Jonathan világéletében szerette a titokzatos dolgokat. De most, ahogy a legnagyobb misztérium sejtelmesen hívogató kapujában állt, erről a különc szenvedélyéről boldogan lemondott volna. Semmire sem vágyott jobban, mint a nyugalom ismerősen rezzenéstelen élvezetére. Ehhez azonban, már túl késő volt. Jelenleg egy olyan helyen tartózkodott, amit sorstársai a Lelkek Házának neveztek. Innen szinte teljességgel kizárt a visszatérés. Mondhatni lehetetlen. Csodával határos lenne, ha ez sikerülne. Egyik pillanatban még a kórházi ágyon feküdt, ahova súlyos betegsége láncolta. A másikban itt ocsúdott fel, amit elnevezett magában „otthontalan” állapotnak, melyet valamilyen oknál fogva, mégis valahogy, nagyon ismerősnek talált. Ebből az egészből, csak annyira emlékezett, hogy az éj közepén levegő után kapkodva felriadt. Utána minden elsötétült előtte. Egy hűvös fuvallatot érzett, ezután végleg csend lett. Ezzel egyidőben, a szellőzőben cikázó szél idegesítően hangos fütyülését se lehetett hallani. Arra lett figyelmes, hogy az összes fizikai fájdalma teljesen megszűnt! Nyomtalanul eltűnt! Ezután anyagtalan lelki burokként suhant az éjszakában, mielőtt kikötött volna, ebben a földöntúli paradicsomban. Homályosan felrémlett emlékeiben tanácstalanságának kálváriája, ahogy tehetetlenül nézte mozdulatlanságba fagyott önmagát. Napfelkelte előtt szellemszemével látta, ahogy Dr. Schröder élettelen porhüvelye fölé görnyedve, megpróbálja kitapintani a nyaki ütőerét. Sikertelenül. Sűrű fejcsóválások közepette, csak halála időpontját állapíthatta meg. Fakó hangja kurta visszhangot vert a puritánul berendezett szobában, ahogy rezignáltan közölte a megváltoztathatatlan tényt:
- Az exitus kb. hajnali öt óra körül állhatott be! – majd türelmetlenül intett a közelében toporgó, fehér lepedőt szorongató nővérnek, hogy takarja le az immár merevségbe dermedt testét.
Ez nem lehet! Ilyen nincs! Nem halhatott meg, hiszen jelen van! Mindent lát, és hall, mégis átnéznek rajta, mintha áttetsző üveg lenne. A szurokfeketére változott folyosók sivár kongásában elképzelhetetlenül egyedül érezte magát. Teremtett lelket se látott. Céltalanul bolyongott, a halál árnyékának völgyében. Csupán a némán ásító, túlvilági mezsgye szegődött útitársául.
- Minek is -, gondolta elkeseredetten. Úgyse észlelnek –, horgasztotta le a fejét csüggedten. Úgy érezte, nem bírja tovább, ezt a magányt! Fennhangon felkiáltott:
- Segítsenek rajtam, … kérem! – fohászkodott elgyötörten, nyöszörögve. Tekintetét a kopáran eléje táruló szféra, fátyolosan elmosódott szürkeségébe mélyesztette. Kívánságát valami, vagy -még inkább- valaki teljesítette, mert azon nyomban az egyik sötétebb foszlány világosodni kezdett. Egyre jobban nőtt a fénye, mígnem teljesen vakítóvá nem vált. Kisvártatva, lágy suhogás megnyugtató hangja csatlakozott az eleven tűztengerré váló jelenséghez. Valószerűtlenül túlvilági jelenés libbent eléje. Mindenek feletti látványától hirtelen zavarba jött. Ehhez még nem szokott hozzá.
- Hát, te meg ki vagy? – kérdezte kíváncsian.
- A válasz benned rejlik! – jött a hangtalan hangú, rejtélyes felelet.
- Roppant érdekes, amit sugalmaz –, morfondírozott magában. Vajon hogyan szólítsam? – tűnődött. A másik, olvasott a gondolataiban –, de nem mutatta. Megvárta, míg kábultságából valamelyest magához tér, mielőtt leheletfinoman tudatába dalolta a következőt:
- Ha szeretnéd, hívhatsz Ragyogónak! – ajánlotta fel készségesen, a szemet gyönyörködtető Angyal! – Ez volt a legelső gondolatod velem kapcsolatban, amikor megláttál.
- Rendben! – csipogta szájtátva. Mondd, mi történt velem?
- Átléptél a létezés felsőbb fokára. Az a dolgom, hogy átvezesselek a teremtés emeltebb szintjére, ahol megtervezheted újbóli testet öltésed részleteit.
- Valóban!? – ámuldozott meglepetten.
- Ehhez azonban végig kell gondolnod, hogy mit szeretnél megtapasztalni legközelebb.
- Nincs rá szavam, hogy ez mennyire nagyszerű! – örvendezett jókedvűen, feledve eddigi búját - baját.
- Ha maradt elrendezetlen dolgod, akkor sincs semmi probléma, mivel azt a kozmosz vezetőivel -karöltve- megtárgyalhatod.
- Ez káprázatos – lelkendezett –, és közben megkönnyebbülten sóhajtott.
Mialatt diskuráltak a holttestét átszállították a patológiára, mivel tisztázatlan volt elmúlásának valós oka. Nem lehetett tudni, hogy ténylegesen a betegségébe, vagy annak szövődményébe halt –e bele. Ennek megfelelően -a boncolás elvégezése előtt -, három celsius fokot biztosító hűtőbe helyezték a maradványait.
Eközben a Mennyei Küldöttel izgalmakban bővelkedő felfedezéseket tett!
A kietlen pusztaságból -titkos átjárókon átkelve-, egy káprázatosan gyönyörű kertbe reppentek, ahol varázslatos élményekkel lett gazdagabb. Amerre nézett, minden bódító virágillatban fürdött. Az égi rózsák édesen bimbózva ontották kelyhükből pazar aromájukat. Szirmuk változatos színárnyalatokban pompázott. Nem tudta, hogy mennyi ideig tartózkodtak a Keresők Arborétumában, de kellemes érzésekkel távozott az édenből. Újra szárnyra kaptak, és könnyedén átsuhantak az Átmenők eldugott szentélyéhez. A míves építmény hegyikristályból készült. Közelebb lépve, egész mibenlétével érzékelte csilingelő énekét. Elbűvölően rezonált. Átlátszó köve, oszlopos kupolába rendeződött. Nehéz márvány oltárja mögül, bölcsen emelkedett szólásra a Lelkek Mestere, akinek aranyló glóriája felségesen övezte arkangyali mivoltját:
- Légy üdvözölve a Várakozók Csarnokában – harsogta tiszta baritonján, ahogy jóságos tekintetét végig táncoltatta rajta.
- Köszönöm, hogy fogadsz – motyogta félszegen az Érkező.
- Gyere, és figyelj! – hívta határozottan. A végén felteheted a kérdéseidet, ha szeretnéd – zárta rövidre amaz.
Ebben a minutumban -mintha filmvetítés részese lenne-, életének összes momentuma lepörgött előtte. A legapróbb esemény is. Semmi sem maradt ki.
- Wow! – tört elő mellkasából az őszinte reakció. Micsoda érzelmi hullámvasút! – mormogta meghatódva.
- Sokat tanultál – konstatálta elégedetten az Ark.
- Igen – hagyta jóvá örömmel. De vannak még vágyaim.
- Tudom. Ezért lehetőséget kapsz, azok mielőbbi valóra váltására. Ehhez elkészítjük –természetesen veled egyeztetve- a leszületési tervedet.
- Köszönöm! – susogta nesztelenül, mint a fáról zizegve lehulló falevél.
Támogatója kéklenyesen csillagos írisze, szinte lángolt a boldogságtól, hogy védence ilyen nagy előrelépést tett.
Hovatovább, az élők földjén Frank se tétlenkedett! Köpenyben, kesztyűben, és szájmaszkban lépett a süket csöndben úszó terembe, ahol a boncasztalon Jo kiterített teste várta. A hegyes késsel módszeresen, és nagy szakértelemmel elkezdte feltárni –a hajas fejbőr bemetszése után- a koponyát. Ennek tetejét elektromos vágóval leválasztotta. Miután végzett, a hasával folytatta. A bordáit mindkét oldalon átfűrészelte. Ezután a zsigerek voltak soron. Akkurátusan, komótos alapossággal, izzadás nélkül dolgozott a rosszul szellőző helyiségben. A tetem kigőzölgésétől émelyítő bűz kezdett el terjengeni, ami azonban csöppet sem zavarta. Harminc éve munkálkodott a szakmájában, amiáltal tökéletesen immunissá vált, a zavaró tényezőkre. Orra alá mentolos kenőcsöt se kent. Rutinosan a petyhüdt hasfalba vágott, aminek egy centiméteres vastagsága meg se kottyant éles szikéjének. A belső szervek egymás után kerültek fémes állványa öblös tartójába, egészen addig, amíg a nyelv, szív, máj, vese, és a belek folyondárosan tülekedő áradata, ott nem sorakozott előtte. A barázdált agy, ólmos nehezékként pihent a masszív pulton. Mindent körültekintően megvizsgált, majd végül a törékeny, szivacsos szerkezetű tüdő megadta a végső választ, amit keresett:
- Hm, hm ... barátom, téged a tüdőgyulladás vitt el – konstatálta rezzenéstelenül.
Hevenyészetten, vastag cérnával összevarrta a sápadtan vértelen eltávozottat, majd átadta a temetés szervezőinek, mit sem sejtve arról, hogy „levetett húsruháját” nem siratja, akinek kéne. Ehelyett a negyedik dimenzió melegséget árasztó körében, vígan lubickolt a szeretetben. A szomorúság messziről elkerülte!
- Ó, minden annyira magasztos – csacsogta elérzékenyülve a frissen Hazatérő! Egyetlen kívánságom maradt, ami remélem teljesülni fog – kacsintott rá hálálkodva koronás Őrangyalára.
- Mondd és segítek!
- Szeretném látni azt, aki most is annyira fontos nekem, mint azelőtt …! A nem evilági egyből tudta, hogy mire gondol!
- Így legyen! – majd szikrázó gömbjében lebegve, különös mantrába kezdett. A szárnyai égőbbé váltak, és izzásuk egyre jobban felerősödött. Angyalnyelven dalolt, és a teret elválasztó leplek mögül, bámulatosan gyorsan előbukkant, egy elragadóan bűbájos virágszál.
- Maria, Kedvesem – majd örömmámorosan, régen elvesztett felesége mellett termett. Ugyanolyan karcsú, darázsderekú hattyúként élt az emlékeiben, mint ahogy megjelent előtte.
- Drágám – borult nyakába a kortalan nő – el se tudom mondani, hogy mennyire vártalak.
- Eljöttem hozzád, látod! – epekedett szerelmes kamaszként a párja. Immár örökre együtt maradunk - búgta férjhez méltóan –, majd másik felét gyengéden átkarolva kecsesen belesimultak, a tereket elválasztó hártyák ölelésébe.
Angyala csillogóan nevető szempárral, bazsalyogva nézett utánuk. Mielőtt eltűntek volna a szeme elől, megáldotta az újdonsült utazót, aki az időtlenséget választva végleg otthonra lelt!