Az október gyöngyei

Teljes mű / Kész

A szavak többé ki nem buggyannak.

Fák odva mélyén alusznak téli álmot.

Én hallom meg és én hallgatom csak

A fodormenta ízű világot.

Rőt rétek hasára hajtom fejem,

S térdelek az avarszínű sárban.

Figyelem, hogy szuszog-e még a Föld,

Vagy ő is meghalt az elmúlásban?

Az október gyöngyei szétgurultak.

Olajos napfény önti szét csodáit.

És én faggatom egyre a múltat,

Jövőtlen szívem hozzá visszacsábít.

Beesteledett lassan, hiába.

Távol harang zúg, számolom: hetet ver!

Még látom, mint kezemből kihullik

És földre esik a töltött fegyver…

Oh, becsaptál engem, te szajha nyár!

Pucér lelkemet űzted az őszbe.

Az október bennem már alvajár.

Az október engem már nem talál,

Már nem vagyok senkinek se hőse!

Bágyadtan fehér, beteg kezekkel

Kaparom az élettelen földet.

Ha meghalok, egy leszek ezekkel

A megsárgult, száraz levelekkel.

E költő érted élt, s tudd, hogy meg

Te ölted!...

Ha majd a december havat lapátol,

S a háztetőkön köd kölyke koldul,

Visszamosolygok rád a halálból

És szenvedni fogok nyomorultul!

A szavaknak immáron nincsen ára!

S a versek vére, alvadt szóvirág!

Mégis, velük festek nemsokára

Beteg lelkednek bíbor glóriát…