Egy szekrény. Már megint egy rohadt szekrény. Ez hihetetlen! Ide-oda pakolgatnak, mint valami ósdi télikabátot. Ha jól számolom, ez már a tizenkettedik szekrény. És a századik év. Hányan örököltek már meg egymástól! A lányom még kitett a vitrinbe. Azt hitte, valahogy teljesíteni tudja az apja végakaratát. Azt a hülye végakaratot! Hogy száradt volna el a szám, amikor a kórházi ágyon kijelentettem: az Atlanti-óceánban akarok nyugodni, mert az mindkét hazám partjait mossa. Olyan szép gondolatnak tűnt akkor, és mekkora hülyeségnek száz, urnában töltött év után! Mi a francért nem volt jó nekem a Duna, vagy a Balaton? Vagy a kert sarkában az a jó kis árnyékos hely a fűzfa alatt…
Az unokáim, meg utána a többiek, akik egymásnak adtak tovább, már a szekrény mélyére száműztek, molyrágta bundák, ócska kalapok közé. Tán még ki is dobnának, ha nem félnének tőlem! Hogy visszajárok őket kísérteni. Komolyan mondom, meg is tenném, ha nem lenne olyan nehéz ez a rohadt urnafedél… Így csak várok-várok, várom a csodát, mert rajtam már csak az segíthet.
Kár is volt hazajönnöm meghalni. Kinn kellett volna maradni Amerikában, ha már ötven évig megfelelt. Ha már ötvenhatban nem sajnáltam itt hagyni asszonyt és gyerekeket. Azt jobban sajnálom, hogy elvettem odakinn azt a dögös-vörös ír bigét. Öt hónap után lépett le, ráadásul a legjobb barátommal! Onnantól nő nem állhatott meg előttem! Legfeljebb csak a kurvák. Az asszonynak sem küldtem hajójegyet, csak használt ruhákat. Farmert, hogy legyen mivel felvágnia a gyerekeimnek. De a szívem végig itthon volt, nem véletlen, hogy soha nem tudtam megtanulni rendesen angolul. Vajon az Isten büntetett meg? Benne még most sem hiszek. Bár abban sem hittem azelőtt, hogy megmarad belőlem valami a halálom után. Most meg tessék, itt vagyok temetetlenül, bebugyolálva egy rongyos jégeralsó maradékába! De csakazért is az Atlanti-óceánról álmodom!
*****
Elvira, az ükunoka nagyon szerencsésnek érezte magát: amióta megjött az e-mail, madarat lehetett volna vele fogatni. Állást kapott egy new yorki magyar étteremben! Elhagyhatja végre ezt a szutyok országot, és lesz pénze, dögivel!
A kis lakásra gyorsan akadt vevő, még a berendezésre is. Hiszen hová vigye magával ezeket a divatjamúlt bútorokat? Csak egy kis bőrönddel megy, Antwerpenből hajóval, mint annak idején az ükpapa. Tényleg, az ükpapa, hasított bele a felismerés. A vevő már a nagyszobában ácsorgott, a lakáskulcsra várva, amikor Elvira kikotorta az egyik dohos szekrény mélyéről az urnát. Hogy ez milyen rohadt nehéz, nyögött fel. Nem fogom végighurcolni a fél világon!
Így került az ükpapa egy Tescós nejlonzacskóba. (Hú, hogy ez milyen gusztustalan!) Onnan pedig a cipők alá, a bőröndbe.
Elvira a hajón vette elő újra. Egészen elérzékenyült, hogy teljesítheti ükapja végakaratát. Bár igaz, ami igaz, a nagyi szerint egy vén szemétláda volt. De legalább most már végre békében nyugodhat, ahogy kívánta. Legyen neki könnyű az Atlanti-óceán!
Az ükpapát megbotránkoztatta ugyan, hogy kilakoltatták a díszes urnából, ráadásul egy nejlonzacsiba, de most mindent megbocsájtott. Repülni vágyott, szabaddá lenni, feloszlani a nagy végtelenben!
Valamivel azonban sem Elvira, sem az öreg nem számolt: a nyugati széllel. Egy játékos fuvallat beledudált a zacskóba: repült az ükpapa, és egyenesen az óceánjáró fedélzetén landolt! Ott az első osztály utasai számára éppen partit tartottak: így került a francia pezsgőbe, az aszpikos csirkébe, a kaviárba, és a B12-es kabinban lakó indiai fiatalember csatnijába. Meg Elvira orrába-szájába. Az első osztály utasai jóízűen falatoztak tovább, csak egy precíz német nő kifogásolta, mik azok az apró, fekete pöttyök a vaníliafagylaltján. Miután a pincér megnyugtatta, hogy ezek csak Bourbon-vanília magjai lehetnek, elégedetten nyalt bele az ükpapába. Elvirának azonban nem ízlett az öreg.
- Pfúj… Jézusom… - nyögött fel, és krákogva köpte ki az ükpapát.
Egyenesen bele az Atlanti-óceánba.
