Háborgó hullámok

Az előbb még fényesen sütött a nap, majd hirtelen tört rám a sötétség. Olyan volt, mintha elfújták volna egy zárt szobában, késő éjszaka a gyertyát. Nem tudtam, mi történt hirtelen, de a szívem a torkomban dobogott. Mintha az armageddon köszöntött volna be hirtelen, minden kopogtatás nélkül és rám rúgta volna az ajtót. A tenger eddig nyugodtan zúgott, hullámzott. Most viszont az éjszaka hirtelen eljöttével nagyot változott. A háborgó hullámok felkorbácsolták a nyugodt tengert és alattam olyan erővel csapódtak neki a szikláknak, hogy beleremegett a föld. Elvesztettem az egyensúlyt. Egy lassú szempillantásnyi ideig még láttam esélyt arra, hogy megmentem az eséstől magam, de aztán a holtponton átkerülve eldőlt, hogy én is dőlök be a vízbe. A tenger hideg volt. A háborgó mélység magával rántott és húzott le a mélybe. Próbáltam levegőt venni, de nem volt esélyem a vad hullámok ellen. Nem tudtam merre van a fent és a lent, csak tehetetlen testként sodródtam az árral, a hullámokkal. Fogalmam sem volt, hogy jutottam fel, de egyszer csak kidugtam a fejem a vízből és nagy levegőt vettem. Fájt a tüdőm a hirtelen sok oxigén miatt, de végre már nem a Halállal küzdöttem. Körülnéztem és láttam, hogy nem lehetek sokkal messzebb, mint ahol a vízbe estem. A hullámok ugyan még mindig dühödten verték a vizes dobot, de valahogy már mégsem volt annyira rémisztő. A szememmel a kiutat kerestem, amikor megpillantottalak Téged. Ott álltál a parton és intettél a kezeddel, hogy arra ússzak. Jobbat én sem tudtam volna, így elindultam feléd a vízben minél nagyobb karcsapásokkal. Amíg vártad, hogy kiérjek, a hátadra dobott kabát enyhén szétnyílt, de gyorsan össze is húztad magadon, mert már te is fáztál. Hosszú percek múlva kiértem a partra. Megfordultál és mutattad az utat egy nem messze lévő kunyhó felé. Bent pislákolt a fény, de ami igazán csábító volt, az a vaskos füst, ami a kéményből áradt kifelé, azt sugallva, hogy biztosan meleg van odabent. Már csattogtak a fogaim a hidegben, annyira vacogtam. Néhány lépés még és bent voltunk a házban. Vetkőzni kezdtél és mutattad, hogy én is tegyem ugyanezt. Csak ledobáltam a ruhákat a földre. Közben bebújtál az ágyba és hívtál engem is. Minden gátlást levetkőzve bújtam be melléd és simultam hozzád dideregve még. Csontig hatolt a hideg és nem tudtam elképzelni azt, hogy fel fogok tudni egyáltalán melegedni bármikor is. Lassan megszűnt a vacogás és egyre erősödött egy másik érzés bennem. Az álmosság egyre nagyobb súllyal nehezedett a szememre. Még egy utolsó próbát tettem, hogy nyitva tartsam a szemem, aztán elengedtem. Még egy utolsó kósza gondolatként megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó illatod van, aztán elmerültem ismét, csak most nem valami halálos dolog közepén, hanem valami békés gyógyulásba. Megmentettél...

Másnap már nyoma sem volt a vacogásnak. Frissen pattant ki a szemem és néztem körül most már a fényes kunyhóban. Minden olyan rendezett volt. Nyoma sem volt a tegnapi viharnak, de ez a kisebb bajom volt. Nem láttalak sehol. De olyan furcsán üres volt a ház, mintha nem is lakott volna ott senki. Egy másik furcsaság, hogy a ruháim rajtam voltam többnyire. Pedig tisztán emlékszem, hogy közösen vettük le azokat. Vagy lehet, hogy csak ismét a képzeletem játszott velem?