Régóta lógott már a keresztrúdon a két szekrény között. Most azt sem tudja, hogyan kell még menni. Most tanulja, azért bukdácsol, mint valami kisgyerek, aki még csak ismerkedik a világgal. A szél nem fúj, csúnya vége lenne. Derült az idő, csak sötét. Mennyi minden van az égre írva, gondolja, holott nem ismer egy betűt sem. Ha majd az öreg észreveszi, hogy nem vagyok ott, biztosan keresni fog. És ha nem talál, majd este ő is a csillagokat fogja nézni, azokban minden meg van írva, azt mondják. De én nem leszek. Aztán már egészen belejön a járásba. Olykor még megbotlik egyszer, de kezdi élvezni.
Hideg van, valami kis nedvesség csapódik ki a fára, ettől csillogóvá válik. Milyen szép ruha, gondolja megint. Ha benn maradok, talán sosem veszem észre, hogy csillogni is tudok. Igaza volt a tündérnek.
A Dunán visszaverődnek a lámpák fényei, esti hajók berregnek, a rakparton susog a víz. Facipője kopog a nedves kövezeten, s ha valaki arra járna, biztosan feltűnne neki, hogy egy kis folt ténfereg keresztbe az úton. Még a zebrát sem ismeri. Autók villogó szemei vakítják el, s alig ér át a túloldalra. Veszélyes az élet. Bár a tündér ezt is megmondta. De még sok mindent mondott, és ha csak a felében is lesz igaza, már megérte megszökni onnan. A többiek nem akartak jönni, az ő bajuk, maradjanak csak otthon. Nem is nekik való. Ők gyávák. És már megy is tovább. Világító hidakat lát a víztükör felett, a csillagok ott eltűnnek. Milyen furcsa. Este is legalább olyan világos van itt, mint nappal. Talán tényleg érdekesek az emberek. Mert ő most emberek közé jött. A bábuk világáról már mindent tud. Volt, hogy napokig lógtak, aztán elővették őket, játszottak velük, de unalmas volt az egész. Egész eddigi élete unalmasabb volt, mint ez a pár óra, amióta kijöhetett a világba. Álmodni sem mert semmi ilyesmiről. Itt minden kő, meg beton, a hidak meg vasból vannak, az autók is, a hajók is biztosan. Odáig nem látni el jól. A Dunában nincsen lámpa. De mennyivel érdekesebb ez, mint odabent a száraz szobában.
Egyszer csak megáll. Elesik. Elbotlik egy száraz kenyérdarabban. Hát ilyet esznek az emberek. Milyen fura. Nem is szép. Nem csoda, hogy az utcán van. Aztán hirtelen egy galamb rémiszti meg. Odarepül a kenyérre, és falatozni kezd belőle. Bután néz a fabábu szemébe. Nem érti, mit keres ott. Inkább visszafordul, és vadul püfölni kezdi csőrével a darabot. Repkednek a morzsák. Még jó, hogy nekem ilyen nem kell, gondolja megint. Milyen buta ez a galamb. Nem is tudja, mit keresek itt. Inkább továbbmegy.
Most egy parkon visz keresztül az útja. A fáktól alig látni valamit, a kavicsban pedig bokáig süpped. Nehéz ez a terep, gondolja, de aztán észrevesz valamit. Fénylik. Odabotorkál, megnézi. Üveg. Óvatosan lehajol, nézegeti, aztán otthagyja. Azt hittem, valami értékesebb. A tündér kincsekről is beszélt, világító, csillogó kincsekről, de ez csak egy törött üvegdarab volt, amiben megcsillant a parki lámpák fénye.
A park után egy járdára téved, előtte két alak sétál, egyik nadrágban, másik hosszú szoknyában, egymásba karolnak. Emberek! Látott már embereket, de a szabadban még sosem. A szobában minden ember egyforma, mindegyik játszani akar. Látott már vidáman visongó kislányokat, figyelmetlen fiúkat, akiket nem igazán érdekeltek a fabábuk, ők legtöbbször durvák voltak velük, rángatták és gyűrögették őket… Egyszer látott egy szomorú kisfiút is. Még az első napon. Eltűnt a kedvenc bábuja, azt mondták. Ő akkor született, nem tudta ki volt az, csak mesélték, hogy egy gyönyörű hosszú ruhájú táncosnő. Nem ismerte.
Óvatosan lépdel, nehogy meghallják a cipője kopogását. A nő egyszer csak hátrafordul, körbenéz, a férfi utána. Továbbmennek. Elbújt egy kuka mögé. A pár a sarkon elfordul, ő megáll. Nézi őket, de eltűnnek egy kapunál. Megérkeztek, gondolja. Megérkeztek oda, ahova menni indultak. De én? Én már vagy egy órája jövök, és nem érkeztem meg sehova sem. És én nem is megyek sehova sem… Majd csak lesz valahogy.
A balra eső utca közepe felé érdekes fényt lát, vörösessárgát. A kinti lámpa bevilágítja az egész utat ott. Közelebb megy. Egy hatalmas üvegablak mögött
Látott már embereket, de a szabadban még sosem.
emberek ücsörögnek, és isznak. Balra a sarokban egy fiatal férfi ül, sapka van a fején, előtte kis számítógép, azt nyomogatja. Mellette bögre, kortyol belőle, aztán tovább mered a képernyőre.
Egy másik asztalnál egy lány és egy fiú ül. A lány nagyokat nevet, amire a fiú csak sejtelmesen mosolyog. Biztosan tetszik neki. Gondolja a fabábu. Bár a lánynak is biztosan… A fiú megfogja a lány kezét, pillanatig a szemébe néz, és… csakugyan, csakugyan tetszenek egymásnak.
Jobbra egy társaság. Férfiak és nők. Elfogyhatott már pár korsó sör. Egy szakállas ember közülük rágyújt egy pipára. Erre a pultos láthatóan megijed. Odafut, és kiabálni kezd vele. A szakállas meglepődik, aztán sűrű bocsánatkérések közepette eloltja a pipát. A többiek nevetnek, az egyik vállon veregeti, lassan a szakállasnak is visszatér a kedve.
A pultbeli nő törölget. Ahogy középre ér, hirtelen az ablakon ragad a szeme. Mit néz? Mit bámul? Csak nem észrevett? Gyorsan hanyatt esik. Még a végén feltűnne neki a mozgolódás. Felállva pont hogy belát az ablakon. Kúszni kell. Nagy nehezen kikerüli a lépcsőt, eloson a másik ablak alatt, és vége. Átért.
A szomszéd utcából léptek hallatszanak. Egy ott álló autó alá ugrik, és már fordulnak is be a sarokról. Két tagbaszakadt férfi. Megúszta. A tündér nem hazudott. Tényleg nehéz. De azt is mondta, hogy akármi történik, ne lássanak meg, főleg ne élve. Ha minden kötél szakad, inkább vágjam el magam, mint a halott. Az emberek nem szeretik, ha szokatlan lénnyel találkoznak. Elvégre nem sok fabábu mászkál szerteszét.
Az utca veszélyes, bárki lehet rajta bárhol, itt nem maradhat tovább. Vissza kell mennie a partra. A sarkon balra fordul, ott egyenesen, sehol senki. Éjszaka van. Mikor a Dunához ér, a túlparton a várat már nem világítják meg a lámpák. A vár… hát persze. Ott sötét van, ott nem láthatna meg senki sem. Mellesleg a tündér is ott lakik. Közel lennék hozzá. Ha akarnék valamit, csak hívnám, és már ott is lenne. De a várból ő nem látna ki. A magas falakra nehéz felmászni, és ha rajta is van, elég egy kisebb széllöket, rögtön lezuhan. Ezt még át kell gondolni.
Lakhatnék a hegyen. Az szép hely. Az egész tele van fákkal, nem tűnnék fel senkinek. A hegyoldalról pedig sokat látnék. Átlátnám ezt az egész várost is talán. Innen lentről minden túl nagy, nem tudom, hol vagyok.
De hogy a hegyhez eljusson, át kell mennie a hídon is. A híd pedig veszélyes, mert sokan vannak rajta. Aki át akar jutni a folyón, annak a hídon kell átmennie. De éjszaka? Egy próbát megér. Egyelőre nem lát senkit. Nem találkozik egy emberrel sem, amíg a lépcsőkhöz ér. Ott hirtelen elé ugrik valami. Egy fekete macska. Nagyokat fúj, borzolja a bundáját, olyan, mint egy nagy hasra esett kifli. A fabábu megijed. Hess! Menj innen! De a macska nem tágít, túl érdekes ahhoz, hogy otthagyja. Megmászik egy lépcsőfokot, a macska hátrál. Fél. Nem látott még ilyet. De ha mégis támadna, a karmaival összekarcolná a lakkozott fát. Fene erős karmai vannak az ilyen egyszerű házimacskáknak. Hess! Menj már el! De marad. A következő lépcsőre már nehéz lenne felmenni, könnyen visszalökné a vadállat. Gondolkozik, majd hirtelen rávág egyet a macska orrára. Kemény. Fájt neki. Talán megtanulja, hogy legközelebb… elmegy. Végre. Ezekkel az állatokkal csak a baj van. Még jó, hogy nem kutya volt. Az azt hinné játék. Pedig én fabábu vagyok, meg lehet kérdezni akárkit… A lépcső meredek, de felér. Sehol senki. Még mindig. Az is lehet, hogy sikerül átjutni.
A híd fehér fémpillérei a sötétben is világítanak. El- elhalad egy-két autó, de a járdán csak ő sétál. Óvatosan megy, nehogy baja essen. Könnyen a vízben találná magát, ha valami miatt a korlátnak esne. A macska elment, egyedül van. Nagy ez a híd, gondolja, jobb lenne mielőbb átérni rajta. A végében ott van már a hegy, ott már biztonságban lesz, csak addig ne vegyék észre. Most futni kezd, néhol megbotlik, lábai ütemtelenül kopognak a betonon. Már a felénél van. Bár ilyen szerencséje lenne végig… De nem. A távolban feltűnik valaki. Elesik. Odamászik a közeli huzal tövébe, majd elernyed. Az alak egyre nő. Szomorú arcú férfi, fejében kalap. A pesti partot nézi. A közelben megáll, a korlátnak dől. Bámul. Egy perc, kettő, nem mozdul. A fabábu sem mozdul. Most aztán könnyen lebukhatna, elég lenne egy rossz mozdulat. Amilyen állapotban ez az ember van, még a szemének is hinne. Még hogy egy mozgó fabábu. Ne csinálja már, rögtön kinevetnék… Lehet, azért is van itt. Megunta, megigazítja a kalapját és továbbmegy. Végre. Remélem, több ilyennel már nem találkozom. Ezek a legveszélyesebbek. A férfi eltűnik, ő előjön. Egy utolsó nagy futás és vége lesz ennek az átkozott hídnak. Szerencse, hogy ez az ember még az orráig se látott. Futni kezd, most először igazán. Rohan. Kezei kuszán kalimpálnak. Olykor nekicsapja őket a combjának, ez fáj, de szalad tovább. Már nem állhat meg. Elérte a háromnegyedét. Már mindjárt itt a vége. A járda balra kanyarodik, az út jobbra. A két kanyarulat éppen kikerüli a hegyet, de neki az kell.
Előtte egy apró virágos ágyás, tele sárga és piros virágokkal. A szélén frissen nyírt fű, körbe még látni a levágott darabkákat. Csodás látvány. Nem is a hegy érdekli most már, hanem ez a kis növénnyel borított útdarab. A járda kanyarodik, ő a szélére ér, a padkánál ugrik, körbe sem néz, csak az ágyást figyeli, szökken kettőt, és már benne is van. A virágok úgy nyelik el, mint egy darabka kavicsot a víz. Hangtalan. Nevet. Micsoda illatok! Édes, mámoros illatok. Mennyire más ez az élet. Színes szirmokban hemperegni… Kacag, mint a gyerekek. Orrát hol ebbe, hol abba a virágba nyomja, nem tud betelni a gyönyörrel. Hanyatt dobja magát, kezeit a feje mögé teszi, és nézi a virágkupolát. A legszebb élménye amióta él…