Nem vagyok bátor. Sosem voltam. Világéletemben nyúlnak tartottam magam. Olyan nyúlnak, aki csak azt szeretné, hogy hagyják békén a vackán. Vagy a komfortzónájában, ahogy tetszik.
Miután megszületett Eszter lányom, a nyusziság állandó társa lett az aggodalom: féltem a betegségektől, balesetektől, kiszámíthatatlanságoktól, bárkit érintsenek is körülöttünk. Sokszor arra riadtam fel éjszakánként, hogy azt álmodtam, egyszerre munkanélküli lettem, és kisgyerekes anyaként sehol sem kapok állást. Aztán megnyugtattam magam, hogy miért is rúgnának ki, hiszen „régi házibútornak” számítok már a munkahelyemen, a kórházban. Csak azzal nem számoltam, hogy a „régi házibútorok” is végezhetik a kuka mellett…
Pontosan ez történt: 2015 decemberében – mintegy karácsonyi ajándékként – leépítettek, 13 év után. Csúnyán kiakolbólítottak a megszokott vackomból, abból, amit évek óta tényleg vacaknak éreztem. Abból, ami már rég nem tudott újat mutatni számomra. Ahová már csak a kényelem, a megszokás kötött.
Búcsúzóul a küszöbre köptem. Dolgozott bennem a harag: hát hol fogok én kelleni 40 felett, kicsi gyerekkel? Ha nem találok öt hónapon belül munkát, ameddig a végkielégítés kitart, hogyan fogunk megélni egyetlen fizetésből? Gondolatban már láttam magamat a közmunkások mellényében, kezemben gereblyével, a budi felé battyogni a diplomámmal. Na, itt kellett nagy levegőt vennem, mielőtt még végleg belelovaltam volna magam. Fogok állást találni. Elég jó szakember vagyok, még, ha most egy rakás szerencsétlenségnek érzem is magamat. A következő gondolatom az volt, hogyha fel is vesznek valahová, megint én leszek a „legkisebb ugrifüles” a csapatban. Öreg vagyok én már bohócnak! Újrakezdőnek meg pláne...
Sok keserűséget lehetett volna még nyelni, agyalni azon, hogy miért pont én, meg a többi… Mégis elhatároztam, hogy nem nézek többé hátra, csak előre. És megmaradok boldog embernek. Dafke.
Gondolkodtam, mivel töltsem ezt a majdnem fél évet, azonkívül, hogy gőzerővel állást keresek. Azt már tudtam, hogy mivel nem: önsajnálattal, haraggal, depresszióval. És nem fogom egész nap a lakást szutyakolni sem, csak, hogy hasznosnak érezzem magamat.
Reszketve vettem elő régi szívfájdalmamat: félkész regényemet. „Az Istenek akaratá”-t. Az I. századi druidanő rabszolgává, majd újra szabaddá válásának történetét. Majdnem húsz évvel ezelőtt kezdtem el, lobogó lelkesedéssel. Azóta ez lassú, kitartó mécslánggá szelídült. De évek óta egy sort sem írtam. Nem is kutattam hozzá: túl hajszolt, vagy túl fásult voltam. Időm sem volt rá. Eddig.
Vajon fel tudom-e még venni a régóta elejtett fonalat? Fel tudtam: az első írással töltött nap után, minden mást elengedve dőltem regénybeli druidamesterem karjaiba. Innentől már vitt a lendület, és a regényt - mind a 391 oldalt - sikeresen befejeztem májusra. Felszabadító utazás volt, sok repüléssel, kétellyel, megtorpanással, megtisztító fájdalommal. És talán végre olyan lett, amilyennek lennie kellett... Köszönet a családomnak, hogy kibírta; bár a férjem majdnem jobban örült, mint én, amikor kitettem a pontot az utolsó mondat végére.* És addigra pont letojtam, mi történt velem 2015 fényevesztett decemberében. Ráadásul – sok-sok zsákutca után – az állás is megérkezett, épp idejében. Mint sok más szociális munkást, engem is felszippantott a hajléktalanellátás. Nem bánom: szakmailag és emberileg sokat kapok azóta. Hideget is, meleget is. Extrém helyzeteket, amik próbára teszik híres toleranciámat. De ez így pont jó. Erősebbé tesz.
És mi lett a regénnyel? A kézirattal még sok munkám volt, mire kiadhatóvá csiszoltam. Félve és kételkedve adtam ki a kezemből. Sokan méltatták, sokan falták, sokan szerették azóta, tesztolvasók és könyves szakemberek egyaránt.
De jó lenne úgy befejezni a történetemet, hogy teljes happy-enddel végződött! Sajnos, ennyire nem rózsaszín az életmesém. A kiadó, amelyik felvállalta volna a könyvemet, az év elején váratlanul a tönk szélére került. Sok más kiadóval együtt. Viharos gyorsasággal visszakerültem B pontból a A-ba. Újra és újratervezés. Mélyre nyelt harag. Kilincselés. Szívás. És a „soha nem adom fel, rohadékok!”- érzése.
Az én félős nyuszimból így lett - másfél év alatt - mindenre elszánt vérnyúl. Csak remélem, hogy az Antiókhiai Szent Kézigránát ezúttal elmarad.
* P.S.: a férj üzeni, hogy azóta kb. 11596 alkalommal belejavított...
