Kandalló az erdő közepén

Hangosan pattant a fa a tűzben, ahogy a lángok egyre nagyobb erőre kaptak. Először csak kis apró indaként szőtték be a hasábokat, majd ahogy egyre nőtt és egyesült egy nagy lánggá, egyre nagyobb meleget adott a vörös kandalló a szoba közepén. Régi, öreg, rakott téglás kandalló volt, fekete, igazi vas kaparóval, piszkavassal, amelyet nem volt nehéz begyújtani. Néztük a tüzet, ahogy ott feküdtünk a kandalló előtt egy nagy, több bárány bőrből összerakott szőnyegen. Puha volt a bőr és selymes és eléggé vastag ahhoz, hogy kényelmes legyen kettőnknek, de igazából te ezt még kényelmesebbé tetted azzal, hogy a karomat párnaként használva bújtál hozzám. Nem volt rajtunk semmi, csak szorosan összebújva simogattam a szabad kezemmel a vállad, lassan, elgondolkodva, nézve, csodálva téged. A vágyam nem csillapodott irántad még most sem, aminek eléggé érezted a tanú bizonyságát. Vannak olyan pillanatok, amikor mégsem annak van ott és akkor az ideje, hogy elmerüljünk a gyönyör legmélyebb bugyraiban, hanem egyszerűen csak megálljunk és élvezzük a pillanatot. Ez is ilyen volt. Nem volt elvárás a levegőben egymás iránt, csak egy melankólikusan egyszerű és romantikus pillanat, ahol az ölelés sokkal többet jelent mindennél, mintha évezredeken keresztül lennénk képesek egymás karjaiban nézni, szemlélni a világot. A világot, ami igazából megszűnt körülöttünk. A nappaliban csak a tűz mozgása volt a változás, minden más hozzánk hasonlóan csak nézte a pillanatot. A ház az erdő közepén is olyan egyszerű tökéletességgel nyújtózott nagyot, miközben a havas táj is csak némán ásított. Megállt a pillanat, jó volt, ott és akkor.