Éjszaka az erdőben

Sűrű és sötét az erdő, ahol a kis ösvény halad. Már régen lement a Nap és a Hold nem tud fényt adni a felhők mögül. Valahogy furcsán csöndes minden körülöttem, mintha hamis érzést akarna ültetni belém az erdő a néma szótlansággal, hogy igazából nem is foglalkozik velem senki és semmi. Pedig a valóság köszönő viszonyban sincs a képzelt világgal. Árgus szemek figyelik minden lépésemet és követnek folyamatosan, mintha arra várnának, hogy mikor tévedek végre le az ösvényről. A hamis biztonságot adó, keskeny és kacskaringós ösvényről, aminek csak sejteni vélem a határait.

Mégis magabiztosnak érzem magam. Megyek előre, fáradhatatlanul, mert tudom, hogy az ösvény vezet és irányt mutat. Tudom azt, hogy ha végig megyek rajta, jöjjön hűs völgy, vagy egy erős emelkedő, akkor is jó úton járok. És csak sejtem, hogy nem vagyok egyedül. Ott vagytok Ti, kik vesztemet akarjátok, körül vesztek és minél jobban biztos vagyok az útban, annak inkább próbáltok a bizonytalan felé terelni. Most szólok. Hiába. Hiába minden igyekezet. Tudom már az utam, látom az irányt és hiába a házig suttogó szavak, hiába minden negatív sugallat, akkor is ki fogok érni az erdőből a tisztásra, ahol lágy patak csörgedez és ahol kis kunyhó vár étellel és itallal, hogy aztán combodra hajtva fejem, megnyugodjak és átadjam magam az álomnak.

De most még itt vagyok az erdőben. Egyesével teszem meg a lépéseket, hogy megéljem a pillanatot. Most még fáj, lüktet, levegőtlen és izzadt minden, de minden egyes lépéssel közelebb kerülök hozzád.