Hinta

Repül az ülés fel, elér a csúcsra és visszalendül a másik irányba. A két szélén két-két vastag kötél tartja meg a levegőben és így lendíti újra és újra velem a széket fel és egyre feljebb. Örjítő hinta ez, egyszerre játék, egyszerre veszély és móka és kacagás, ugyanakkor minden porcikám a gravitációval próbál harcot vívni. Kapaszkodok két kézzel, próbálom tartani magam, mégis valahol érzem, hogy ez az óriás hinta nem fog a végletekig kitartani, megtartani engem. Igazam lett...

A következő pillanatban már repülök ki a hintából és szállok a széllel. Olyan mintha ferdén zuhannék, egy vonalban a leejtővel. Egyre gyorsul minden, elmosódnak az éles kontúrok, arcomba csak egy ág, de tovább zuhanok. Érzem ismét a végét ennek a folyamatnak és ahogy ez a gondolat tudattá változik át, újra az arcomba csak egy ág, egy problémával, ez most nem tűnik gyengébbnek nálam. Hatalmas erővel csak fejbe és most már nem repülök, sokkal inkább zuhanok le.

A földön ébredek, sajgó végtagokkal és hasogat a fejem. Kitapogatom a jó nagy dudort a tarkómon és próbálom összeszedni magam. Kell még idő, de lassan felkelek. Egy gyökérbe kapaszkodva egyenesedem ki és látom, hogy körülvesz az erdő. Fa és fa mindenfelé. Ha nem tudnám, hogy az égből pottyantam ide, akkor most vakarnám a fejem, hogy kerültem ide. Így most marad a fájdalmas indulás és új utakat járva próbálok túlélni. Nem feladni, menni tovább. Mert érhet bármennyi pofon, látom magam előtt szemed, látom az arcod, hallom a hangod és tudom, hogy előbb vagy utóbb, de találkozni fogunk.