Elbizakodottság

Elbizakodottság

A fehér Ford megpördült a csúszós úton, feltartóztathatatlanul száguldott a meredek lejtő felé. Bár a vészfékezésnek köszönhetően a sebesség másodpercek alatt jelentősen lecsökkent, mégsem lassult le annyira, hogy ne törje át a korlátot, mint egy sós pálcikát, ami után utolsó 30 méteres útját már a levegőben tette meg. A vezetőjének csupán egyetlen gondolat villant át az agyán, mielőtt az autó beleállt a szakadék alján csörgedező patak partjának köves, mohos talajába: "Meg fogok halni!". Az ablakok berobbantak, üvegszilánkok terítették be a környező medret, a gépkocsi eleje pedig egészen a hátsó ülésig torlódott fel, felismerhetetlenségig roncsolva a benne ülőt. A hatalmas robajra csak a madarak figyeltek fel s rebbentek szanaszét, majd egy perc múlva minden visszaállt a régi kerékvágásba: csupán egy emberi élet veszett oda.

Sötétség. A fejemben millió zümmögő bogár motoszkálását érzem tompán, mint a régi televíziók adásszünete: ahogy próbálok koncentrálni valamire, azonnal el is tűnik, s máshol, máshogyan bukkan fel. Elengedem, teljesen apatikusan ülök valahol. Biztosan ülök, illetve talán félig fekszem, mert valami kényelmes, puha anyag öleli körül a testem. Egyáltalán nem érzek semmit, mintha kikapcsolták volna az érzékeimet. Ez így teljesen jó, így fogok maradni. A háttérből lassan hangok szűrődnek felém. Nem értem a hangokat, azt sem tudom, milyen nyelven beszélnek, de biztosan emberi hangok. Emberi hangok, de hiába hallom egyre érthetőbben, nem tudom felismerni a szavakat. A lágysága miatt az olaszhoz közelállónak gondolnám, de biztosan nem az. Vicces, valami ilyen hangzása van a tünde nyelvnek is. A bogarak lassan elfáradnak a fejemben, ezzel együtt meglepő módon felismerek egyes szavakat a beszédből. Rólam beszélnek, talán ketten vagy hárman lehetnek. Ekkor megfeszül a testem és hirtelen forróság tölt el, de csak pár másodpercre, de éppen elég ideig, hogy a végén csupán egyetlen mondat visszhangozzon a fejemben: "Meg fogok halni!"

Tudod milyen érzés az, amikor álmodban leesel valahonnan? Szinte fel sem fogod a zuhanást, csak akkor döbbensz meg, amikor földet érsz. A tested egy hirtelen rángással válaszol, amelynek során szinte biztosan fel is kelsz. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy felébredjek. Érzem a szemhéjamon átszűrődő fényt (megint nem húztam el a függönyt éjszakára?), a szám pedig olyan száraz, mint aki napok óta nem ivott egy kortyot sem. Azt álmodtam, hogy balesetem volt és meghaltam. Annyira életszerű volt az egész, szinte emlékszem az eső ritmikus kopogására az autó szélvédőjén, a tehetetlenségre, ahogy a kocsi tömege megindult a szakadék felé, a csattanásra, ahogy átszakítja a korlátot. De jó, hogy felébredtem! Na ugrás, nem lehet egész nap szundizni!
De... Ez nem is az én szobám! Mit keresek itt? Egy apró, fehér falú szobában fekszem egy lábak nélküli, téglatest alakú heverőn. A szoba közepén egy szintén fehér asztalka állt, közepén egy fehér tálcán egy karcsú üveg (virágváza?), tele valószínűleg vízzel és egyetlen pohár. A falak teljesen üresen meredtek rám, mintha ők sem értenék, hogy én mit keresek itt. Az alvás utáni kábulatom teljesen eltűnt, tanácstalanul és kissé ijedten ugrottam ki az ágyból. Rajtam csupán az egyik kedvenc alsóm volt, amit Aubuta szerint már régen ki kellett volna dobnom, de az anyaga annyira kényelmes, hogy nem volt szívem kihajítani. Nem láttam ablakot, sem más világítótestet, ettől függetlenül teljesen egy kora reggel hatását keltette a szoba. Mintha a falak világítottak volna... Az egyik falon észrevettem egy gombot, s közelebb lépvén egy ajtó alakját véltem felfedezni. Egészen belesimult a falba, csupán egy halvány téglalap derengett valamivel világosabban, mint a környezete. Természetesen megnyomtam a gombot, de semmi sem történt. Megnyomtam újra, meg újra, semmi. Az ágy felé visszafordulva megpillantottam az egyetlen nem fehér színt a szobában: egy darab napsárga papír árválkodott a naná, hogy fehér éjjeliszekrényen. Csupán egy szó állt rajta nyomtatott betűkkel: "Igyál!" Hiába forgattam, semmi mást nem láttam rajta, egyszerű papír volt, valami geometriai mintával a papír anyagában. Visszafordultam az asztalka felé, ahová a vizet készítették. Az asztalka tisztára úgy tűnt, mintha a padlóból nőtt volna ki, sőt, mintha az egész szoba egyetlen darab fehér műanyagból lett volna elkészítve. Elraboltak volna? De hát ki vagyok én, hogy érdemes lenne elrabolni? Nincs rengeteg pénzem, nem vagyok különösen tehetséges a munkámban, nincsenek jelentős kapcsolataim... Most itt tartanak ebben a fura szobában, s ahelyett, hogy valaki idejönne beszélni velem, egyszerűen csak "Igyál!"? A palackot felemeltem a tálcáról, s óvatosan megszagoltam. Semmi illat. Felemeltem szemmagasságba, de látni sem láttam semmit, tiszta víznek tűnt. Megmozgattam, beledugtam az egyik ujjam, de semmi más tulajdonságot nem fedeztem fel, ami miatt kételkednem kellett volna, hogy víz van benne. Megnyaltam a nedves ujjamat, de az íze is vízízű volt. Mit is vártam? Talán valami drogot, amivel elkábítanak? Vagy mérget, amivel megölnek? Valahogy ezek az opciók eddig fel sem merültek bennem, hiszen eddig aludtam, megmérgezhettek volna gond nélkül. Ha bántani akarnának, már megtehették volna. De akkor mit keresek itt? Talán érdemes lenne tüzetesebben körbenézni a szobában, esetleg kideríthetek valamit a látottakból.

Az első, amit észrevettem a figyelmesebb vizsgálódás során: ez nem műanyag! Legalábbis ilyen műanyaggal nem volt még dolgom: inkább valami memóriahabos szivacsra emlékeztetett, csak sokkal masszívabb formában. Tapintásra kellemes, testmeleg érzés volt, de ugyanakkor kemény. Óvatosan beleütöttem a falba ököllel, de nem történt semmi. Fájdalmat nem éreztem, ahogy az ütés hangja is tovatűnt egy tompa puffanás után. A második ütésem más erőteljesebbre sikeredett, s látható volt egy csöppnyi bemélyedés a falban, ami szinte azonnal kisimult, mintha ott sem lett volna. Ugyanebből az anyagból készült minden a szobában: az ágy, a szekrény, az asztal, de még a pohár is, amit megpróbáltam összenyomni. Sikerült is, de ahogy elengedtem, a kezem nyomán tökéletesen visszaállt az eredeti állapotába. Furcsa egy anyag. Vajon csak fehérben létezik, s azért ilyen színű minden? Ezek szerint csak az üvegkancsó, az ágyneműm és a papír volt más, mint ez a műanyag. Rendben, de ez mit bizonyít? Attól, még hogy én nem találkoztam ilyen anyaggal, nem jelent semmit a tájékozatlanságomon kívül. Talán újrapróbálom az ajtót! A gomb egészen besimult az ajtóba, az ajtó pedig a falba. Csak figyelmes szemlélő vehette észre, hogy egy ajtónyi terület világosabb a fal többi részénél. Ettől függetlenül a gomb újbóli megérintése, nyomogatása sem hozott eredményt.

Egykedvűen ültem vissza az ágyra. A lepedő félig lecsúszott alattam, a steppelt, középszürke pléd, amivel az éjjel takaróztam, összegyűrve kuksolt a fal mellett. Mindig is kispárnán szerettem aludni, fel sem tűnt eddig, hogy itt is egy kispárna volt a fejem alatt. Hm... Esetleg ismernek, vagy csak teljesen véletlen? Ha belegondolok, a szoba valahol a saját ízlésemnek megfelelően van berendezve: minimális bútor, kevés szín, egy kényelmes matrac, kispárna és egy takaró – ennyit várok egy hálószobától, ahová csak aludni járok. Maximum egy lámpát tennék az éjjeliszekrényre, no meg a könyvolvasóm hiányzik, anélkül nehezen alszom el. Természetesen egy ablak sem ártana, szeretem a kora reggeli fényeket, bár ezt most meglepően jól pótolja a szoba jelenlegi fénye. (Honnan is jön a fény?) Tauco barátom azt mondaná erre, hogy igénytelen vagyok, s hogy egy lakásnak sokkal otthonosabbnak kell lennie, hogy egyáltalán otthonnak nevezzük. Érdekes, én inkább feleslegesnek érzem a bútorokat és a tárgyakat magam körül, minél kevesebb, annál jobb. Egyáltalán nincsenek például funkció nélküli díszeim a lakásban, nem szeretem a fotókat kirakni a falra, kárpittal, szőnyeggel borítani mindent nem az én világom. Legyen egy szekrényem, ahol a ruháimat tárolhatom, néhány fiókom az apróságoknak és ennyi elég is. Tauco erre mindig azt mondja: „Majd, ha megházasodsz, gyerekeid lesznek, rájössz, hogy mi mindenre lesz még szükséged." Egyetértek vele, de még nem tartok ott, legalább addig éljek úgy, ahogy nekem tetszik. A kompromisszumokkal pedig ráérünk később. Különben is Aubuta tökéletesen kiegészíti ezt a hiányosságomat, ő imád rendezkedni, díszíteni, odafigyel az apró részletekre.

Milyen nap van ma? Ösztönösen megnéztem a csuklómat, de nem volt rajtam az órám. Biztosan elraboltak, magamtól nem venném le az órámat, alváskor és fürdéskor is hordom. Remélem, hétvége van, mert dolgoznom kellene menni egyébként. De miért nem emlékszem, milyen nap van? Az utolsó emlékem az, hogy beszálltam Fairlane-be és elindultam Garzo bulijára. Igen, emlékszem a borra is, amit vittem, egy kellemes rosé volt, amiből már régebben megkóstoltam pár üveggel. Lehet, hogy azért ilyen száraz a szám, mert elmentem a buliba és sok alkoholt ittam? Nem, nem jellemző rám az alkoholizálás, de egy-két pohár jó bort szívesen megiszom bármikor. Egy száraz bor után szoktam ennyire kívánni a vizet.

Esetleg valami butaságot csináltam a buli alatt? Talán utána? Részegen vezettem? Miért nem emlékszem semmire a tegnap estéről? Csak kérdések tolultak fel bennem, de egyikre sem tudtam választ adni. Kitöltöttem egy pohár vizet, s elkezdtem bámulni. Egyértelműen víznek tűnt. Egy korty. Finom, jólesik, kicsit csökkenti a szám szárazságát, s végre a nyelvem sem tapad annyira. Ugyan, mi baj lehetne? Jöhet az egész pohárnyi!
A biztonság kedvéért ledőltem az ágyra. Nem volt bennem semmilyen félelem, hogy megmérgeznének, nem lenne igazán logikus lépés. De lefeküdtem. A fejem alá húztam a párnát, kényelmesen elhelyezkedtem, várva a hatást. Semmi sem történt. Kicsit kába vagyok, de ez betudható a tegnap estének, ami bizonyos fokig magyarázatot ad arra is, hogy miért nem emlékszem semmire. Vigyorra húzódott a szám, biztosan jó buli volt, ha ennyire kiütöttem magam. Elvileg Annával mentem volna, de a hétvégére leutazott a szüleihez, az apja egyre rosszabbul viselte a betegségét. Elvileg én is mentem volna, de Aubuta ragaszkodott hozzá, hogy menjek el a szülinapra. Mégiscsak az egyik legjobb barátom Garzo, vétek lenne kihagyni.

Halványan emlékszem, hogy esett, ami miatt szívtam a fogam, hiszen Garzoék medencés partit terveztek. Jó kis áztató eső esett, esélyét nem láttam annak, hogy ez el fog állni. Elindultam… És ennyi. Egy pillanatra kellemetlen érzés kapott el: miért nem emlékszem többre? Úgy éreztem, mintha a gyomrom a torkomba liftezett volna, majd minden szervem egyszerre préselődött volna össze a mellkasomban. Felültem, megráztam a fejem, s arra gondoltam, jólesne még egy pohár víz.

Az ajtó megváltozott. Kellemes, melegsárga fénnyel izzott fel a felülete, majd kihunyt, a színe átment feketébe, majd már csak egy sötét lyuk maradt utána, mintha elpárolgott volna. Gyanítom, hogy becsúszott a falba, vagy valami ilyesmi. Az ajtóban két alak tűnt fel, egy férfi és egy nő. Mindketten fehér orvosi köpenyt viseltek, de se logó, se név, se kitűző nem volt rajtuk. A férfi legalább ötven éves volt, gondozott, szürkülő szakáll keretezte arcát, míg a nő jóval fiatalabbnak tűnt, alig lehetett több negyvennél. Haját hátrafogva viselte, gyönyörű kék szeme és rózsaszín ajka azonnal magára vonták a figyelmet. Mosolyogtak. Automatikusan magamra húztam a takarót, hiszen csak egy kisgatyában üldögéltem az ágyon. Valami kórházban vagyok? Remélem, semmi komoly.

– Jó reggelt! Hogy van? – kérdezte a férfi.
– Hát… Azt hiszem, minden rendben. De mi történt?
– A rövidebb, vagy a hosszabb verziót szeretné hallani? – mosolyodott el a doktornő.
– Nos... A rövidet, szerintem. – Teljesen zavart voltam, főleg az zavart, hogy egyáltalán nem volt olyan érzésem, mintha ez egy kórház lenne, s ők orvosok. Túlságosan jókedvűek voltak, egyáltalán nem ezt szoktam meg. Eddig kétszer voltam kórházban, mindkét alkalommal csak apróságok miatt, de egyik alkalommal sem viselkedtek velem ilyen fesztelenül.
– A rövid verziót? Rendben: ön meghalt!
Micsoda? Ez nem normális! Azt mondta, hogy meghaltam? Miközben mindketten szélesen vigyorognak? Mi ez a hülyeség?
– Bocsánat, mintha azt mondta volna, hogy meghaltam… Biztosan rosszul hallottam.
– Nem, nem. Tényleg meghalt.
– De hát… De… Mi? – makogtam, miközben éreztem, hogy elfehéredik a szám és az előzőeknél is jobban kiszárad.
– Szeretné hallani a hosszabb verziót is? – kérdezte a férfi.
– Mindenképpen! – nyeltem egy nagyot, miközben tisztában voltam vele, hogy igazat mondanak.

A férfi intett egyet a kezével, aminek hatására az egész szoba eltűnt, helyette egy teljesen sötét helyiségben találtuk magunkat. Ha ez a változás nem volt elég, farmer és póló volt rajtam, de mezítláb álltam a semmiben. A két doki immár fehér köpeny nélkül álltak előttem ugyanúgy, mint a fehér szobában. A férfin klasszikus, barna, háromrészes öltöny volt, míg a nő egy kékesszürke ceruzaszoknyát és egy fehér, szűk blúzt viselt.
Nem igazán jutottam szóhoz, de azt szerintem ők is látták. Forgattam a fejemet, hátha meglátok valami – bármit – a sötétben, de egyöntetű, tömény sötétség vett körbe. A legérdekesebb az volt, hogy bár semmilyen világítás nem volt, mindhárman tökéletesen, világosan láthatóak voltunk, mintha mi magunk világítottunk volna. A nő intett egyet, egy erő hátrarántott, s mire észrevettem, egy fehér színű, kényelmes fotelben ültem. Alattuk is megjelent egy hasonló kétszemélyes kanapé, maximális zavartalansággal helyet foglaltak.

– Vacto Char Mennah, született 1997. május 5-én – kezdte a nő, miközben egy áttetsző kijelző jelent meg előtte a levegőben. – Igen, igen, itt élt, szülei… Igen. – Mormogott inkább magában, miközben a levegőben mutogatva lapozgatta az adataimat. – Na de a lényeg: 2022. augusztus 20-án, szombaton, autóbalesetet szenvedett, miközben egy születésnapra igyekezett. A rossz közlekedési körülmények és egy vezetés hiba miatt, az autó áttörte az út menti korlátot, majd 30 métert zuhant az utat követő folyómederig. A halál azonnali volt – nézett fel a kijelzőből.
– Akkor most valami átmeneti helyen vagyok? Mint a purgatórium? – nyeltem egyet, rosszat sejtve. – Itt dől el, hogy melyik irányba megyek tovább?
A nő kinagyította a képernyőt, láthatóan több oldal jelent meg egymás mellett.
– Rosszul látom, vagy sosem gyakorolta a vallás egyik formáját sem? – kérdezte tétován lapozgatva. Megráztam a fejemet, tényleg nem volt közöm egyik valláshoz sem. Pedig, ha tudtam volna… – Egyébként nem, nem a katolikus purgatóriumban van, de hívhatjuk átmeneti helynek. – A férfi hátradőlt, s jókedvűen somolygott a bajusza alatt.
– Mondja csak, szokott volt számítógépes játékokat játszani? Kimondottan a szerepjátékos darabokra gondoltam – kérdezte.
– Ööö, persze, igen. Volt pár – válaszoltam. Azt hittem, a halálomnál már nem jöhet semmi különösebb, de tévedtem. Miért kérdez a játékokról?
– Képzelje el, hogy egy ilyen játékot játszik. Ilyenkor generál egy karaktert, ha lehetősége van, akkor kialakítja, hogy milyen nemű legyen, hogyan nézzen ki, esetleg képességeket, tulajdonságokat rendel a játékban önt alakító szereplőhöz. De miért magyarázom, ön ezzel sokkal inkább tisztában van, mint én. Szóval van egy karaktere, amivel elkezdi a történetvezetést. Döntéseket hoz, amelyeknek következményei lesznek, megismerkedik további szereplőkkel, akik valamilyen szerepet játszanak majd az ön, pontosabban a karaktere életében. Lehet gonosz, lehet jóságos, lehet törvénytisztelő, de ugyanúgy lehet törvényen kívüli. Eldöntheti, hogy céltalanul mászkál a világban, vagy erősen célorientáltan, a kitűzött feladatokat hajtja végre. Információkat szerez, erőforrásokat gyűjt, ezzel segíti az előrehaladást. Előfordul viszont, hogy tragikus véget ér a karaktere: megölik, vagy csupán lepottyan egy szikláról és belehal az esésbe. Egy ilyen esemény történt önnel is, ezzel véget ért az aktuális élete.

Nem igazán jutottam szóhoz. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, ahol egy idősebb férfi azt próbálta nekem elmesélni, hogy hogyan kell RPG-t játszani. Sok-sok órám van az ilyen játékokban, több tapasztalattal rendelkezem, mint az előttem ülők, ahogy ez kiderül a szavaikból. De valamit nem értek a hasonlatban: most akkor melyik vagyok én? A játékos, vagy a generált karakter? Valószínűleg látszott rajtam a kétely, mert a nő szólalt meg:
– Fogadok, hogy most azon gondolkodik, hogy ön kicsoda a játékos hasonlatban! – Káprázatos mosolya volt, látszott rajta, hogy jót mulat a zavaromon. – Segítek: mindkettő ön. Ön a játékos, illetve ön az, akit létrehoz, mint karaktert, aki a saját életén belül egy virtuális, másik életet él. Most csak egy karaktere halt meg, de a játékos, azaz a mostani énje életben maradt.
– Ugye, ezzel nem azt akarja mondani, hogy az elmúlt 25 évem nem is létezett? Hogy csak egy játék volt, amit én játszottam?
– Kezdi felfogni! Nem bírta sokáig, meg kell mondjam! – nevetett fel a férfi. – Mások akár 90-100 évig is elboldogulnak!
Kezdtem megvilágosodni, de egyszerűen nem tudtam összerakni. Ha egy játékban voltam, akkor most miért nézek ki ugyanúgy, mint amikor meghaltam? Miféle játék volt az egyáltalán, ami ilyen szintű részletességgel működik? Hol vagyok és ki vagyok egyáltalán? Úgy éreztem, a düh és a kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam. Lecsuktam a szemem, s erőt vettem magamon:
– Megtenné, hogy az elejétől kezdve elmagyarázza, hogy mi történik velem? S lehetőleg hasonlatok nélkül, csak a konkrétumot és a valóságot.
– Hm. Az nem lesz egyszerű. De mindenekelőtt hadd tegyek fel egy kérdést: volt már olyan álma, ami teljesen valóságosnak tűnt, s amikor felébredt, még akkor is a hatása alatt volt jódarabig?
Bólintottam. Volt és nem is egyszer. Az egyetemi évek során egészen realisztikus álmaim lettek, néha úgy gondoltam, hogy egyszerre két valóságot élek. Persze tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy melyik az igazi, hiszen a másik – bármennyire valóságosnak tűnt – inkább logikátlanul összerakott darabokból állt össze. A valódi életem pedig folyamatos volt és logikus. Legalábbis azt hiszem, bár egyszer elgondolkodtam azon, hogy esetleg az álombeli énem pont ilyen logikusnak gondolja a saját életét, s fragmentáltnak az enyémet… A lepke álmodta Dsuang Dszi-t, vagy Dsuang Dszi álmodta a lepkét? 
– Ha most azt mondja, hogy az álmaim valami másik életem képei voltak, kiugrom a nemlétező ablakon.
– Ugyan! – nevetett a férfi. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Azok csak álmok voltak, amelyek az „életében” – az ujjaival mutatta az idézőjeleket – történt események indukáltak. Nem! Inkább azt szerettem volna elmondani, hogy fogja fel úgy az előző életét, mint egy álmot, amiből most felébredt. Nem kell sok idő, s szépen, lassan elfeledkezik az egészről. Legfeljebb némi érzelmi töltés marad meg a tudatalattijában, vagy néha-néha beugrik egy emlék – ez sajnos elkerülhetetlen.
– És ha én nem szeretnék elfelejteni mindent? – Aubuta jutott eszembe. Bár még csak fél éve vagyunk (voltunk) együtt, rengeteg kellemes, közös élményben volt részünk. Garzoval pedig már gyermekkorunk óta ismerjük egymást.
– Az nem olyan egyszerű… Természetesen rögzítheti azt, amire emlékszik, de idővel be fogja látni, hogy nincs rá szüksége. Mit gondol, ön az első, aki visszatér közénk egy másik életből? Több ezer éve csináljuk ezt, ráadásul ön már… – kinagyított egy részt a kijelzőn – önnek ez volt a százharmincnegyedik élete. Emlékszik valamire közülük?
– Százharminc… – tátottam el a számat.
– Ne aggódjon, sokan két-háromszáz életet is leélnek, mielőtt továbblépnek.
– Továbblépnek?
– Vagy inkább azt mondom, hogy megunják. Vannak más lehetőségeink is!
– Ki vagyok valójában? – tettem fel a kérdést, ami már egy ideje ott motoszkált bennem.
– Ön 2 723 445 183 876. Igen, ön egy szám. Már sokezer éve nem használunk más azonosítót, túlságosan bonyolult lenne az azonosítás.
– Már az előbb is említette, hogy ezer éve. Ezek szerinte nem 2022-ben vagyunk?
A nő csilingelő kacaja betöltötte a végtelen termet.
– Nem, dehogy. Ebben az évben – a földi időszámítást tekintve – 23 195-öt írunk. De amíg kiheveri a megrázkódtatást, fokozom egy „kicsit” – mutatta a két ujja között. – Már legalább 20 000 éve nem használunk testet, olyat, amilyennek most önmagát látja. Először gépekbe helyeztük át a tudatunkat, ezzel bizonyos fokú halhatatlanságra tettünk szert, viszont ennek fejében fel kellett áldozzuk a szaporodást – amiben ön egészen jó volt, amíg élt! – húzódott csibészes mosolyra a szája. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz, akit a szülei rajtakaptak, amint felnőttfilmeket néz a laptopján. De folytatta:
– Elindultunk felfedezni és benépesíteni a galaxist. Legalább 2 000 év kellett ahhoz, hogy elérjünk voltaképpen mindent, amit szerettünk volna. Gondolta volna, hogy alig néhányszáz fényévvel jutottunk a Földtől távolabb? Találtunk pár lakható és lakhatatlan, de erőforrásokban gazdag bolygót, holdat, üstököst és elégedettek voltunk. Az emberiség nagy része közel 3 000 évig a Földön maradt, akik pedig más bolygókra költöztek, semmilyen különbséget nem tapasztaltak. Halhatatlanok voltunk, alig volt haláleset, s emiatt alig volt szükség új, mesterségesen előállított emberi létformákra. A társadalom stagnálni kezdett. Ez viszont azt is jelentette, hogy semmilyen irányban nem fejlődtünk, megrekedtünk. Elmúlt a kíváncsiságunk, nem akartunk új dolgokat felfedezni, szinte csak egymás mellett éltünk. Energián kívül nem sok mindenre volt szükségünk, azt pedig nagyon könnyen elő tudtunk állítani. Nem kellett hozzá csak újabb 2 000 év és megszabadultunk fizikai testünktől is. Azóta mindannyian egy hatalmas energia- és adatcsomag vagyunk, képessé váltunk olyan dolgokra, amit az ön régi életében mágiának hívtak volna.
– És hogy jönnek ide az életek? Amiket éltem.
– Kiváló kérdés! – vette át a szót a férfi. Az utolsó időszakban társadalmunk szétzilálódott. Csak képzelje el, hogy bármit megtehet, amit kíván, ráadásul nem tud meghalni! Ha akarja, 20 éves, de ha arra van szükség, akkor egy hatvanas nővé válik. Repülhet a Halley-üstökössel, vagy benézhet egy vulkán belsejébe – nem tud olyat elképzelni, amit nem tudna megvalósítani. Higgye el, ez nem olyan csodálatos, mint amilyennek hangzik. Kénytelenek voltunk a széthúzást és széthullást megelőzendő közös „projekteket” kitalálni. Egyik ilyen az „Életjáték”. Ennek keretében elindítottunk egy szimulált időfolyamot. Közös megegyezéssel a földi történelem időszámításunk előtti 10. évezredében kezdtük. Talán emlékszik tanulmányaiból, hogy ez volt a mezolitikus korszak kezdete, vagy a földtörténeti jelenkor, azaz a holocén időszaka. Persze az is közrejátszott, amiért ezt az időt választottuk, mivel csupán ennyit engedett meg a technológiánk. Hiába vagyunk mindenhatóak, az energia bizony meghatároz minket is. A rendelkezésre álló adataink alapján létrehoztuk az első simeket, azaz szimulált személyiségeket, akik benépesítették a világot. Nem igazán avatkoztunk be, hagytuk, hogy végezzék a dolgukat.
A nő megköszörülte a torkát és összehúzott szemöldökkel a férfire nézett.
– Jó, azt az egy-két apróságot leszámítva, amire szükség volt ahhoz, hogy tovalökjük őket és megakadályozzuk, hogy kihaljanak. Az első időszakban alig 10 évet éltek meg a simjeink, vagy egy vadállat, vagy saját maguk, illetve a tapasztalatlanságuk végzett velük. Szerencsére, szaporodtak folyamatosan. Most úgy gondoljuk, hogy nagyjából 8 milliárd ember él a földön, ebből közel egymillió a bennfentes, de természetesen ezt ők nem tudhatják.
– Hogyan zajlik ez a… – kérdeztem, de nem tudtam befejezni a mondatot, egyszerűen nem volt rá szavam, szerencsére a férfi kisegített.
– Hogyan válhat valaki részévé a világnak? Hogyan lehet valakiből „játékos”? Igen egyszerű: elhatározza, majd integráljuk a rendszerbe. Csak akkor kerül ki belőle, ha a szimulált léte megszakad, azaz, ha meghal.
– És tényleg fogalmunk sincs róla, hogy egy szimulált világban élünk?
– Ó, sokan eljátszottak már a gondolattal, de senki, soha nem talált rá elég bizonyítékot, hogy komolyan is vegyék. Volt olyan is, aki felébredt, azaz egy fokig átszűrődött számára a valóság a szimulált világba. Ez azonnal riasztást váltott ki nálunk, de szerencsére sosem okozott gondot: a simek legtöbbször megoldották egymás között. Leginkább elmeháborodottnak tekintették, vagy néhány esetben kivégezték őket. Tudta, hogy a félelem az egyik legfontosabb emberi motiváció?
– És én határozom meg, hogy ki leszek, mi leszek, vagy hogy milyen lesz az életem?
– Nem, dehogy! A rendszer igazságos! Pár alaptulajdonságtól eltekintve minden véletlenszerűen generálódik egy megadott tartományból. Hogy hová születik, milyen intellektussal fog rendelkezni, a kor ideáljának mennyire fog megfelelni, milyen betegségei lesznek, ezek mind-mind véletlenszerűen jelennek meg a születendő gyermekben, alapul véve a szülők genetikáját is. Ezért van az, hogy nem gyíkként vagy lepkeként születnek újjá.
– Mit jelent az, hogy „pár alaptulajdonságtól eltekintve”?
– Látom, figyel! Nem engedjük be az embereinket anélkül, hogy ne vérteznénk fel egy-két extrával. Ön például kiváló zenész lett volna, a tulajdonságait tekintve egészen ismertté válhatott volna. Persze hogy kihasználják-e ezeket az adottságokat, az már önökön és a környezetükön múlik.
– Imádtam a zenét, de sosem gondoltam, hogy a hallgatásukon kívül másra is képes lennék.
– Emlékszik, amikor harmadik osztályban felkereste önöket egy zeneiskolai tanár? Persze, hogy nem, hiszen éppen betegen feküdt otthon. Vagyis csak azt mondta, hogy beteg, pedig csak berezelt a fejben számolás feleléstől. Itt úszott el a lehetősége. Nem lehetetlen, hogy később is megkapta volna, de azt már nem tudjuk meg.
– Azt szabad tudni, hogy az ismert emberek közül kik voltak játékosok? Vagy ezt tiltja valami szabályzat?
– Ó, dehogy! Majdnem az összes, széles körben ismert ember játékos volt. Jók, rosszak egyaránt. Persze voltak kivételek, a földi mutációk is képesek kincset generálni. Vagy éppen az ellenkezőjét. Hitler például nem a mi emberünk volt, de Sztálin már igen. Jézus rövid ideig tartó, de azóta is meghatározó életet élt, ő egyike volt az ébredőknek. Sajnos, nem tudott mit kezdeni az átszivárgott tudással, meg is lett a következménye. Teréz anya viszont egyszerű sim volt, 87 évig végezte áldozatos munkáját, pedig nem volt ébredő sem. Esetleg van valaki, akire konkrétan kíváncsi?
– Például mi van Mozarttal? Vagy Charles Darwinnal? Buddha?
– Mindhárman játékosok voltak, ráadásul Buddha, azaz Gautama Sziddhártha ébredő volt. Érdekes, hogy a buddha szó önmaga is „felébredett”-et, vagy „megvilágosodott”-at jelent. Alacsony szinten ébredt meg, éppen csak annyira, hogy bölcseletével elkápráztassa a körülötte élőket. Egészen jó úton indult el, de nem volt szükség beavatkozásra, kisiklott néhány ötlete, mint például az aszkézis tana. De legalább a spirituális, természetfeletti tapasztalatai magyarázhatóak voltak ezzel, bár amikor a reinkarnációiról beszélt…
– Azt mondja, hogy a reinkarnációk igaziak? Emlékek egy régebbi életből?
– Van bennük igazság, de amikor százan állítják, hogy ők voltak Napóleon, az egy picit gyanús, nem? Igen, a reinkarnáció az ébredés egyik alacsony szintje.
– Volt már olyan, hogy be kellett avatkozni, mert olyan szintű volt az ébredés?
– Bár azt mondhatnám, hogy nem! Gérard Philipe? Gondolom nem sokat mond önnek. Egy francia színész volt, aki 1959-ben, 36 éves korában, egy film forgatása közben ébredt fel, ráadásul egészen magas szinten. Nemcsak, hogy emlékezett jónéhány közvetlenül megelőző életére, de elkezdett beszélni az adott nyelveken, meg tudott nevezni előző életeiből konkrét helyszíneket, eseményeket és személyeket. Kénytelenek voltunk felébreszteni még azelőtt, mielőtt elterjedt volna a híre a párizsi kultúrkörökben. Színészként már elég ismert volt, tehát kellemetlen helyzetet tudott volna teremteni. Sajnos, az ilyen esetek rendre előfordulnak, de kiváló a detektáló rendszerünk. A beépített predikciós algoritmus arra is képes, hogy már az ébredés előtt érzékelje a jeleket, továbbá a projekciót is elvégzi, azaz megtudhatjuk, hogy az ébredés szintje mekkora gondot fog okozni.
– Döbbenetes lehet 8 milliárd ember szimulációját futtatni! Volt közöm az informatikához, el tudom képzelni, hogy ilyen minőségben, ennyi számítást elvégezni, koordinálni, tárolni nem kis feladat.
– Jól mondja, de próbáljuk redukálni a feladatokat, amennyire csak lehetséges. Mit gondol, mi történik alvás közben? – mosolygott a nő. – Ön úgy nevezné, hogy szinkronizálás, de ennél jóval bonyolultabb algoritmusok futnak le a háttérben. Az álom az agy direkt koordinációjának hiánya, ilyenkor csökkentett módban dolgozik, amíg újból szükség nem lesz rá. Minél mélyebb álomból ébred, annál nehezebben kapcsolódik újra egy megfelelő szerverhez, legalábbis önök így magyaráznák – magyarázta a férfi.
– Továbbá megpróbálunk spórolni az erőforrásokkal: ha a regisztrált simek és játékosok közül senki sem érzékeli az adott objektumot, akkor nem frissítjük fizikailag, csak tároljuk az új állapotot. Például honnan tudja, hogy a szekrényében tényleg benne vannak a ruhái, ha be van csukva? Voltak bizonyítási kísérletek a problémákra, mint a Schrödinger macskája  vagy a kétrés-kísérlet , de még messze vannak az „aha-élménytől”. Van igazság abban a logikai kérdésben, hogy van-e hangja az erdőben kidőlő fának, ha senki sem hallja… A quantum-tudósokra oda kell figyelni! – csicseregte a nő.
– És mi a következő lépés? Mi lesz velem?
– Semmi. Még néhány perc és visszaáll minden a beküldés előtti állapotra. Picit még rá is segítünk, így ni! – mondta a férfi, majd a kijelzőn megnyomott egy láthatóan piros gombot.

Egy pillanatig nem történt semmi, legalábbis semmit sem éreztem. A fotel és a kanapé eltűntek, a férfi és a nő helyén már csak két világító gömb maradt, halványan pulzálva az üres térben. A tudatom szélsebesen tágult, mintha ezer ember emléke tört volna be a koponyámba. Becsuktam volna a szemem, de éreztem, hogy már nincs mit, ugyanolyan fénygömb vagyok én is, mint a fogadóim. Érzékeltem a világot, de nem a szememmel, gondolkodtam, de nem az agyammal. Csak digitális adatok maradtak, emlékek formájában. Emlékeztem mindenre: ki vagyok, hány éve járom a világegyetemet, melyik volt a kedvenc üstökösöm, hogyan követtem évtizedeken keresztül, míg végül bele nem került az egyik nap gravitációs vonzásába. Eszembe jutott a Naprendszer, ahonnan nagyon régen elindultunk. Már nem maradt belőle semmi, az egész rendszer a szimuláció feladatait látta el. Nem volt szükségünk többet rá, szabadok lettünk, a teljes örökkévalóság mellett az egész Univerzum a mienk lett.

Epilógus
– Sikerült szinkronizálni a szimulációk valóságidejét?
– Elég nehezen, néhány helyen kénytelenek voltunk átírni az emlékeket is. De így most mind az ezer szimulációban 23 195-öt írunk, míg az alszimulációk 2022-ben járnak. Ez jelentősen könnyebbé teszi a programozást és kevesebb erőforrást igényel.
– Milyen előrevetített eredményekkel számolhatunk?
– Az alszimulációk legalább 40%-a nem fogja túlélni a 2100-as éveiket. Túlnépesedés, s a kapcsolódó problémák: erőforráshiány, környezeti katasztrófák, háborúk. Szimplán elpusztítják magukat. A szimulációk a saját alszimulációjukat resetelik, visszaléptetik a kezdetekhez. A maradék 60% viszont időben észhez tér, különböző szintű veszteségekkel, de túlélik az ínséges éveket. Alig egy évezred alatt elérik a poszthumán létet, majd kirajzanak az általuk ismert, bár szimulált univerzumba. A többit pedig már tudjuk.
– A fő szimulációk még mindig nem sejtik, hogy ők is egy szimuláció részei?
– Nem, elbizakodottak a végtelenségig. Néhány mélyen gyökerező, emberi tulajdonságot még 20 000 év sem tud eltörölni.