A két porcelánbaba meséje

A lány a megfigyelőhelyről tisztán ráláthatott az erdőre, lenyűgözték a fák hatalmas lombkoronái, a csivitelő madarak, de főleg a színes lepkéket figyelte áhítattal. Az egész lényével vágyta, hogy kiléphessen a búra alól, és selymes fűben szaladhasson, közvetlenül megfigyelhessen egy szárnyát nyitogató lepkét. Lassan a napok hetekké folytak össze, ahogy kora reggeltől késő délutánig figyelték a berepülő ellenséges banditákat. Érezték a Szofin növekvő nyomást, ahogy egyre több és több repülő támadott, már nem csak reggel jöttek, hanem délután, sőt egy idő után már éjszaka is. Igyekeztek a fiúval vidámabbnál vidámabb dalokat játszani, hátha sikerül a nő arcára újra egy-egy tétova, kósza mosolyt csalni. Bár az erdőben idilli helyen éltek, mégis úgy érezte a lány, mintha egy láthatatlan erő lassan, de biztosan egyre közelebb és közelebb préseli a búrát, mintha egyre kisebb helye maradna. Egyetlen egy esetben érezte magát biztonságban, amikor játszhatott. Ilyenkor a fiú szellemével együtt szárnyaltak dús lombú fák felett a kéklő égen, ilyenkor nem létezett a háború, nem léteztek az ellenséges gépek, csak a másik létezett és a minden elborító zene. Ahogy nőttek a támadások egyre többet játszottak Szofinak, a nő így próbálta levezetni a feszültséget. Egyre jobban féltette Tomot, mind többet imádkozott érte. A lány és a fiú remélte dallamaik hullámai alákapnak Tom gépének és a szárnyait tolva emelik az ellenség fölé. Igyekeztek minél pontosabban játszani, nehogy egy apró diszharmónia, egy elrontott hang is megtörhesse a hullámok lendületét.