Müncheni gyors
A menetiránynak háttal, az ablaknál ülő idős úr felnézett az újságjából, mikor a vonatkupé ajtajában egy fiatal szőke lány jelent meg. Egyszerű kék kartonruhát viselt, derekát fehér öv ölelte át. Szőke haját hátul kontyban összefogva hordta. Álomszerűen szép volt, olyan, mint Joanne Woodvard a Hosszú forró nyárban. Szabad, gyönyörű és megzabolázhatatlan – gondolta a férfi. Fejével biccentett a lány felé köszönésképpen, majd újra újságjába mélyedt.
A lányt Évának hívták, 20 éves volt. Egy alföldi kis faluban élt. Sárospatakra járt középiskolába. A kollégiumban gyakran mondogatta barátnőinek:
- Én nem megyek oda többé vissza – ilyenkor mindig sejtelmesen elnézett a távolba.
Azt nem lehetett tudni, hogy ekkor alföldi szülőfaluját, vagy megálmodott jövőjét fürkészte-e tekintetével. Kicsit vicces, olyan teátrális volt a tartása, de hatásos is egyben. Barátai meg voltak róla győződve, hogy ebben aztán nem ismer tréfát és tényleg soha, de soha nem tér vissza falujába.
Éva behúzta maga mögött az ajtót.
- Segíthetek?- ajánlkozott a kupéban ülő másik férfi, mikor a lány belépett.
A lány a férfire nézett, elmosolyodott, majd így szólt:
- Köszönöm.
A férfi a bőröndöt egyetlen mozdulattal tette fel a csomagtartóra, majd visszaült a helyére.
Éva kényelmesen elhelyezkedett, letette maga mellé az ülésre kézitáskáját. A vonat egyre gyorsulva húzott ki a budapesti pályaudvarról. Az acél sínpár hosszú, végeláthatatlan fonálként kötötte össze a két várost, minek mentén a kupé utasai eljutnak céljuk felé.
A lány a férfi felé fordult és odanyújtotta neki a kezét:
- Mészáros Éva vagyok – mosolygott a férfire.
- Kalocsai Tibor – a férfi tétován, zavartan fogta meg a lány kezét.
Hirtelen azt sem tudta, mit is kezdjen vele, megcsókolja-e a törékeny női kezet, vagy csak megszorítsa azt. A lány ekkor határozottan megrázta a férfi kezét, ezzel oldva a kínosnak ígérkező helyzetet, miközben ismét a férfire mosolygott bátorítóan:
- Én Münchenbe utazom, német irodalmat fogok tanulni az egyetemen. Imádom Schiller, Goethe nyelvét – mondta a lány. - Mióta az eszemet tudom, ezt akartam, ezért tanultam, és most végre itt ülhetek ezen a vonaton – kezével megpaskolta a táskája melletti üres ülést, és felkacagott. - És ön Tibor hová utazik?
A kérdés nem volt tolakodó, a lány hangjából érezni lehetett az őszinte kíváncsiságot.
- Münchenbe tartok én is – válaszolja a férfi, miközben a lányra nézett.
A lány olyan biztatóan mosolygott a férfire, amitől a láthatóan feszült férfi kicsit megnyugodott. Hátradőlt, az ülésnek támasztotta hátát és bátortalanul visszamosolygott a lányra. A férfi nézte a lány arcát és azon gondolkozott, milyen sugárzóan szép ez a fiatal nő, mennyire határozottan, fesztelenül viselkedik, alig lehet 20 éves és mégis minden sejtjéből árad a magabiztosság.
- Elmeséli nekem, miért utazik Bajorország, Tibor?
Ennyire direkt, már-már szinte tolakodó kérdés egy ismeretlentől, de a férfi mégis azt érezte, hogy ez a vele szemben ülő lány valóban, őszintén kíváncsi arra, amit az imént tudakolt meg. Azt érezte legbelül – bármilyen furcsa is volt ezt kimondania magának -, mintha egy régi, őszinte barátja faggatná arról, hogyan alakul majd a sorsa. 10 perccel ezelőtt még azt sem tudta, hogy létezik a világon ez a szemtelenül gyönyörű, fiatal, szőke, lány ezzel a haragos, tengerzöld színű szemével. Most pedig úgy érzi, mintha mindig is ismerte volna. A lány körül volt valami, ami sugárzott a lényéből. Valami olyasmit hozott be magával a kupéba, ebbe a szűk kis kapszulába, amit Tibor már nagyon régen nem érzett, a fesztelen életörömöt. A lány gyönyörű zöld szemeivel kérdőn nézett a férfire és mosolygott, a szemével is mosolygott.
- Igen elmondom – válaszolta a férfi, miközben a kupé másik utasára pillantott.
Az idős öltönyös úriember még mindig az újságjába merült, látszólag tudomást sem vett a másik két utasról.
- Bizonyára német turista vagy üzletember – szólt a lány. - Nem hiszem, hogy zavarja a beszélgetésünk – mondta biztató hangon és ismét a férfire pillantott.
Tibor sóhajtott egyet, tekintete találkozott a lányéval.
