Pompeius Magnus

      

                                                                               POMPEIUS

A nevem Gnaeus Pompeius, római consul és hadvezér vagyok és pár napon belül valószínűleg halott. Ezért eljött hát az idő, hogy számot vessek az életemmel, visszaemlékezzek jó és rossz dolgokra, hadi sikereimre és kudarcaimra egyaránt. Asszonyokra kiket szerettem és akiket nem. A politikai riválisaimra, kiváltképp azokra akik akadályokat gördítettek a sors elém szabott útjai elé. Nincs bennem harag, sem gyűlölet, csupán szorongás és félelem. Büszkén akarok meghalni, legalább annyira büszkén ahogyan éltem. Ahogy itt ülök a sátram nyújtotta sötétségben, hallgatva asszonyom szuszogását, felrémlik előttem egy régi-régi kép. Apámat látom, ahogy a dühös rómaiak lemeztelenítik a testét aztán egy ló farkához kötik így vonszolva végig holttestét a városon. Én pedig a magam tizenhét évével tehetetlen dühvel szemlélem az eseményeket. Apámat hibáztatták a Rómában kitört járványok miatt. Nos kell e nagyobb büntetés annál, minthogy abban a vérhasban pusztulj el amit te magad okoztál azzal, hogy a város falai előtt letáborozott picenumi sereged katonái, ásott latrinák hiányában oda szartak és vizeltek ahova épp tudtak. A nagy Strabo így járt, micsoda játéka ez Iuppiternek. Miért is jutnak eszembe most ezek a dolgok? Az istenek csak a megmondhatói. Reggel első dolgom lesz magamhoz rendelni Vírót, az írnokomat, hogy tollba mondjam életem fontos eseményeit, ne Caesar írja meg azt hamisan, ahogyan azt a győztesek szokták a vesztesek felett.

A nevem Viró, titkára és mindenese vagyok a nagy Pompeiusnak. A consulnak. A valaha élt legnagyobb hadvezérnek, akit először hasonlítottak a történelem folyamán Nagy Sándorhoz, a híres makedon uralkodóhoz. Jómagam harminc éve szolgálom uramat, fiatal tizenéves gyerekként kerültem hozzá, akkor amikor Sertorius ellen viselt hadat Hispaniában. Gondolom ebből kitaláltad, hogy én hispán vagyok. Pontosabban hispán a celtiber törzsből. Apám földműveléssel foglalkozott. Már a korai időkben csatlakozott Sertoriushoz, aki jó taktikával egyesítette a hispán törzseket a római légiók ellen. Emlékszem rá. Egy régi sebesülés miatt az egyik szemét elvesztette, amitől arcának az a fele, amelyiket nem díszített szem, halottnak tűnt, a másik, talán éppen emiatt meg kegyetlennek. Legalábbis én így emlékszem. Gaius Marius rokona volt és a tehetségét is tőle örökölhette. A katonai tehetségét, mert az emberismerete naivságra vallott.  Pont ez a naívság lett a veszte. De nem szeretnék most erről többet mondani, hisz Pompeius megüzente, hogy reggel álljak készen, mert le kell jegyeznem visszaemlékezését. A halál árnyéka lengi körül és már megmaradt katonái szemében is csak halványan pislákol a remény szikrája. A régi Nagy Sándori alkat összement, szőke fürtjei őszbe csavarodtak, mozdulatai egy öregember mozdulatait idézték. Mivé lett a legenda? Mivé lett Pompeius?

 

 

                                                                   

 

I.

 

Apám dicstelen halála után fogtam a seregem, mert immár én parancsoltam nekik, és visszavonultam szülőhelyemre, Picenumba. Ekkor a Róma alapítása utáni hatszázhatvannegyedik esztendőt írtuk. Visszatértemet követően napjaim, hónapjaim és éveim leginkább semmittevéssel és tucatnyi ismeretlen és gyorsan el is feledett nő meghágásával teltek. Néhanapján meglátogatott egy-két kedves ismerősöm, Varro vagy épp gyerekkori barátom Cicero. Ez a katonáskodásra alkalmatlan, csenevész, már korán kopaszodó férfi mindenkit lenyűgözött jogi és szónoki tehetségével. Apám nem tartotta sokra, de apám rajtam kívül senkit sem tűrt meg maga mellett. Persze Cicero alkata nem segített a helyzetén amikor először apám szeme elé került. - Hát te meg ki vagy, rudimenta*? -sértette meg már az első találkozásukkor, utalva annak csökött testalkatára. Cicero persze megrémült, úgy hagyta el a hadvezéri sátrat, mint akit leforráztak. - Menj és rázd gatyába -utasított apám- bár gyanítom, hogy  az istenek ebből a fickóból minden férfiasságot kifelejtettek. A tribunusok sátrában találtam rá, a könnyeit törölgette. Hát valóban nem volt egy férfias látvány, mélyet sóhajtottam, a gatyába rázás lehetőségét azonnal el is vetettem. Tudvalévő ugyanis, hogy egy gyáva katona nagyobb bajt okozhat egy csatában, mint azt bárki is gondolná. A gyávaság ugyanis ragadós, olyan mint a piszok. Barátságosan hátba veregettem, ő rám nézett és csak annyit kérdezett, hogy apám hazazavarta-e. - Nem és ha csak nagy ritkán kerülsz a szeme elé talán megúszod az alkalmankénti valagba rúgással. -válaszoltam. -Mitévő legyek Pompeius? - kérdésébe érezhetően enyhe önsajnálat is vegyült.- Nem tehetek arról, hogy a családomban inkább Quintus öcsém a tehetségesebb ha hadakozásról van szó. Ő viszont a Forumon csak bamba birkának volna használható. -A csatákat azonban katonák vívják, Marcus Tullius, bár megnézném ahogy te jogi szóvirágokkal telebeszéled az ellenséges katonák fejét. -veregettem ismét hátba. -Nos, hogy mit kezdek veled, még nem tudom, de csak találunk valami feladatot neked. Ebben maradtunk és a sors ennek az antilegionáriusnak a kezére játszott. Apám híres volt arról, hogy gyűlölte a szenátusnak kötelezően írandó jelentéseket. Még diktálni is, nem hogy leírni, felesleges időtöltésnek tartotta. Egyik rosszabb napján, amikor fő tribunusaival egyeztetett egyikőjük, a neve már ennyi év távlatából nem jut eszembe, emlékeztette apámat, hogy jelentenie kell a szenátusnak. Erre ő égtelen haragra gerjedt, az emberei által köré font gyűrű úgy tágult, ahogy apám bömbölése egyre hangosabb lett. Mire az örjöngése véget ért, melyben a szenátust elmondta mindenféle cunnusnak és mentulának, a tribunusok már a sátoron kívül voltak, csak én ültem megszokott helyemen a sátor hátsó sarkában. -Volna egy ötletem apám.-kezdtem. Fel sem nézett az előtte heverő tekercsekből, de a hallgatása nem elutasítás volt, hanem épp ellenkezőleg, várta, hogy folytassam. -Nos itt van Cicero. A csenevész. Katonának ugyan haszontalan, de otthon van az olyan felesleges dolgokban, mint az írás művészete. Írja meg ő a jelentéseidet. Apám arcán egyszer csak mosoly terült szét. Bólintott és ezzel jelezte azt is, hogy a beszélgetésünk befejeződött. Ettől a naptól, egészen addig, amíg Marcus Tullius a légióval volt, ő írta a szenátusnak szánt jelentéseket, nem kis fejtörést okozva a nagytiszteletű szenátoroknak, akik nem értették, az általuk lesajnált Strabo miként vált egyik napról a másikra a stilisztika nagytiszteletű  szakértőjévé.                                                                                                                     

A fenti történet valamiért megragadt az elmémben és így negyven évre visszatekintve is elevenen él bennem megismerkedésem Marcus Tulliussal.

 

Picenumi önkéntes száműzetésem alatt, mint már említettem a másik gyakori vendég Marcus Terentius Varro volt. Nem sokban különbözött Cicerótól, talán ami a legfontosabb, hogy Varroban volt politikai tehetség, míg Cicerótól ez távol állt és semmi sem utalt arra akkor még, hogy ez bármikor is változni fog. Varro, ahogyan én sem, sőt Marcus Tullius sem,  nem rómainak született. Szabin volt. Ugyanő volt az is aki a hazatérésem után négy évvel, figyelmeztetett, hogy Róma urainak a vagyonomra fáj a foguk. – Az a helyzet Gnaeus, hogy az elmúlt években Cinnáéknak elfogyott a pénzük, a népnek meg a türelme a szenátus vezetői felé. Egy nagy kupa tarentumi bort kóstolgatott éppen és jó szokásához híven ciccegve ízlelgette a nemes nedűt. Egy újabb nagyobb korty után, látva, hogy várom a folytatást, hozzátette: – Azt javasolnám, hogy kérd fel Cicerót, hogy képviseljen a perben. -Honnan veszed, hogy per lesz? – kérdeztem vissza. – Nos Cinna és Carbo nem tréfálnak. Már mindent elvettek a Sullát támogatóktól. A konzervatív szenátorok tucatszám menekülnek Sullához. Az utolsó akinek még tetemes vagyona van és elérhető az te vagy. - Marius – vettem át a szót- legalább olyan vagyonos, mint én és tőle még el se kell venni a pénzét. Elég ha kérik. - Talán épp ez a probléma. - vonta le egykedvűen a végkövetkeztetést Varro. - A legújabb pletyka – váltott hirtelen témát- , hogy az ifjú Caesarhoz adta a lányát Cinna. A fiú már lehet vagy úgy tizenhat-tizenhét, a leányka pedig még alig-alig tizenegy esztendős. Az ilyen gyerekgyalázó mentulákat a Tiberisbe vetném. - Most az ifjú Caesarra gondolsz vagy Cinnára? -nevettem fel. - Ha tudnád barátom, hogy hány, nagy tiszteletnek örvendő szenátor kóstolja meg a fiatal cunnusokat. Phillipus meg Cethegus közismertek ezen a téren. - Gusztustalan. - tette hozzá fanyalogva Varro, amitől nekem hahotázni lett kedvem. Nevetésem még hosszú percekig visszhangzott a tágas termek falairól visszaverődve.

Napokkal később meg is jött a pergamen, hogy talán ha kedvem volna, fáradjak már Rómába, mert azzal vádolnak a bíróságon, hogy apám hadizsákmányából értékes tételeket tulajdonítottam el, márpedig azok a római kincstárat illetik. Először is nem tulajdonítottam el semmit, másrészt nem is volt mit. Persze Cinnának ez mindegy volt. Azt beszélték, hogy Marius már nem ad neki több pénzt, én azonban sejtettem, hogy már nem is nagyon volt miből. Az a sereg, amit a marianusok a város védelmére Rómában fenntartottak, nem kevés pénzt emésztettek fel. Nyilvánvalóan Marius is kifogyott a mobilizálható vagyontárgyakból, tehát a pénzből. Ez persze nem tette jogosabbá Cinna tettét, de legalább magyarázattal szolgált rá. Fiatal korom ellenére nem ijedtem meg, viszont azt is tudtam, hogy segítség nélkül nem  tudom majd kidugni a fejemet a Carbo és Cinna által nyakam köré font hurokból. Elhatároztam hát, hogy napokkal előbb Rómába megyek, mint ahogy a tárgyalás kezdődne és felkeresem Cicerót, ha nem is véd legalább a védekezés taktikájával kapcsolatos tanácsokkal lásson el. Igen, levélben* tájékoztatott, hogy nem tudja ellátni a védelmem. Kértem Virót, hogy kerítse elő ezt a levelet és majd csatolja az emlékirat ezen részéhez.

 

Kedves Barátom, Gnaeus Pompeius!

 

Marcus Terentius tájékoztatott, hogy szeretnéd, ha én képviselném személyedet a lovagi bíróságon ellened indított perben. Pro és kontra átgondoltam a lehetőségeket és arra jutottam, nem lenne szerencsés, ha ezt megtenném neked. Tudom, most azt gondolod, hogy ismét előbújt belőlem a gyáva kisegér, de ellent kell mondanom. Meg is magyarázom, amennyiben még hajlandó vagy tovább figyelni. Mivel Cinna és Carbo is tudja, hogy a mi kapcsolatunk milyen mély emberi barátságból gyökerezik, ezért arra készülnek, hogy én foglak védeni, eme ok miatt én azt javaslom neked, hogy már most híreszteld azt, a gyáva Cicero inkább meghúzza magát Római villájában, de nem védi meg barátját a bíróság előtt. Aztán kerítsd elő a bírót – egy bizonyos Marcus Antistiusnak hívják a szerencsést aki segíthet neked- és hozd olyan helyzetbe, hogy ne legyen más választása, mint az, hogy a javadra ítéljen. Ne nézz így!!! Látom, hogy arcodra kiül a a felháborodás okozta meglepődés, mert nem gondolnád rólam, aki a jog szerelmese, hogy bárki kedvéért megkerülném azt. De javaslatom csupán annyira csúfolja meg jogrendszerünket, amennyire jogszerűek a szenátorok vádjai veled szemben. Antistius minden bizonnyal megvehető, nem túl vagyonos, ám szegénynek sem mondható. Elveiről nyilatkozni nem tudok, minthogy nem nagyon ismerem, de elintézed ezt az ügyet, mert te ebben nagyon otthonosan mozogsz. Természetesen nem becsmérelni akarlak ezzel, csupán megállapítom a tényt: ebben te sokkal tehetségesebb vagy. Utólagos engedelmeddel értesítettem Quintus Hortensiust, hogy helyembe lépve lássa el védelmedet. Gondolom mondanom sem kell, kapva kapott az alkalmon, hogy ismét csillogtathassa a bíróságon már amúgy is híres szónoki tehetségét.  

Hű barátod

Cicero

 

Antistius otthona bár nem volt nagynak mondható, mégsem volt értéktelen, hiszen a Palatinus domb Forum felőli oldalára épült. Erkélyéről a kilátás egyszerűen gyönyörű volt, kiváltképp éjszaka, amikor a fáklyák fénye bevilágította Róma sikátorait. Igazolhatom, hiszen én ott álltam és onnan néztem le Romulus városára. Aki ezt a várost uralja, a világot uralja. Lopva érkeztem Antistiushoz, s bár először vonakodott végül mégiscsak betessékelt otthonába. Ahogy leültetett a balkonon az ott álló ógörög mintázatú faasztal mellé, egy fiatal, karcsú lány jelent meg, nem lehetett több tizenhét-tizennyolc esztendősnél. Mint később kiderült ebben nem is tévedtem. A kilétében már annál inkább. Nem sokára az is kiderült, hogy nem rabszolga ő, hanem Antistia, a lovag lánya. Ez merőben megkönnyítette a tervem, ugyanis eltökélt voltam: a vagyonom védelmében, lehet bármilyen csúnya is, de elveszem Antistius gyermekét. Persze tudtam, hogy ez nem csak rajtam múlik, de elvégre is, ki merné az én kérésem semmibe venni? Szerencsére csúnya sem volt, épp ellenkezőleg. Kerek arca két oldalán gödröcske formált szív alakot, szája vékony ívű, szélesen futó, külön erotikus hatást kifejtve a férfiemberre, szeme, mint a tenger mélykék víztükre, úgy csillogott. Hosszú percekig bámultuk csak egymást Antistiussal, ilyen alakításokról álmodhatott mindig is Roscius a híres színész. Én azért hallgattam, mert nem tudtam, hogy kezdjek bele, ő pedig vélhetően jót mulatott magában ezen, az ő hallgatását a gúny éltette, az enyémet a tanácstalanság. Egyik sem az erős párbeszédek melegágya. Felköhintettem, oldva a feszültséget, legalább is ezt reméltem és a reményem valósággá is vált, mint, hogy Antistius mély, férfias hangjával bele is kezdett.

 

- Mi járatban nálam egy hírhedt apa ártatlan gyermeke? -kezdte, én azonban egy szavát sem hallottam annyira lekötött Antistia távozó alakja. - Mondd miért jöttél? -mondta hangosabban, látva figyelmetlenségem. - A per ügyében. -válaszoltam felriadva. Antistius sűrű fekete szemöldökét felvonta, hogy aztán dús, nőies ajkai mosolyra húzódjanak. Akkor mondom a feltételeim. -emelte fel az időközben Antistia által elénk helyezett kupa bort és felém mutatta, én hasonlóképpen. - Húszmillió sestercius lesz az ár, ez   még egytizede sincs a becsült vagyonodnak. -Ez igaz, de a vagyonom nagy része földbe, fegyverbe, ingatlanba van fektetve. -ingattam a fejem. - Kapsz tízmilliót és megkérem a lányod kezét. - Cicero mondta, hogy valami hasonlóval fogsz előhozakodni. - válaszolta a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül. Rá kellett döbbennem, hogy Cicero nem csak csenevész de pletykás is.

A per kezdetére megtelt a Forum. A közönség soraiban felfedeztem Cicerót, de jó néhány tógába öltözött egykori picenumi katona is ismerősöm volt. Őket persze én helyeztettem el a polgárok között, mert a közönséget a pártomra kellett állítani. Hiába a megegyezésem Antistiussal, ha közben elveszítem a nép szimpátiáját. Az első kellemetlen meglepetés azonban lehűtötte némileg a kedélyemet. A vádat nem Cinna képviselte, hanem consultársa Gnaeus Papirius Carbo, aki tehetségesebb szónok volt consultársánál. Ez a nem várt fejlemény még védőmet, a kor legnagyobb ügyvédjét Hortensiust is meglepte. Kérdő tekintetemre Antistius csak megvonta a vállát, Hortensius pedig dühömet látva nyugalomra intett. – A mi szempontunkból mindegy, hogy egy hörcsög vagy egy patkány az ellenség, a farkas mindkettőt elpusztítja. -farkasként magára utalva. Most rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállam. Amikor Carbo, ez az átlagnál alacsonyabb, de az átlagnál tehetségesebb semmirekellő a bíróság elé lépett, síri csend lett, semmi pisszenés csak a lélegzetvételek hangjai szolgáltak háttérzajul. – Nagytiszteletű bíróság -kezdte- arról kell ma döntenünk, hogy eme ifjú, bizonyos Gnaeus Pompeius, a dicső hadvezér Pompeius Strabo fia, eltulajdonította-e mindazokat a hadizsákmányokat, melyeket a szövetségesek elleni hadjárat folyamán apja begyűjtött a vesztesektől. Kérdezhetitek miért van ennek jelentősége? Nyilván mindannyian tudjátok ezek a megszerzett kincsek a római kincstárat illetik, kiváltképp azért is, mert nem külső ellenségtől lettek megszerezve, hanem saját szövetségeseink nyílt lázadása után indított hadjárat során. Ennek bebizonyítása nagyon egyszerű. Eskü alatt fogja vallani, bizonyos Gaius Lucceius, kincstárunk egyik kiváló tisztségviselője, hogy Strabo hadizsákmánya, nos finoman szólva, köddé vált, még mielőtt a kincstárunkba érkezett volna. – Egy nem létező vagyon a vád bizonyítéka? – vetette közbe Hortensius. – Nos nem éppen, tisztelt Quintus Hortensius. Pont ez a lényeg, nincs meg az ami – ekkor egy tekercset húzott elő tógája redői közül és felmutatta az esküdtek felé – ebben a lajstromban szerepel. Ezt a Mars mezőn táborozó Strabo tribunusa, Marcus Trebonius nyújtotta be és szerepel rajta a hadvezér pecsétje. – Hamisítvány – kiabálta be valaki, aztán egyre többen követték példáját. Antistius csak nehezen tudta megfékezni az indulatokat. Mire ismét csend lett, addigra Carbo már ki is göngyölt a tekercset és fennhangon olvasni kezdte. – Én, Pompeius Strabo a picenumi római legiók parancsnoka, az alább felsorolt hadizsákmányokat nyújtom be átvételre és lajstromozásra a római kincstárnak. A felsorolás hosszú volt. Fegyverek, vértek, sisakok, műtárgyak és többmillió sestercius. Hortensius a monológ ideje alatt látszólag egy pillanatig sem ingott meg. Én sem. De csak azért mert tudtam az igazságot. Nem volt semmilyen zsákmány. Papíron semmiképp. Carbo beszédének végén egy cinikus mosoly kíséretében átnyújtotta a bizonyítékul szolgáló iratot Antistiusnak. Hortensius, Róma valaha élt egyik legnagyobb szónokának, Crassus Oratornak a tanítványa, felállt. Már ez a mozdulata is tekintélyt parancsoló volt, ám amikor megszólalt, hangja a mennydörgés hangját idézte, az esküdtek, a nézősereg, Antistius, jómagam, de még Carbo is lélegzetvisszafojtva figyeltük őt. Játszott a hangjával, hol halkan, már-már suttogva beszélt, az ember ilyenkor önkéntelenül előrehajolt, úgy ahogy akkor teszünk, ha nem hallunk tisztán, ám nem akarunk egyetlen hangot sem elveszíteni, hogy azután hirtelen hátrahőköljünk, amikor Hortensius sztentori hangja beterítette a Forumot. -...... mert, mi célja is lehet Róma mostani urainak? – emelte még feljebb a hangját. – Megmondom én nektek, nagytiszteletű esküdtszék! Be akarják mocskolni egy becsületes család nevét és becstelennek akarnak beállítani egy gyászoló fiút, ki apját siratja! Tudjuk mi mindannyian egy testvérháborúban csak áldozatok és könnyek vannak, Róma pedig, mint gyászoló anya nem várhat kézzelfogható kincseket, mert ami kincs teremthet egy olyan háború után, melyet volt módunkban elszenvedni csak egy lehet, és az a béke. Ekkor odalépett az Antistius számára felállított asztalhoz és felemelte a Carbo által odahelyezett tekercset. Ha azt mondtam, amikor Carbo lett a vádlóm, hogy az volt az első meglepetés a tárgyalás során, Hortensius következő tette lett a második. A tekercset határozott mozdulattal tépte szét mire a közönség egy emberként hördült fel. Carbo levegő után kapkodott, ám mielőtt bármit is szólhatott volna, Antistius megelőzte. – Nos, olybá tűnik megsemmisült a bizonyíték. Gaius Papirius van még más bizonyítékod is, vagy erre az egyre alapoztad a sikert? – A bizonyíték nem megsemmisült, hanem megsemmisítették. Mégpedig a védelem hathatós közreműködésével. – nézett sokatmondóan Hortensiusra. -Azt gondolom, kedves Gaius Papirius, hogy amit látni véltél, az valójában nem az volt aminek te láttad – mosolyodott el Antistius, majd így folytatta- úgy vélem az esküdtek sem látták másképpen, mint ahogyan jómagam és a Forumon összegyűlt tömeg. Jelentőségteljesen meghajolt az esküdtek felé, majd nem kevésbé színpadiasan ugyanezt mozdulatot megismételte a nézősereg felé is. Carbo arca pulykavörössé változott, amikor leesett neki, hogy a bolondját járatták vele. Némán megfordult és elhagyta a tárgyalást, meg sem várva, hogy a bíró kihirdesse, miszerint a bizonyítékok nem meggyőzőek, ezért felmenti Gnaeus Pompeiust az összes vádpont alól. Később apám Palatinusi villájában gyűltünk össze. Ez az épület valamelyest kisebb volt, mint a környező paloták, ugyanis még akkor épült, amikor apám vagyona nem volt elegendő egy nagyobb villa építtetéséhez. Ám én szerettem. Éppen a mérete volt az, ami olyan lakájossá tette. Az átriumból nyíltak a különböző helyiségek. Egy nagy tablinum, ahol apám az üzleti ügyeit intézte és itt fogadta a clienseit is, négy nagyobb és egy kisebb háló, a nappali, a hátsó traktusban, a perystilum mellett a konyha és egy családi étkező. A személyzet, mivel egyébként sem tartózkodtunk sokat a villában, nem volt nagy, de ezek most sürögtek-forogtak, hogy kiszolgálják vendégeimet. Hortensius büszkén terült el kerevetén, olajbogyókat rágcsálva és figyelmesen hallgatta Cicero okfejtését arról, hogy Carbo miért adta fel az egész tárgyalást, hisz végül is csalás történt. Szerinte az egész lajstrom hamis volt és nem akart Carbo egy vizsgálatba belemenni, ezért inkább futni hagyott. Hortensiusról pedig ódákat zengett a nevezett férfiú ezalatt pedig kidüllesztett mellel hallgatta a másik dicséretét. A két büszke páva, gondoltam akkor. Nincs megírva előre sorsunk, én úgy hiszem. Hiába hívunk jóst a megszületett gyermekhez, és a ő hiába mondd nekünk szebbnél szebb jóslatokat, az élet egy bizonyos rend szerint működik, mely rendet mi emberek befolyásunkkal nem változtathatunk meg. Ki tudta volna ekkor még megjósolni, hogy Hortensius majd évtizedekkel később egy másik perben Cicero ádáz ellenfele lesz vagy, hogy Ciceroból consul válik egyszer, aki hivatala alatt egy hatalmas árulástól menti meg Rómát? Az istenek és a laresek nem érnek rá az emberi dolgokkal foglalkozni, a dolgok úgy alakulnak, ahogy nekik éppen megfelel. Omne futurum incertum. Az este ahogyan közeledett, a vendégeim is indulni készültek, ekkor futott be Varro. Híreket hozott. Egyet megosztott az összes jelenlévővel is. - Cinna meghalt.-közölte, de a hangjából érezni lehetett, hogy ez nem minden. -Anconában. -tette hozzá kisvártatva. Ez már cseppet sem tetszett nekem. Ancona a Pompeiusok birtoka volt ugyanis. -Mégis mit keresett ott? - csattantam fel.-Olybá tűnik, toborzott. -tárta szét a karját. Keveset tudni egyelőre, de az biztos, hogy veteránok szúrták le. -Ez nem fest valami jól. - vonta le a következtetést Cicero, Hortensius pedig bólogatott hozzá. -Hát ezért képviselte a vádat Carbo. -Cinna már egy hete Anconában és környékén táborozott. -folytatta Varro- Csak azt nem tudom miért épp ott. Hortensius felállt és az ablakhoz lépett, hosszan nézett kifelé mielőtt megszólalt volna. -Carbo ezért adta fel ezt a mai pert ilyen könnyen. Megfordult és rám nézett. -Azt mondom Gnaeus Pompeius azonnal hagyd el Rómát, szerintem reggel már fogoly leszel, ha nem azt teszed amit javaslok. Nem kétséges ez volt Carbo helyettesítő terve. -Mi? Az, hogy megölik Cinnát? -kérdeztem csodálkozva.-Felteszem ezt Cinna nem tudta. -élcelődtem.  - Nyilván nem. -válaszolta komolyra véve a dolgot Hortensius. -Egyvalamit nem értek. -gondolkodott el Cicero. - És  mi lenne az? -kérdeztem. - Carbo képes lett volna odavetni a halálnak egy fontos szövetségesét? Ha ő küldte Anconába Cinnát akkor azt is sejthette, hogy az veszélyben lesz, tán nem is éli túl. -Pontosan. -helyeselt Hortensius.-Sőt -folytatta- azt kell mondanom, hogy ezt is akarta. Talán a gyilkosokat is ő bérelte fel. -Anconában biztosan nem! -kiáltottam. - Nem is ott. -szólt közbe Varro azzal az arckifejezéssel, mint aki épp megvilágosodott. -Fogadok az istenekre, hogy egy picenumi veterán sem fogja ismerni a tetteseket, és nem azért mert védeni akarják őket, hanem mert valóban nem odavalósiak voltak. Tudtuk, hogy ez az egész sikkasztási ügy gyenge lábakon áll. De ez így, hogy a Pompeiusok birtokán megölnek egy szenátort, aki jelen állás szerint éppen Róma egyik legfontosabb embere, pláne, hogy perbe hívta Gnaeust, hát ez így már nehezebb ügy. Még sokáig beszélgettek így, míg én intézkedtem, hogy készítsék elő a lovamat és közben a legfontosabb információt elhallgattam előlük, miszerint megálltam Anconában Rómába jövet és találkoztam is Cinnával. Meghívott egy vacsorára, amit én elfogadtam a saját birtokomon és megkértem, hogy ne toborozzon Picenumban. Ennyi történt és nem több. Jobb volt ezt magamban tartani. Ahogy a vendégeim elszállíngóztak, én is szedelőzködni kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre az átriumban még ott várt Varro. -Elnézésedet Gnaeus, de van itt még valami, nem akartam pánikot kelteni, azért nem mondtam eddig..... -itt egy ki szünetet tartott- Sulla partra szállt Brundisiumban.

 

Birtokaimon mind kihirdettem, hogy csatlakozzanak hozzám a veteránok Sulla támogatására. Auximum főterén állíttattam fel a toborzó sátrat és ahogy teltek a napok és a hetek, egyre több katona jelentkezett. A toborzás ideje alatt természetesen megejtettük az esküvőt is Antistiáva, ekkor természetesen néhány napra visszatértem birtokomra, ahol annak rendje és módja szerint el is háltuk a házasságot, miközben a dolgok a toborzósátrakban olyannyira jól haladtak, hogy mire elérkeztünk az indulás napjához, 30 cohors, azaz három teljes legio állt a rendelkezésemre, teljes fegyverzetben. Így már Sulla elé  vonulhattam bátran és emelt fővel, mint egy igazi hadvezér. A vele való közelgő találkozás felvillanyozott, ám később következett be, mint ahogy vártam, ugyanis Carbo és szövetségesei, Brutus, Cloelius és Carrinas valamint a velem hasonló korú ifjú Marius hatalmas legiokat állított fel Sulla ellen és ahogy később kiderült, ellenem. Azt korábban is gyanítottam, hogy a marianusok között nem Marius fia a vezető, mindenesetre, amikor vindikálta magának a jogot, hogy azt Carbotól átvegye, nekem kapóra jött és Sullának is. Marius azt gondolhatta vetekszik apja zseniális katonai képességeivel, de ez nem volt igaz. Az idősebb Marius megnyerte a Numídiai háborút és elfogta Jugurtha királyt. Aztán kiűzte a vad germán törzseket Itáliából, hogy aztán megfordítsa a háborút az Itáliai szövetségesek elleni hadjáratban, a kezdeti vereségeket feledtetve és a pánikot, mely ezek hatására tört ki Rómában. Ám bármennyire is mondják hogy nem esik messze az alma a fájától, ebben az esetben nem hogy messzire pottyant, de még férges is volt. Tán éppen ezért alakult úgy, hogy Carbo akart engem feltartóztatni, Marius pedig Sulla ellen fordította a maga legióját. Mondanom sem kell, hogy egyikőjük sem járt sikerrel. Clusium városa mellett próbáltak körbezárni. Legatusaimmal úgy döntöttünk, hogy egy határozott lovassági rohammal először szétziláljuk az ellenfeleink sorait, hogy aztán a gyalogság levághassa a menekülőket. Magam sem gondoltam volna, hogy amilyen egyszerű volt a taktika, annyira egyszerű is lesz majd véghezvinni, márpedig így történt. Legatusaimnak igaza volt abban, hogy katonailag mi erősebbek vagyunk, tele apám veteránjaival és klienseivel, míg a másik oldal nagyrészt újoncokból állt. Nos ezek az újoncok a világ minden égtája felé elkezdtek menekülni a csata után, ezért a környező településeken kihirdettem, hogy aki katonaszökevényeket rejteget, azt kivégeztetem. Ennek hatására a városok csatlakoztak hozzánk és a a menekülőket átadták nekünk, mi pedig jó hadsereg módjára felajánlottuk, hogy aki mellénk áll, az életben marad, aki nem hajlandó csatlakozni hozzánk, az meghal. Ez a fogás olyannyira jól sikeredett, hogy néhány nap múlva, amikor is az az évben consuli tisztséget betöltő Gaius Norbanus serege megközelített minket, már meg sem ütközött velünk, katonái jobbnak látták hozzánk csatlakozni, mint idejekorán megtérni az Elysiumi mezőkre. Norbanus a legatusaival együtt kereket oldott. Eközben, ahogy a hírek eljutottak hozzám, Sulla is megvívta a maga csatáit. Carbo egyik legatusa, Perperna a vereségek után, melyeket Sulla mért a seregeikre, elfoglalta Sicyliát, ez pedig azzal a veszéllyel rémiszthetett meg minden rómait, hogy elapadnak a gabonaforrásaink. Róma és Itália gabonaellátását nagyrészt Sicylia és kisebb részt Asia provincia biztosította. Ha tehát Sicylia az ellenség kezén van, Pontoszban pedig Mithridatés király zárja el Asia provincia felé az utat, akkor elmondhatjuk ez semmi jóval nem kecsegtetett a jövőre nézve. Eltökélt szándékom volt, hogy találkozásunkkor ezt a problémát felvetem Sullának.

 

    II.

Sulla egy pónin lovagolt elém. Emlékképeimben, egy aranyszőke hajú, átható tekintetű, szürke szemű férfi élt, akiért képesek voltak bolondot csinálni magukból a  nők, de gyanítom még a férfiak is. Ehhez a képhez semmi köze nem volt az akkor megélt valóságnak. Sulla haja nagyrészt kihullott, amit valamiféle parókával fedett el sikertelenül és amikor közelebb ért, akkor láttam, hogy a fogai is kihullottak, a bőre pedig megragyásodott, később mesélte, hogy Africában egy ismeretlen bőrbetegség támadta meg, attól hullott ki a haja és a foga is. -Imperátor -kiáltotta ahogy leugrott a lóról. Először azt hittem gúnyolódik, ugyanis híres volt fanyar, már-már sértő humoráról, de szemébe nézve, nyomát sem láttam ennek. -Imperátor -válaszoltam. Végigmért, mint a tigris a leendő zsákmányát, még talán bele is szimatolt a levegőbe, ahogy a ragadozók csinálják. -Most tisztázzunk valamit-szólalt meg hirtelen, éles hangja felvágta a csendet körülöttünk -te megtarthatod légióidat, de én vagyok a főparancsnok. Ugye tudod ez mit jelent? -nézett mélyen a szemembe. Akkor vettem észre, hogy a híres szempár fénye is megfakult egy kissé, de még így is félelmet tudott az emberből kiváltani. Nem kaptam el a tekintetem, sőt kivártam egy kissé, mielőtt válaszoltam volna. -Igen Lucius Cornelius, tudom mit jelent. Kimondatlanul maradt, de mindketten tudtuk, hogy ettől a pillanattól én és a seregem Sulla parancsnoksága alá került, ő mondja meg mikor és hova vonulunk. Aznap este már tanúbizonyságát tette ennek. A parancsnoki sátorban összegyűlt az összes tribunus, ebben a tisztségemben csatlakoztam hozzájuk jómagam is. Felmértem kikkel is kerültem egy polcra. Ott volt Metellus Pius, aki apja iránti örök hűségéért kapta a Pius nevet, Sulla legkedvesebb embere volt, Lucius Licinius Lucullussal egyetemben, ám ő a Mithridates elleni háborút felügyelte éppen ekkor, ezért nem lehetett velünk, de a családot képviselte a fivére Varro Lucullus, aki igencsak figyelemre méltó ember hírében állt, a katonái kedvelték és kiállása is egy bátor katonára vallott. Metellus Pius némileg eltért Lucullustól, már csak jelentéktelen külseje miatt is, ami azonban eltökélt embert takart, ő volt az a férfi akit a leginkább Ciceróhoz tudtam hasonlítani. Aztán ott volt a két legnagyobb zsivány, Catilina és Crassus. Catilina egy igazán jóképű patrícius volt, az ősi Sergius családból. Sötétszőke haja a lehető legrövidebbre volt nyírva, kissé elálló fülei fura módon inkább még tetszetősebb külsőt kölcsönöztek az arcának, melyet ráadásként kiemelt a kék szempár is. A tiszta arc mögött azonban mocskos jellem lapult, családjának szégyene volt, de Sullának kellettek ezek az emberek, mert a jellemtelen, piszkos munkát velük végeztette el. Ráadásul Catilinát személyesen is ismertem, hiszen együtt szolgált velem és Ciceroval apám seregében a szövetségesek elleni háborúban. Ha Catilinára mondanánk, hogy ő lehetett volna Castor akkor Marcus Crassus minden bizonnyal sikeresen pályázhatott volna Pollux szerepére. Ám őt a sors nem áldotta meg kedvező ábrázattal, bikanyakú, nagydarab, ökörtekintetű férfi volt, birkatürelemmel megáldva. Ez a türelem azonban a bosszú és a harag álcája volt. Semmilyen sérelmet nem felejtett el és nem hagyott megtorlatlanul. Elmondható, hogy Catilina és Crassus a becstelenség ikrei voltak. Sulla maga mellé ültetett, miközben felszolgálták a vacsorát. Volt ott fürjtojás, hal és többféle vadhús, gomba- és gyümölcsmártások. A hadikonyha láthatóan kitett magáért. Egy idő után, ahogy a bor is fogyni kezdett, a nyelvek is megeredtek. Catilina ki mással beszélgetett volna, mint Crassussal, Hozzájuk csapódott Lucullus, bár, hogy miről eshetett szó, az nem volt világos, mert közben Sulla megkért, hogy sétáljunk egyet. - Nem mindent lehet ezek közt mondani -mutatott a sátor felé ahogy egy kissé eltávolodtunk.. Még én sem tudom mindig eldönteni, hogy ki kivel van és miért. Vagy, hogy egyáltalán mit is várnak tőlem. Persze a Crassus- és Catlina-félék indokait tudom, de Metellus csak unatkozik itt, ahogy Lucullus is inkább a  fivérével lenne Asiaban, jómagam meg már Rómában. Az ifjú Mariust ha legyőzzük, indulhatok oda és végre meghághatom az örök asszonyt. -utalt Róma közkedvelt nevére. - De addig is, tudnom kell te mennyire vagy elkötelezett? -nézett rám kérdőn. - Lucius Cornelius, ezzel a három legioval csatlakozhattam volna Carbohoz is, azzal, hogy itt vagyok színt vallottam a világ előtt. -Apád kétkulacsos volt, te miért lennél különb? -emlékeztetett engem arra, hogy apám először Marius oldalára állt, hogy aztán mégiscsak Sullát támogassa. -Mert én nem az apám vagyok. -válaszoltam. Megvakarta a fejét, mint akit hatalmas gondok nyomasztanak, megállt és visszafordult a sátor felé. -Tudod most olyan szívesen felgyújtanám ezt a sátrat és elhajóznék a világ végére, hogy nyugalmat leljek. De nem tehetem, mert a köztársaság vezetése felelősséggel jár, Róma nem kerülhet csalók és szemfényvesztők kezére! -ezt már olyan hangosan mondta, hogy a katonák is figyelemmel kísérték a fejleményeket. -Itt van ez a Carbo eset. Meglógott. Perperna meg elfoglalta Sicyliát. Nos ezt a problémakört meg kell oldani. Halál és halál. Nincs kegyelem. -itt felemelte a mutatóujját és jelentőségteljesen felsóhajtott. -De kire bízzam ezt a nem csekély feladatot? -kérdezte. -Nem hívtál volna most külön a többiektől, ha nem rám gondoltál volna. -feleltem észre sem véve, hogy az öreg veterán csőbe húzott. Azt akarta én jelentkezzem és most ezt el is érte, így később, mivel a beszélgetés négyszemközt hangzott el, akár le is tagadhatja az egészet vagy részleteit. Innen viszont már nem volt visszaút. Barátságosan megveregette a vállam.- Helyes, nagyon helyes. Tégy rendet Sicyliában és hozd el nekem Carbo fejét. Mire Rómába érek, érjen oda a gabona is, kedves Gnaeusom. Ez egyben azt is jelentette, hogy már másnap Sicylia felé vettem az irányt  három légiómból kettővel és úgy éreztem, hogy a tapasztalat tegnap este arcul csapott. Ekkor döntöttem el, hogy amíg  nem szerzem meg a megfelelő tudást, addig döntéseimet nem fogom egyedül meghozni és olyan tribunusokkal és politikusokkal fogom magam körbe venni, akik tapasztalataira támaszkodhatok.

Visszaemlékezéseimet tekintve itt jön el az első pillanat, hogy cáfoljam az elmúlt évtizedek alatt személyemet érintő rágalmak egyikét. Azt tartják és híresztelik rólam, hogy Carbot, ezt a három consulságot viselt férfiút gyalázatos és megalázó módon végeztettem ki. Sicylia elfoglalása nem volt nehéz, Perperna Africába menekült amikor meghallotta, hogy két legioval érkezem, Carbo ott maradt, vesztére. Sulla ugyan parancsot adott a kivégzésére, ennek ellenére feltett szándékom volt szabadon engedni, már csak dignitasa miatt is, ő azonban nem élt ezzel a lehetőséggel. Tudom, tudom, hogy mit mondanak erről a történetről, de cáfolnom kell, hogy megaláztam volna. Az istenek a tanúim, hogy kihallgatása során minden esélye megvolt, hogy képviselje a saját álláspontját. Amikor kimondtam az ítéletet, akkor jutott eszébe, hogy szarnia kell, ezt időhúzásnak gondoltam és megtagadtam tőle az illemhelyet. Két perc múlva halott volt, persze összeszarta magát, de ez mindenképp megtörtént volna. Aki járt már csatamezőn, pontosan tudja, a halál pillanatában a bél kiürül és a harcmezőt még napokig belengi a belek tartalmának szaga. Nem hoztam olyan helyzetbe, ami ne érte volna utol egyébként is, persze ellenségeimnek kapóra jött, hogy proconsuli minőségemben ítéltem halálra, ami így visszatekintve valóban eltúlzott volt és amiért később Sulla is megfedett, de ezt fogjuk inkább fiatalságomra és becsvágyamra, mint sötét lelkemre. Egyszóval, Carbo halála szükségszerű volt, lázadóként rossz időben rossz oldalra állt. Hogy az ellenem indított pernek volt-e szerepe az ellene meghozott ítéletemben? Nem. Ennyit tudok csak hozzátenni.

A gabona betakarítása a kellő időben megtörtént és amikor éppen híre jött, hogy Sulla Sacriportusnál legyőzte az ifjú Mariust és a közeli Praeneste városába szorította őt seregével együtt, én az aratás eredményét Róma felé indítottam, Carbo fejét, pedig Praeneste alá küldtem. Ekkor történt, hogy elém vezettek egy bizonyos Quintus Valerius nevű néptribunust, aki Rómában, mint közkedvelt tudós volt ismert. Rómából menekült Sicyliába, ahol rokonai voltak, a szenátus azonban elfogató parancsot adott ki ellene, mert a Forumon hangosan kimondta Róma misztikus nevét. A romolusi törvények szerint ennek a büntetése halál. Később azt is a fejemre olvasták, hogy halálra ítéltem, pedig csak betartottam egy ősi törvényt. Ezzel szemben a Himera városában történtekről a mai napig sem olvastam semmit. Himera tevőlegesen segítette a marianusokat a szökésekben. Amikor belovagoltam a városba, azzal a határozott szándékkal, hogy bűnhődni fognak lakói, a helyi néptribunus, bizonyos Sthennis (ennek a névnek utána kellett néznem, de fontosnak tartottam leírni) kihallgatást kért tőlem. - Mit kívánsz? - kérdeztem tőle mikor odavezették a főtéren felállított rögtönzött bíróság elé. - Azt kérem tőled, Gnaeus Pompeius, hogy kíméld meg az emberek életét. -jelentette ki a legnagyobb nyugalommal. - Miért tenném? Ti ellenségei vagytok Rómának. - Melyiknek? -érdeklődött fanyar mosollyal az arcán. - Sthennnis, ugye így hívnak, kérdésed cinikus hangnemétől most eltekintek és újból megkérdem, miért engednélek el benneteket? - Mert minden az én hibám. Én bujtottam fel az embereket, hogy támogassák a menekülőket. Ez a hozzáállás nem kis bátorságról tanúskodott. Felálltam a székemből és odasétáltam elé. A fejünk majdnem összeért, annyira közel hajoltam, hogy még a leheletét is éreztem arcomon. Láttam, ahogy verejtékcseppek gyűlnek a homlokán, de bátran állta a tekintetem. Lassan visszasétáltam a helyemre, leültem, elrendeztem a togám redőit és a gondolataimat is. - Folyt már elég vér. -kezdtem. Magamhoz intettem Mummiust, aki a nővérem férjeként a sógorom volt és éppen néhány órája neveztem ki Sicylia kormányzójának. - Ez a város szabad marad. Ide nem terjed ki kormányzói hatásköröd, csak ha azt a város néptribunusa kéri tőled. Senki sem lesz kivégezve. Felálltam és a város lakóihoz fordultam. - Köszönjétek meg, eme férfiúnak -mutattam Sthennisre- , hogy bátorságával kivívta személyes rokonszenvemet. De az árulás többé nem marad megtorlatlanul. -Sthennis bólintott, ezzel jelezve, hogy személyesen garantálja a város semlegességét, amit én tulajdonképpen felajánlottam nekik, azzal, hogy kivontam őket a közvetlen kormányzói hatáskör alól. Ez a történet is jól szemlélteti, ha kellett tudtam könyörületes is lenni.

Csupán néhány napot tölthettem a szigeten, Sulla futára Lilybaeumban a kormányzói palotában ért utol. Tájékoztatott, hogy a marianusok egyik szövetségese, Domitius Ahenobarbus két legióval Libüába ment és ott átvette a hatalmat. Arra kért, hogy tegyek ott is rendet. Levelében Marius fiáról is megemlékezett. A fiú Praeneste városában bújt meg, de amikor Carbo fejét belőtték egy ostromgéppel a Forumra, a lakók kinyitották a kapukat. Marius egy szennyvízalagúton keresztül akart kimenekülni, ám amikor észrevette, hogy ez lehetetlen, öngyilkos lett. Dicstelen halála volt ez egy dicső apa gyermekének. Sulla a következőkkel fejezte be levelét:

„És nem utolsósorban szeretném megköszönni a Sicyliában elvégzett gyors és hatékony munkádat. Talán proconsuli tiszted több volt, mint ami járna, de megértem, hogy neked ott azonnal kellett döntened. Mire Libüába érsz, én Róma ura leszek vagy halott.”

Két nap kellett, hogy összegyűjtsem a sereget. Újra megkapták a hadi felszereléseiket, melyeket korábban a lakossági panaszok miatt begyűjtettem. Ezek szigetszerte katonai zaklatásokról számoltak be, melyek a helyi asszonyokkal voltak összefüggésben. Ez számomra tűrhetetlen volt, de mivel nem személyek ellen érkeztek a panaszok, úgy határoztam  lefegyverzem katonáimat. Helyes döntésnek bizonyult, a panaszok megszűntek.  

Az időjárás nem kedvezett nekünk az Uticába tartó hajóút alatt. Százhúsz hadigályával és nyolcszáz teherhajóval keltünk át Sicyliából. Ahogy kikötöttünk a Domitius parancsnoksága alá tartozó hétezer fős helyőrség azonnal átállt, így immár hat teljes számú legió parancsnoka voltam. Időközben csatlakozott hozzám tribunusként Varro is és ez a fejlemény üdítően hatott a lelkivilágomra. Bár az időjárás kellemetlen volt, az Uticai palotában kényelmes szállás várt legatusaimmal egyetemben. Az esték természetesen a hadijelentések értékelésével telt, Ahenobarbus nem volt tehetségtelen hadvezér, ezért kellő körültekintéssel kellett eljárnunk. Varro úgy vélte Domitius egyetlen csatára fogja feltenni a szerencséjét és bár nem ismertem személyesen, mégis úgy éreztem, hogy a marianusok kezdenek kifulladni és mielőbb véget akarnak vetni a további menekülésnek. De volt olyan hír is, amely kevésbé volt kedvező. Olybá tűnt Quintus Sertorius, az idősebb Gaius Marius unokaöccse elfoglalta Hispaniát. Sulla állítólag dührohamot kapott amikor ez a tudomására jutott, a történtek miatt ugyanis olyan tartománnyá lett az a hely ahol a maradék ellenálló összegyűlhetett ismét. Ezért is vált hirtelen égetően fontossá Domitius seregének teljes megsemmisítése. Két nappal később esélyt láttam erre. Ellenfelem egy mély és nehezen járható folyómeder mögött állította fel haderejét az éjszakában. Felkészültünk egy estleges éjjeli rohamra, de szerencsére olyan eső érkezett, viharos széllel, hogy Domitiusnak kénytelen kelletlen visszavonulót kellett fújnia, a szél és az eső ugyanis pont szembe találta őket. Ami nekik szerencsétlenség volt, az nekünk nagy szerencse. Amint megfordultak, támadást indítottam. Két oldalról a lovasság fogta közre a menekülőket, középen a gyalogosok vágtak utat. Egy óra sem telt el és katonáim Imperátorként ünnepelhettek, ám üröm volt az örömben, hogy Ahenobarbus megszökött. Szabadsága mégsem tartott sokáig, még azokban az órákban lerohantuk a táborát, mely a csata helyétől mintegy félórányira esett, ott pedig bár bátran harcolt, de a túlerő legyőzte, vagy húsz vágás, szúrás érhette, míg kilehelte a lelkét. Úgy rendelkeztem, hogy a hamvait küldjék el a családjának Rómába. A bátorság jutalma mindenkor a tisztelet és ez a halálban is kijárt neki.

 

 

 

    III.

Visszatérve Uticába Sulla levele várt.

Gnaeus Pompeius

Amint Uticába érkeztél, megparancsolom, hogy bocsásd el legioid, csupán egyet tarts meg Libüában, amellyel a hátralévő ideig fenntarthatod a rendet. Amint Rómában helyreállítom a szenátus hatalmát azonnal gondoskodom a leváltásodról, hogy hazatérhess birtokaidra vagy ahová akarsz.

u.i.: hiába küldted haza Domitius hamvait, elkaptuk a futárt és a hamvakat a Tiberisbe szórtuk. Ha egyszer azt parancsolom nincs kegyelem, az a kegyelet megtagadásáról is szól!

Sulla Felix

Mérhetetlen dühöt éreztem, úgy véltem elismerés helyett, büntetés lett osztályrészem. Azonban azt is tudtam, hogy nem fordulhatok nyíltan szembe Sullával. Varro tanácsát kértem. Türelmesen végigolvasta a rövid levelet majd halkan, mint aki magában beszél csupán, annyit mondott: -Próbatétel ez Gnaeus. Kíváncsi szembe mersz-e fordulni vele. -legnagyobb megdöbbenésemre ekkor a levelet a cserépkályha tüzébe dobta. -Tegyük fel ez a levél meg sem érkezett. Ha nincs a levél akkor mi lett volna a következő lépésed? - Visszatértem volna Itáliába.-válaszoltam. - Itáliába vagy Rómába? -erősködött tovább. - Itáliába. -Pont ez az, amit már nem tehetsz meg. Gyakorlatilag két választás áll előtted. A kezével számolni kezdett. - Egy. Mégis úgy döntesz a levelet elolvastad és teljesíted a parancsot. -folytatta a számolást a kezén. - Kettő. Róma ellen vonulsz. -ezt úgy mondta ki, mintha csak egy egeret kellett volna eltaposni. Én egy kicsit aggasztóbbnak találtam a mondatot, aminek hangot is adtam. - Ez őrültség, te sem gondolhatod komolyan. Sulla azonnal fegyverbe hívja a legioit. - Mennyit? Kettőt? Legfeljebb hármat? Ne feledd, most küldte Metellust nyolc légioval Hispaniába Sertorius ellen. Lucullus még Pontoszban van hat légioval. Jelen pillanatban amennyiben átléped Itália határait, a tied lesz egészen Rómáig az egyetlen harcedzett sereg. -vonta le a következtetést is. Gondolkodóba ejtett. Ismerve Sullát ez nem rá vallott, hogy ne védte volna a hátországát. -Rendben, szerinted Sulla ostoba mentula? -kérdeztem. -Látom nem érted -kezdett feldühíteni, de azért csöndben hallgattam tovább. - Ha Sulla azt akarná, hogy itt maradj miért nem adott valami feladatot? A szenátus rendbetétele még hónapokig eltarthat, a proscriptiok csak most kezdődtek és a hírek arról szólnak a listákat maga Sulla állítja össze. Miért hagyna tétlenségre kárhoztatva? Sullában pont az az egyedülálló, hogy tehetsége van ahhoz, hogy a megfelelő embereket a hozzájuk legjobban illő feladatokkal látja el. Catilina például segítségére van a proscriptiókban, mert az a fickó erre a legalkalmasabb. Crassus is megszedi magát, ő a Suburában házakat gyújtat fel, majd olcsón felvásárolja az insulákat. Egyikőjük sem tehetné ezt Sulla engedélye nélkül. Ők nem sereget kapnak, hanem vagyont. Tőlük a jellemük miatt tart. Te sereget akarsz és hadjáratokat. Hát mutasd meg, ezért meddig vagy hajlandó elmenni. Kezdtem érteni mire akar kilyukadni. De még nem fejezte be. -Tőled nem fél, bízik a tisztességedben. Ha maradsz, akkor viszont gyávának fog tartani. - Ha pedig Róma ellen vonulok, akkor árulónak.-vetettem közbe. - Hát kockázat nélkül nincs siker.- tárta szét a karját. A beszélgetésünk után egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Életem első igazán fontos döntése előtt álltam, ha az úton rossz irányba indulok, akkor valószínűleg amilyen gyorsan és fényesen indult a katonai karrierem, ugyanolyan gyorsan be is fejeződik, legalábbis amíg Sulla van hatalmon. De ahogy a mondás tartja, akit egyszer elfelejtenek, arra csak a halálakor emlékeznek ismét. A reggel gyűröttebben ért, mint ahogy nyugovóra tértem. Barátom érzékelte vívódásomat, csendben töltöttük el a reggelit, egy kis mézet és gyümölcsöket.

Még aznap futárt menesztettem Rómába egy levéllel Sullához:

Lucius Cornelius Sulla Felixnek Róma consulának Gnaeus Pompeius Magnustól Libüa proconsulától

Libüában az eddig ingatag helyzetet szándékaid és parancsaid szerint helyreállítottam. A lázadás csatában leveretett, mely csata után katonáim Imperátornak kiáltottak ki. Róma évszázados törvényei szerint ezért nekem és seregemnek diadalmenettel kijáró tisztelet jár. Neked ezt, aki éppen a régi vívmányok helyreállításán és megerősítésén munkálkodsz, aligha kell megmagyaráznom. Kérlek hát, egyben úgy is, mint harcostársad és barátod, hogy a végső döntésed meghozatala előtt, mérlegeld kérésem.

Tudtam, hogy a levél állításai nem minden pontban állják meg a helyüket. Egyrészt nem voltam se Libüa se más hely megválasztott proconsula, ahogyan az sem volt igaz, miszerint egy rómaiak által szított lázadás leveréséért diadalmenet járt volna. Mindezzel tisztában voltam, de tudatni akartam Sullával, hogy bár nem akarok Róma ellen vonulni, ha a helyzet úgy hozza, nem fogok félni megtenni. Ehhez már csak az kellett, hogy Sulla tudjon olvasni a sorok között. Biztos voltam benne, hogy tud. Az sem zavart különösebben, hogy a levélben úgy tettem, mintha a levelét nem olvastam volna. Csak később tudtam meg, Sulla jót derült a levelemen, melyet így válaszolt meg:

Kedves Magnusom, hát hogyan is felejthettem el megadni a neked kijáró tiszteletként a diadalmenetet. Fogadd köszönetemet, hogy figyelmeztettél eme hiányosságra. u.i: Kérlek ha jössz, hozz elefántot.

Sulla Félix

Újabb pletyka, melyet cáfolni szeretnék. Nem vittem elefántot Rómába, se olyat amelyik befért volna a Porta Collina hatalmas kapuján, se olyat amelyik nem.

 

 

 

 

 

 

IV.