Csodálatos Jim

A lenyugvó nap utolsó sugara vörösre festette a lovag páncélját: a fém szinte izzani látszott, mintha még mindig a kovácsmester kalapácsütéseire várna. Tollas sisak rejtette viselője kilétét, arról csupán korommal bemocskolt köpenye árulkodott valamelyest: hátán a király címerállata, a kiméra díszelgett.

Csend volt, csak a harcos léptei és az elszenesedett fa ropogása hallatszott, ahogy az üszkös gerendák közt kanyargó szellő új életre kívánta kelteni a várost elveszejtő lángokat; kudarcos próbálkozását követően belemarkolt a hamuba és pajkos gyermekként perdül vele táncra a romok felett.

A szétszórt törmelék epicentrumában sötét ruhás alak várakozott: bőre és húsa ráégett koponyájára, szemüregében baljós lángnyelvek cikáztak; az öltözékén vibráló vörös rúnákból vékony füstcsíkok kígyóztak az ég felé. A jelekből ítélve halottnak kellett volna lennie. De nem volt az. Egyáltalán nem.

A lovag lassított, majd megállt és szinte egy időben a szél is elcsendesedett: a város lélegzetvisszafojtva figyelte következő lépését. Egy percig némán meredt ellenfelére – talán bátorságát szedte össze, talán csak a megfelelő szavakat kereste – míg végül megszólalt:

– Morgan Drakh, II. Omond és a Kalandozók Céhe nevében ezennel felszólítalak, add meg magad!

– Mások nevében cselekedni könnyű – felelte némi késlekedéssel a túlvilági figura.

Hangja nyugtalanító módon nem torkából, hanem közvetlenül a harcos elméjében szólalt meg.

– Arcodat sisak, nevedet a Céh mögé rejted?

– Nem rejtőzök én senki és semmi mögé – vette le sisakját a kalandozó, szabaddá téve szőke fürtjeit. – A nevem pedig… Jim.

– Ne már! Nem tudnál valami menőbb nevet kitalálni? – mondta Drakh, immár egy fiatal fiú hangján.

Ez teljesen kizökkentette hősünket szerepéből és a fantázia világából visszacsöppent a saját valóságába.

– Mi bajod a nevemmel? – tudakolta Jim, aki nem egy délceg dalia, hanem egy tinédzser évei derekán járó fiú volt.