Hullámzik a mindenség közepén egy hatalmas óceán. A medre gyémántból van. A vize más,mint a többi óceáné, mert könnycseppekből gyűlt össze.
Kevesen tudhatják, de amióta a világ - világ; minden elhulló könnycseppnek, van egy titkos másolata,ami ebbe az óceánba kerül. Hullámai; milliónyi színben pompáznak. Minden érzelem,amelyekből a könnyek fakadnak, más - más színűre festi át - e cseppeket. Olyanok külön - külön, mint a színes üveggyöngyök. Egymáshoz simulva ringanak. A mélyre hullnak a legsötétebb cseppek. A gyász könnye fekete. A reménytelenségé szürke. A szomorúságé sötétkék. Ezek egészen a meder aljáig merülnek. Aztán vannak az elengedés könnyei, amelyek sötét lilák. A testi fájdalom könnyei, melyek tűzvörösek. Van pár igazán gyönyörűen világító szín, ami örömből, hálából fakad. Amikor örömünkben sírunk, a könnyeink rózsaszínbe öltöznek. S ha az életnek könnyezve köszönünk meg valamit, azok a legszebb színű könnyek a világon; Színaranyból vannak. Az emberi szem, nem képes látni ezeket a színeket. Erre csak a szívnek van szeme. Ez az óceán, túl van az emberek birodalmán. Semmilyen járművel nem lehet eljutni oda. A könnyű lelkűek sétálhatnak csak a partján. Ők láthatják a varászlatos színeit.Ők már a szívükkel érzékelik a világot.
Él ebben az óceánban egy szépséges vízi tündér, Mírisz a neve. A haja aranyló, mint a megérett búzatábláké. A szeme kékje mély, és tiszta, szebb, mint a felhőtlen nyári égbolt. Lelke ártatlan, akár a frissen nyílt fehér lótusz, telve szépséggel. Nappal a mélyben úszik, amerre a szíve vonzza. Szeretete erejével próbálja gyógyítani azok lelkét, akiknek a könnyeiben fürdik. A szeretet számára ugyanis nem létezik távolság, sem idő. Elég átéreznünk valakinek egyetlen könnycseppjét, ahhoz, hogy megérintsen minket a bánatának súlya, és felismerjük mennyire szüksége van a szeretetre.
Mirisznek megvan az a különleges erénye, hogy elvárás nélkül is, képes szeretni, ahogyan a Nap is válogatás nélkül ragyog mindenkire a Földön. Sokáig így teltek az évei magányosan, de örömét lelte abban, hogy segíthetett.
Éjjelente kiúszott a partra, és a selymes homokban pihenve csodálta; a feje fölött elnyúló, csillagokba bújt szikrázó végtelent. Ilyenkor néha, Ő is elejtett egy - egy könnycseppet, azzal a titkos vággyal, hogy valahol valaki, majd Őt is szeretni vàgyja.
Az egyik ilyen könnycseppje olyan nehéz volt, hogy egészen a pokolig zuhant, egyenesen az ördög vállára.
Az ördög, beleremegett a súlyába:" Ki sírhat ilyen tiszta könnyet, ami égeti bennem a szennyet?"- Gondolta magában. - "Meg kell ismernem, hogy megszerezzem a lelkét! Amíg én Vagyok, nem lehet a Mindenségben ilyen tiszta lélek! "
Biztosan hallottatok már az ördögről. Van aki hisz benne, van aki nem. De mindenki érezheti néha, hogy létezik. Ő testesít meg mindent, amitől az ember boldogtalanná válhat. Ő a káosz ura, a megosztó, a pusztító, az árnyékok őre, a sötét szívű. Nem bírja el mások fényét, vakítja a jóság. - Mégis, ha ő nem tenne próbára minket, sosem tudnánk meg mennyire erős a lelkünk, és mennyire tartunk ki önmagunk embersége mellett.
Belenézett hát a mindent látó tükrébe, hogy megtudja; kié - e könnycsepp.
A lélegzet is megdöbbent benne, amikor meglátta Mírisz arcát. Ismeretlen borzongás járta át...
El akarta nyerni a tündér bizalmát.Ám, jól tudta; ha a vulkán szemeivel és haragból metszett vonásaival, jelenik meg előtte,csak félelmet fog ébreszteni benne és nem tudja megnyitni majd a szívét. A félelem ugyanis bezárja a szívet. A bizalom megnyitja. Más alakban kell megjelennie - gondolta. Az ördögnél nincs nagyobb alakváltó. Aki találkozott vele, tapasztalhatta, hogy van pár megtévesztő trükk a tarsolyában. Gyakran népszerű , és sokak által kedvelt alakot ölt. Az igazán ravasz oldalát nem is a pokolban mutatja meg. Ott nem játszik szerepet. A pokolban bárki láthatja, hogy ki is ő.
DE ott, ahol az emberek bíznak, hisznek valamiben, ott a legveszélyesebb. Először elhiteti velünk, hogy ő jó szándékú, és őszinte. Elhalmoz mindennel, mintha önzetlen lenne. Pedig érdek nélkül, soha semmit nem tesz.Még jótékonykodni is képes, amit mindig nagy dobra ver, hogy lássák a jó cselekedeit. Megszerzi a bizalmunkat, kipuhatolja erényeinket, gyengeségeinket. Majd olyan csapdába taszít, amelyből csak úgy tudunk kimászni, ha odaadunk magunkból mindent, ami jó és nemes. Olyan ő, mint egy báránybőrbe bújt, veszett ragadozó. Úgy hiszem, csak azok ismerhetik fel, akik legalább egyszer, kimásztak már a csapdájából.
Mírisz még sosem találkozott vele. A jó szándék, nemes erény, de amíg ártatlanságból fakad, nincs olyan ereje, mintha tűzben, mocsárban, edzett lélekből fakadna. S Tündér jóságát még nem égette meg a tűz, tisztaságát, nem tette próbára a mocsár...Így nem is volt felkészülve élete legvégzetesebb találkozására.
Belebújt hát az ördög a legvonzóbb férfi testébe, s a világ a legelbűvölőbb arcát öltötte magára. Így indult a könnyek óceánjához. Ám amikor közelebb ért, egy láthatatlan falba ütközött, ami olyan széles és magas, amin lehetetlen áthatolni. Mintha üvegből lenne, de annál sokkal erősebb anyagból van. Olyanból, amilyen nincs is a Földön. Az Igazak szívének sugaraiból szőtték
falát. Csak az igazak juthatnak át rajta.
Mi jelenthet igaznak lenni? Én nem tudhatom. Még én sem léphettem át azt a falat, sosem. Azt már tudom, hogy nem tökéletességet jelent. Itt a földön az lehetetlen. Hiszen olyan sokan élünk itt. S mindannyiunkba belénk van kódolva sok - sok ösztön. A túlélés ösztöne, hogy biztonságban tudjuk magunkat; a szeretteinket. A szeretet, szerelem iránti vágy, hogy megoszthatssuk önmagunkat valakivel. S a teremtés ösztöne, hogy adjunk valamit ennek a világnak, mielőtt végleg elmegyünk. Oly sokan, sokfélék vagyunk, hogy néha ezek az ösztönök összeütköznek. Nem is mindig tehetünk róla. Hiszen mindenkinek a maga világa a valóság, a maga igaza, az igazság. Ám ezeken az ütközési pontokon megnyílik egy kapu, és gyenge pont keletkezik a sorsokon. Itt szokott belépni a káosz ura...
Aki most éppen eddigi legnagyobb kísértésére készült.
Ott állt a fal előtt. Nézte ahogyan Mírisz kijött a partra. A Tündér is meglátta Őt, de a benső sorsuk nem engedte egymáshoz közel őket. A láthatatlan fal ott maradt közöttük. Mégis, amikor találkozott a tekintetük, olyan pillanatok jöttek el, amilyenek még sosem történtek a múltban. A makulátlan jóság és a legősibb gonoszság összeforrt egyetlen pillantásban. Mintha egymásba zuhantak volna. Egyikük sem tudta mi történik. Érezték, hogy soha többé nem lesznek azok, akik azelőtt voltak. A valódi találkozások ereje láthatatlan, mégis mindent megváltoztat. Néha érintésekre sincs szükség ehhez. Ahogyan Ők ketten sem érinthetik meg egymást.
Mégis, azóta minden este ott áll az ördög a fal előtt, a lánnyal szemben. Valami olyan ősi erő vonzza oda, ami még Nála is ősibb, aminek Ő sem tud ellenállni.
Most már hallják egymást, és a fal egyre vékonyabb közöttük. A lány szeretetének fénye, egyre mélyebb rétegeket világít át az ördög sötét szívében. Cserébe Ő megtanítja a lányt, ellenállni valaminek, amit eddig nem ismert. A vágyaknak! Mert ott a könnyek ócánjának a partján olyan szerelem lobbant fel, amilyen még sosem az idők folyamán. Olyan szerelem, amely megmentheti a világot minden veszedelemtől egyszer. Mert mire a szeretet jóvá szelídíti a gonoszt, addigra felszárad majd a könnyek óceánja is.
Bár, lassan haladnak egymás felé. Nem is lehet ez másképp. Minden szívnek időre van szüksége; meg kell érnie ahhoz, hogy feladja önmagát a másikért...
Mi itt a Földön nem láthatjuk Őket, de meg fogjuk érezni mikor ölelik majd át egymást először. Mert abban a pillanatban itt a Földön is eltűnik az emberekből minden àrtó szàndék egymàs felé. Az emberiség elindul a szeretet újtàn, és lassan felszàradnak majd a könnyek is.
