2019.01.10. – a Nyugati aluljáróban lévő Sparban sorban állás közben figyeltem fel a mellettem lévő önkiszolgálós pénztáraknál egy öreg párra. A néni odatolta a kocsit, amiből a bácsi pakolta ki a dolgokat. A bácsi pakolt, a néni türelmesen várt. A bácsi nem volt lassú, nem is gyors, mégis úgy pakolt, mintha kapkodna. Mikor a pénzt vette ki a tárcájából, akkor lehetett látni, hogy remeg a keze. Mintha a kapkodás miatt remegett volna, mindenesetre azonnal elmélkedésre késztetett. Egy rendezett öltözetű bácsi, valamiért olyan érzésem volt, hogy fél. Persze nyilván nem félt, de úgy nézett ki a mozgása. Megsajnáltam. Legszívesebben oda mentem volna, hogy segítsek, lenyugtassam. Egyszerűen olyan érzésem lett, hogy ebben a gyors társadalomban a kapkodásos remegéses mozgással a túlélésért küzdene. Tényleg megsajnáltam. Majdhogynem rossz volt nézni, mert a gondolat, hogy egy öreg és tisztességes bácsi még azt gondolja, hogy egy egész leélt élet után még a boltban is bizonyítania kell, nagyon zavart.