Álltam a nappali közepén, mint aki valamilyen új világban tért magához. Mitévő legyek? Mi is ilyenkor a legfontosabb tennivaló? Fogalmam se volt.
Megtörtént, ehhez nem férhet kétség. Eszembe jutott, hogy felhívjam Mártát. Lehet, hogy már elindult haza. Ránéztem az órára, még biztos ott van Sally-éknél, nincs még olyan késő. Talán ingerült lesz, ha látja, hogy keresem, de aztán biztosan megérti majd, elvégre az, hogy eltűntem szerintem elég ok arra, hogy felhívjam.
De nem, a fenébe is, sehogy se akartam elhinni. Várjunk még. Lehet, hogy vaklárma az egész, potyára riasztom Mártát, ő meg elmondja Sally-éknek. Azok meg majd jól kiröhögnek. „Nézd már”, mondják majd, „Ez a Jim azt hitte magáról hogy eltűnt, ha-ha-ha, vajon mit szívott…” Nem ilyesmire nincs szükségem. Mit is csináljak? Fogalmam sem volt miért, de abban a pillanatban megindultam a nappali végében található konyhapult felé. Egyáltalán nem tudom, mire számítottam, vagyis hogy mit gondoltam majd, hogy találok… Csak mentem, csak mentem, jó nagy nappalink van, egyben van a konyhával, a legújabb divat szerint, és csak mentem, jobban mondva, settenkedtem, mintha keresnék valamit. A konyhapult felé mentem, a hat és fél méteres márványból készült konyhapult felé. Odaértem, hirtelen megfordultam, és arrafelé néztem, ahol az előbb álltam. Nem is tudom, talán arra számítottam hogy…, de nem, ez hülyeség. Meg voltam zavarodva. Arra mégsem számíthattam, hogy majd visszanézek, és meglátom magamat. De az biztos, hogy óvatosan benéztem a konyhapult alá, megnéztem a sarkokat, mindent, ahol el lehet rejtőzni, talán félelmemben. Eltűntem és sehogy sem akartam ezt elhinni, innen eredt a zavarodottságom. Meg lehet érteni, ha minden logika nélkül cselekedtem.
Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Ziháltam, kapkodva vettem a levegőt, majdhogynem rosszul lettem. Vigyázat, gondoltam, már nem vagyok harminc éves. Megpróbáltam megnyugodni, lehunytam a szemem, és lassan mélyeket lélegeztem, pár perc múlva jobban is lettem. A szívverésem lelassult, a légzésem normalizálódott, lassan kezdtem magamra találni. Agyilag persze, vagy inkább szellemileg, mert fizikailag továbbra sem találtam magamat. Megőrültem? Úgy éreztem ez a bezártság az oka a körülöttem zajló teljes zűrzavarnak, no meg az egyedüllét. Széjjelnéztem, megpróbáltam egy fix pontot találni, amibe bele lehetne kapaszkodni. Csak most láttam, mennyi hiábavalósággal vesszük körül magunkat, de mikor szükségünk van komoly támaszra, akkor döbbenünk rá, tulajdonképpen semmink sincsen. Minden tárgy ott volt előttem – rajtuk keresztül az egész életem, mint egy nyitott könyv –, amit nap mint nap láttam, de sohasem néztem meg annyira figyelmesen, ahogyan most tettem. Semmi baj hát az emlékezetemmel, mondtam magamban, mert előtte az jutott eszembe, hogy valamiféle furcsa amnéziába estem, azért nem találom magamat. Arra is gondoltam, talán csak az érzékelés játszik velem furcsa játékot és a felületesség. Azért tűntem el, mert annyira felszínesen és hanyagul élem az életemet. Ha tehát jobban figyelek, és lesben állok, hátha megpillantom, hátha felfedezem magamat. Így is tettem, egy darabig csak álltam és figyeltem, de nagyon hamar elegem lett ebből a meddő próbálkozásból, mert az erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult, és a semmibe torkollt.
Hol is kezdődött? A fürdőszoba felé menet. Visszamentem tehát oda, ahol azelőtt álltam, hogy elinduljak újra a fürdőszobába. Hisz oda akartam menni eredetileg is. Igen, akkor egy villanásnyira azt hittem, innen ered a probléma. Csak végig kell mennem az úton, ami megszakadt, és azzal helyreállnak az események. Elindultam hát a fürdőszobába, gond nélkül oda is értem. Kinyitottam az ajtót, beléptem. Azt hittem… De nem, nem történt semmi, semmi különös. Csend és sötétség és mozdulatlanság fogadott. Beléptem a sötétbe, rátettem a kezem a kapcsolóra, de még nem nyomtam le. Abban a pillanatban megértettem, miért is vagyok itt. A végső bizonyosság miatt. Lássuk, nem késlekedhetek tovább. Lenyomtam a kapcsolót. A villany felgyulladt, vakította a szemem. De ott álltam szemben a hatalmas tükörrel. Mintha áramütés ért volna, ugyanakkor megértettem, a legbelső félelmeim váltak valóra. Hiába volt minden optimizmus, hogy talán tévedésről van szó. Itt nincs semmiféle tévedés. Sőt, a látvány még nem is sugallta önmagában véve mindazt a megpróbáltatást, amin majd keresztül kell menjek, csak egy kép volt, hamis, mint minden evilági csillogás, a hibák és remények kereszttüzében. Ott álltam két lábbal a földön, a tükörből egy eltűnt személy nézett vissza rám.
Azonnal hívtam Mártát.
– Mi az? – kérdezte. Eléggé közömbös volt a hangja, nem éreztem benne ingerültséget, de meglepődést se, mint máskor.
Kicsit vártam, majd mondtam neki, mi történt.
Néhány másodperc szünet következett. Márta elég döbbent arcot vághatott, mert hallottam, amint a barátnője megkérdezi tőle:
– Mi baj?
De a feleségem nem felelt, hanem a telefonba mondta:
– Borzalmas.
Kis ideig nem beszélt egyikőnk sem, majd Márta így szólt, mint aki hirtelen magára talál:
– Máris indulok haza. Addig ne csinálj semmit, majd együtt…
– Oké – válaszoltam neki, de mást nem mondtam.
A telefont továbbra is a fülemhez tartottam. Márta se szakította meg a hívást, így jól hallottam, ahogy Sally újra megkérdezi:
– Mi baj? Mondjad már.
Majd Márta kis szünet után így szólt:
– Jim eltűnt.
Még mindig élt a vonal, így azt is hallottam, ahogy Sally férje, Martin megkérdezi:
– Eltűnt? Ez biztos?
– Holtbiztos – válaszolta a feleségem. – Ő maga mondta.
Azzal megszakadt a vonal.
