacogok két takaró alatt, tréningnadrágban, zokniban és pulcsiban. Szomjas vagyok, ki van száradva a szám. Gyűjtöm mindig az erőt a következő feladatra, ami néha egy órás művelet. Reggel már eleve így ébredtem, tudtam, hogy mi vár rám. A nagyobb baj az volt, hogy vinnem kell Patrikot meccsre. Reggel még nem tudtam, hogy fogom összeszedni magam, csak azt, hogy egy módja van, pihenés, alvás, gyulladás csökkentő. Már rutinosan kezelem egyedül a dolgokat. Véletlenül sem számítok senkire, hogy segítsen, mert csak gyengének tart. Igaza is van. Ahhoz, hogy kimenjek inni, ahhoz kb tíz percig erőlködök, hogy fel tudjak kelni. Végül is végig csináltam a délelőttöt, leülök ebédelni, aztán indulás. Szerencsére a GPS is tudja, hogy mi a helyzet, a körgyűrűn vissza. Arra egyszerűbb az út. Sajnos a világ végén tudunk csak megállni, de az első küldetés teljesítve. Időben odaértünk. Számolom a másodperceket, már indulnék haza. Végül ez is eljön, ismét az M0-n. Otthon vár az ágy. Ja nem, mennem kell segíteni, mert persze tekintet az nincs. Jó, intézem, amit lehet, végül húsz perc fogadkozás után a kazán is rendben van, az alatta lévő cső már nem csöpög. Vacsora, ivás, fekvés vissza, energia gyűjtés. Közben hazaér Domi, beszélgetek az osztálytárs szülőkkel, hogy megadjam a módját. Végül is elvitték magukkal egy fél napra és programot csináltak neki. Szerencsére ők is fáradtak, így elindulunk befelé. Újabb fekvés. Nincs lázam, de elönt a forróság és vacogok mint a nyárfa levél az újabb takaró alatt. Fél füllel hallom, hogy a fiúk már fürdenek egyesével. Nem alszom, csak valami furcsa félálomban vagyok. Filmszakadás. Biztos aludhattam egy kicsit. Ismét gyűjtöm az energiát, hogy eljussak én is fürdeni. Hirtelen elhatározásokkal mozdulok mindig, most is ezt teszem. A fürdőszobában Patrik is ott van. Látja rajtam, hogy vacogok. Mondjuk könnyű dolga van, mert a fogaim vitustáncot dobolnak a számban. Átölel, a nagy mackóm, az én kis vízilabdás bajnokom, átölel, hogy megmelegítsen. Kérdezi, hogy odaadja-e a plusz lila takarót, mert már nem kell neki. Visszautasítom, mert jó ha nála van. Indulás a kádba, a forró víz égeti a bőröm, de jól esik, ha kicsit kidugom valamimet a vízből, egyből reszketek. Gyors fürdés, két vacogás között, majd ismét gyűjtöm az elhatározást, hogy megmossam a fogamat. Szerencsére az elektromos fogkefe teszi a dolgát. Ismét fogadkozás, gondolatban felpofozom magam, hogy ne aludjak el a kádban, inkább pattanjak ki a kádból és menjek lefeküdni. Ezt teszem, most már a takaró alatt. Holnap kemény nap vár rám Domi két kézis meccsével. De ha jól ismerem a helyzetet, túl leszek a nehezén, csak a derekam fog marhára fájni. Éljen a bechterew... Majd december 13án megmondják, talán, hogy mit lehetne jobban csinálni legközelebb.