Visszavonhatatlan

Elhatároztam, hogy úszással vezetem le a napi feszültséget, de aztán rájöttem, ma az egyáltalán nem lenne jó és ráadásul még az ikrekért is nekem kell elmenni. Nem akartam, hogy összefussak ismerősökkel az uszodában, mert már az irodában is nehezen magyaráztam ki a kezemen lévő nyomokat. A kollégák még csak-csak elhitték, hogy a macska karmolt össze és a kutya mélyesztette a fogát az alkaromba, de a test szerte lévő szilva kék és élénkzöld, néhol meg sárga foltokról már kevésbé lesz hihető, hogy nekimentem a bútoroknak a lakásban.

Régebben alig vártam, hogy hazaérjek, magamhoz öleljem a családomat, a gyerekek napi élményeit hallgassam, vagy a párom beszámolóját arról, milyen napja volt. A gyomrom után a jeges rémület felkúszik a torkomig, s a gyomorsavval együtt marón fojtogat, főleg, amikor meghallom, megint kiabál a srácokkal. Nem ezt érdemlik. És én sem.

A zsigereimben éreztem, ez az este más lesz, rosszabb, mint a többi. Nem akartam az iskolához érni, lassítottam volna a pillanatot, csak ne kelljen hazamenni.

Ma beszélni akartam vele. Azt akartam, tudja, így nem mehet tovább. Pedig abban reménykedtem, majd a gyerekek születése után megváltozik. Felelősségteljes lesz, jó szülő, kevesebbet fog inni.

Hozzám bújt lefekvéskor és nagyon boldognak tűnt. Én pedig azt éreztem, irtózom a testétől, gyanakodva fogadom a közeledését, mert nem tudom mikor fog megütni újra.
A kapcsolatunkat biztos nem lehet rendbe hozni. Én nem akarok terrorban élni! Én nem akarok egy olyan ember mellett élni, aki minden nap egyre többet és többet iszik!

Ma leülök vele beszélni, ha törik, ha szakad. Mire hazaértem a harmadik sörét itta. A szeme homályos volt.
- Drágám! Reggel bevetted a kedélyjavítót és a nyugtatót? – kérdeztem, bár uralkodnom kellett magamon, hogy ne legyen éle a kérdésnek. Évek óta szedte a bogyóit, de letenni sem ezt, sem az alkoholt nem akarta.
Úgy gyűrte össze a sörös dobozt, hogy roppant a keze alatt. Majd a szemetes helyett felém dobta, de nem talált el. Nemes egyszerűséggel rántott egyet a vállán a sikertelen dobás után, majd újabbat pattintott a hűtőből. Magamhoz ragadtam a nagykést, amivel az előbb még a hagymát aprította, s gyors mozdulatokkal befejeztem, amit elkezdett, bár nem tudtam mit főz, a hagymát feltettem pirulni.
Nem számítottam rá, hogy meglök. Akkorát taszított rajtam, hogy a munkapult szélébe kellett kapaszkodnom, ha nem akartam beleesni a késbe. Aztán a forró olajos serpenyőt lendítette támadásba. Épphogy ki tudtam venni a kezéből, bár két helyen megégette a kezemet. Nem hagyta abba. Üvöltött, rúgott és ököllel püfölte a mellkasomat. Egészen a pultig hátráltam. Istenemre esküszöm, nem ezt akartam, de a kezembe került a kés és már nem volt visszaút. Azt mondta úgysem merem megszúrni, mert én ahhoz gyáva és tutyimutyi vagyok. Én viszont csak azt akartam, vége legyen, örökre vége legyen! A kést a mellkasába döftem.